Dobray Sarolta regényét, az Üvegfalat (amiről már a szerzővel is beszélgettünk – a szerk.) dolgozták fel „zenés szövegszínház” formában, Soós Attila rendezésében, amelyben házaspárként mesélik el egy olyan házasság történetét, ami lángoló szerelemmel indul, kívülről úgy tűnik, tökéletesen működik, de lassan kiderül, hogy valójában belülről egy fojtogató, bántalmazó kapcsolat. Ha jól tudom, Dorkától jött az ötlet, hogy ezzel a kötettel foglalkozzanak. Mennyire kellett győzködnie, hogy megvalósuljon?
Simon Kornél: Én nagyon régóta tervezgetem, és piszkálom a Dorkát azzal, hogy csináljunk kettesben egy előadást. Az ötlet tulajdonképpen onnan jött, hogy Pindroch Csabi mesélte, hogy van egy előadásuk Verebes Lindával, amit ketten játszanak, és járják vele az országot. Szeretik is játszani, de az is csodálatos élmény nekik, hogy így havi öt-hatszor kettesben tölthetnek el egy fél napot: az előadás napján három körül beülnek a kocsiba, és attól kezdve ketten vannak, elmennek a helyszínre, lejátsszák az előadást, esetleg utána még beülnek valahova vacsorázni, megint be a kocsiba, és ismét ketten vannak. Szóval így havi öt-hat napot kettesben töltenek.
Teljesen kettesben.
S.K.: Így van. Ez, legyünk őszinték, velünk igen ritkán fordul elő. Egy gyerek mellett is így volt – mert akkor még csak Somika volt, amikor erről kezdtünk beszélni –, de most, két gyerek mellett meg aztán pláne. Mert csodálatos dolog a család, imádjuk a gyerekeinket, de azért a kettesben töltött idő is jólesik néha. De túl ezen, hogy a közös előadás az kettesben töltött idő, és azon, hogy ez most közös alkotás, közös élmény, ami borzasztóan fontos, ez egy jó, új kihívás is volt. Hogy mire vagyunk képesek egy színházi struktúra nélkül, ahol sok minden eleve adott. Én egy szórakoztató előadást akartam egyébként, ami meglepő lehet az Üvegfalról beszélgetve, Soós Attila rendezőnk fel is hozta, hogy olvasta ezt egy interjúban tőlünk, úgyhogy két új poén is költözött a szövegbe, sőt – bár nem egy kifejezetten vidám darab – a közönség fel szokott nevetni párszor az előadás alatt, ami jó. No de, Dorka hozta az Üvegfalat, hogy akkor ő viszont ezt szeretné, és én azóta is nagyon büszke vagyok a feleségemre, hogy ezt ilyen karakánul és kérlelhetetlenül képviselte. Én ugyanis először mindenféle darabokkal bombáztam, aztán addig győzködött, hogy elkezdtem olvasni az Üvegfalat. Mondjuk pár oldal után azt mondtam, hogy oké, ezt biztos, hogy nem. Ezt a női szenvedéstörténetet! És megcsalja a férjét, micsoda egy céda! Férfiúi büszkeségemben, hiúságomban voltam megbántva, még ha csak fiktív nő volt is az elkövető. Azt mondtam, én ezt nem olvasom el, és pláne nem szeretném ilyen módon megcsinálni, hogy Dorka az a nő, aki csal, én meg az a férfi, akit csalnak. De ő annyira hitt benne, nem adta föl, és bedobta, hogy akkor esetleg fölolvasná ő.
Gryllus Dorka: Igen, először az volt a koncepció, hogy akkor én olvasom, meg keresek egy zenészt, és a zene válaszol majd a szövegre. Aztán elgondolkodtam, hogy de hát Kornél mennyire imád zenélni, épp mondta akkoriban egyszer, hogy ő tulajdonképpen már csak gitározni szeretne. Szóval egyszer csak előálltam azzal, hogy ha te úgyis gitározni akarsz meg zenélni, akkor legyél te az a zenész! És akkor ennek nagyon örült.
S. K.: Igen. Azt gondoltam, hogy úgy jó lesz. Hogy ha csak egy alkalmazott zenész leszek, úgy másképp lesz közöm a dologhoz, sőt, ehhez még a regényt is hajlandó vagyok tovább olvasni. El is olvastam szinte egy levegőre, és azt mondtam, hogy úristen, hát ez lenyűgöző, de hülye voltam ezzel az első tiltakozással! Ezen kellett túljutni, és aztán az egész borzasztó érdekes, izgalmas, lebilincselő, mély, megható. Azóta meg vállvetve, teljes elkötelezettséggel hasítunk.
Dorka, mi volt ennyire megragadó ebben a könyvben, miért pont ezért küzdött meg ilyen vehemensen?
G. D.: Nehéz megmondani. Az embernek meg kell találnia, hogy miről akar mesélni, és ez a történet egyszerűen megszólított. Az is jó persze, eljátszani egy nagy klasszikus sikerdarabot, komolyan jó, én is játszom Anna Kareninát, egyébként szintén Soós Attila rendezésében a Trojka társulattal, amit már eljátszottak százmillióan, de mégis, úgy éreztem, hogy jó lenne most valami olyat csinálni, amit még nem csinált senki. Hogy most és itt Budapesten született, nekünk, önmagunktól-önmagunkról-önmagunknak.
S. K.: Hát azért nem önmagunknak.
G. D.: Úgy értem, hogy Magyarországnak! Itt vagyunk, ez a tízmillió ember, és ez a sztori a mi sztorink, ebben a kultúrkörben, ezen a Budapesten, 2022-ben, ez a mi történetünk. Szerintem már Londonban sem úgy mond valamit, vagy lehet, hogy húsz év múlva sem így fog mondani valamit, de itt és most ez egy új történet, amit még nem mesélt így el senki. Ráadásul nagyszerűen van megírva, csodálatos szöveg, tehát ebből a szempontból is tökéletes alapanyag.
Gondolják, hogy ezek a játszmák, amelyeket ez a házaspár játszik egymással, lassú érzelmi-gazdasági bebörtönzéssel, ezek magyar specifikumok?
G. D.: Persze, nem csak magyar, de szerintem itt és most ez nagyon erősen jelen van, fontos történet, és nekünk, itt, nagyon szól valamiről, látszik, hogy szinte mindenkinek valamilyen módon köze van hozzá.
S. K.: De közben azt is gondolom, hogy a dolog kvintesszenciája teljesen általános emberi jelenség. Legalábbis az európai, vagy az euro-amerikai kultúrkörben abszolút jelen vannak ezek a konfliktusok, ez a játszma, amit ez a két ember játszik. Ez teljesen általános, könyveket írtak tele róla, Eric Berne Emberi játszmák című kötete ilyenekkel van tele. Tehát túl a mai magyar szociokulturális utalásokon, hogy mennyit keres egy szociális munkás, azért alapvetően az, hogy az egyik ember behálózza a másikat, elnyomja, és kiszívja az életerejét, az abszolút univerzális jelenség.
Azon gondolkodtam, miközben néztem a darabot, hogy milyen érdekes az a művészi koncepció, hogy alapvetően Dorka kap több hangot, ő megszólal Péterként is, és Lénaként is többet beszél. Mintha a bántalmazott fél hangját lenne fontosabb hallani.
G. D.: Ahogy minden irodalmi művet, ezt a regényt is nyilván mindenki a maga szűrőjén keresztül értelmezi, éli meg. Én alapvetően úgy érzem, hogy ez az ő, Léna története. Hogy ő elmondja, hogy mi történik a férfi fejében, az is a saját igazságát támasztja alá, a bántalmazottnak az igazságát, amit ő nagyon sokszor az életben nem kap meg ezekben a helyzetekben. Ahogy nagyon sokan, hasonló helyzetben lévők sem kapják meg.
S. K.: Eredetileg, ugye, úgy volt, hogy én egyáltalán nem is fogok beszélni. Aztán jött az, hogy felolvasom Péter levelét az előadás végén, viszont azon kívül Péter gyakorlatilag csak az ő gondolatait jelentő zeneként fog megjelenni. De aztán arra jutottunk, hogy akkor elsikkadt volna egy csomó intellektuális tartalom. Mert szerintem a könyv nagyszerűsége az, hogy miközben utálod Pétert, de valamifajta empátiát mégis csak érzel iránta. Ő is csak egy rendes gyereknek indult, ahogy minden ember jónak indul, a jó ígéretével. Senki nem született szörnyeteg. Amikor Péter azt mondja Lénának, hogy két fióka vagyunk, akiket kilöktek a fészekből, és ezt senki más nem tudja majd megérteni rajtunk kívül, akkor igazat beszél. Védhető és érthető az álláspontja, csak aztán ahogyan ezek után cselekszik, az esik kívül a védhető kategórián.
Az Üvegfal, ugye, azért is speciális előadás, mert Kornél zenész-zeneszerzőként is szerepel, amire korábban nem volt még példa.
S. K.: Így van. Pedig nagyon régóta zenélek, tizenegy éves koromban beleszerettem a gitárba, és azóta próbálok megtanulni gitározni. Dorka szerint már tudok, de szerintem még nem. Aztán a pandémia alatt lett egy kis szabadidőnk, merthogy a legtöbb munkánknak vége lett. Ezt arra használtam, hogy a házi stúdiót továbbfejlesztettem. Ennek az oka az volt, hogy felvetődött, esetleg távolról lehetne szinkronizálni, amire aztán végül volt is példa: a gardróbból szinkronizáltam egy sorozatot, miközben a hangmérnök az egyik helyen volt és a szinkronrendező egy másik helyen. És bár ott volt bennem a vágy, hogy szeretném a zenéimet megmutatni másnak is, nekem nagyon-nagyon kapóra jött ez az előadás, hogy nem az van, hogy egy számot fel kell tenni a Spotify-ra, hanem az, hogy egy előadásnak a hangulatát kell gyakorlatilag megteremteni, az akusztikus hátteret. Úgy éreztem, hogy ez első lépésnek kiváló, mert elég komplex munka, és mert a színházhoz, meg a hangulatteremtéshez, azt gondolom, valamelyest értek. Így aztán nagy lendülettel vetettem bele magam, vettem mindenféle dolgot, mert, ugye, hány gitár kell egy embernek? Csak még egy. Aztán kitaláltam, hogy főleg elektronikus zene lesz, néha gitárral kiegészítve, a munka végső formáját pedig Attilával együtt szültük meg.
A regény, amiből az előadás készült, erősen pszichologizál, felrajzolja azt is, ahogy a férfi machinációi lassan elérik azt, hogy Léna a saját józan eszét és a valóságot is megkérdőjelezze. Így aztán talán akkor a leghatásosabb, hogyha van hozzá valamennyi lélektani önismereti tudatossága az olvasónak. Mi az, amit kivettek ilyen értelemben ebből a munkából, milyen és mennyi Lénát, mennyi Pétert találtak magukban?
G. D.: Szerintem mindenki, aki megnézi az előadást, talál valamit, ami szembenézésre készteti. Például van egy pénzről szóló fejezet, amiről nagyon ritkán beszélgetünk egyébként. Hogy például egy házasságban mi van a pénzzel? Ki mennyit keres, ki mennyit költhet, ki dönti el. Ez szerintem minden kapcsolatban egy olyan téma, amiről nem beszélünk, vagy nagyon ritkán, miközben tényleg nehéz kérdés, hogy mi jó megoldás? Ezt a részt az egész nézőtér dermedten hallgatja. De még egy sor ilyen téma van az előadásban. Például anyaként a legnagyobb kérdésed, hogy vajon jól nevelem-r a gyerekemet, hogy ne jusson ide? Elég szeretetet adok neki? Eleget támogatom? Mert, ugye, Lénánál nincs olyan hatalmas trauma, nem verték, nem voltak alkoholisták a szülei, csak az anyukája úgy igazán soha nem volt megelégedve vele, hogy mindig megmondta neki, nem így kéne, hanem úgy kéne, mindig hiányolt Lénából valamit. Szóval az ember ezek után ezerszer jobban átgondolja, mit mond, hogyan szól a gyerekre, mi, mit okozhat esetleg benne. Nekem ez a legnagyobb tanulsága az előadásnak, hogy anyaként mit tudsz tönkretenni a gyerekedben azzal, amit sokáig a normális nevelésnek tartottak, hogy kemény vagy vele, csak a teljesítmény lebeg a szemed előtt. És persze nem vagyok pszichológus, nem akarom ezt túlelemezni a saját képességeim fölött, de úgy érzem, ez azért változik. Lassan rájövünk, hogy a szeretet a legfontosabb. De közben mégis aggódsz, hogy ne nevelj a gyerekedből egy elkényeztetett majmot, aki egy szalmaszálat sem tud keresztbe tenni.
A kérdés, hogy ezek a néhány generációval előbbi elméletek alapján nevelt felnőttek aztán meg tudják-e haladni a neveltetésüket annyira, hogy ők a saját gyerekeikkel már máshogy bánjanak.
G.D.: Nyilván nekem is vannak olyan reflexeim, amiket megpróbálok az agyammal felülírni, de ez nem mindig könnyű, evidens. Velem is előfordul, hogy olyat mondok, úgy szólok, hogy ha egy filmen látnám, akkor azt mondanám: hát, ez azért nem volt szép. De belülről mégis abból a rendszerből jövök, abból a szigorból, hogy a nagymamámat még megverték, mert úgy tartották, attól majd jó gyerek lesz. És ezt egy generáció alatt nem tudod teljesen kimosni magadból. Nem ütöd már meg a gyerekedet, de hogy hogyan szólsz rá, hogy abban mi van benne, hogy mikor kezded el őt lenyomni, az már összetettebb kérdés, és nem reagálsz mindig tökéletesen.
S. K.: Péter a könyvben egy nárcisztikus pszichopata férfi. És én jól tudom, hogy nekem vannak nárcisztikus jellemvonásaim. Azt gondolom, hogy aki az előadóművészetben van, azok közül mindenkinél van többé-kevésbé. A kérdés az, hogy ez mikor válik patológiássá? Meddig kezelhető, honnantól nem? Meg az is fontos kérdés, hogy mennyire tudja a színház ezt kezelni? Szerintem inkább csak ront a dolgon, az indulatvezéreltségen, az indulatkezelési problémákon. Én óhatatlanul szembeállítottam magamat Péter figurájával: mi az, amiben hasonlítunk és mi az, amiben különbözünk. De azért szerencsére jelentősen különbözünk, még ha nekem is vannak olyan gondolataim, hogy tényleg, mi a fenéért nem lehet becsukni azt az szekrényajtót, miért olyan nagy dolog kidobni a zoknit a szennyesbe – de talán ez még nem patológiás. Ám kétségkívül résen kell lenni. És mélyebbre ható pszichoterápiás ismeretek nem ártanak. Mert tisztelet a kivételnek, de olyan szinten van önismeret híján az átlagember, hogy az elképesztő. Olyan sok mindenünk nem tudatos, olyan sok ilyen reflexünk, olyan sok öntudatlan megmozdulásunk van, amit a velünk született vagy a látott minták irányítanak. És sokan egész életük során nem jutnak el odáig, hogy ezt fölülvizsgálják. Én már az Üvegfal előtt is, de azóta meg aztán végképp intenzív önfeltárásban vagyok, és meg tudom magam nyugtatni, hogy szerintem nem vagyok patológiás eset. De különös, hogy akkor meg miért van időnként konkrét birtoklási vágy bennem. Mert oké, hogy látjuk Péter múltját is, a szüleit, és tudunk is valamifajta empátiát érezni irányába.
De közben azt is gondolom, hogy negyvenéves korunk fölött már nem mutogathatunk vissza a szüleinkre. Egy ponton túl mi vagyunk felelősek a személyiségünkért és a cselekedeteinkért, és nem ér már azt mondani, hogy azért, mert ezt hoztuk, nem hivatkozhatunk a démonjainkra meg a gyerekkorunkra, ahogy Péter teszi. Tessék megerősödni.
Más. Az Üvegfalnak volt három előadása a premier után a Gólem Színházban, most lesz még néhány a Lóvasút Rendezvényközpontban, aztán az őszi előadások még most alakulnak, ugyenezekre a helyszínekre. De hogy lehet kezelni a stresszt, amely azzal jár, hogy még nem lehet tudni, mennyi emberhez tud eljutni az előadás?
S. K.: Az a jó, hogy ez a mi felelősségünk. Tehát nem az van, hogy az igazgató eldönti, nincs több hely a programban, így csak egyszer lehet játszani egy hónapban, vagy leveszi a repertoárból, mert nincs hely a díszleteket elraktározni. Merthogy ilyen szempontok szoktak dönteni előadások sorsáról. Most az van, hogy ha majd elfogynak az érdeklődők, akkor nem játsszuk tovább, de amíg kíváncsiak rá az emberek, addig megyünk előre. Ez most a mi döntésünk. De hálistennek eddig minden előadásra elfogyott az összes jegy, szóval nagyon jól indultunk.
G. D.: Ezzel persze az is együtt jár, hogy folyton hívom Póka Juli ügyvéd barátnőmet, meg Szabó Ibolyát, aki a csodálatos könyvelőnk, és úgy összességében is gyakorlatilag a produceriskola első évfolyamába járok.
S. K.: Sajnos én tök béna vagyok ehhez, de Dorka nagyon ügyes, és úgy látom, nagyon ambicionálja is. Hihetetlen energiákkal tud beleszállni egy-egy telefonpárbajb. Intézi, hogy jön egy információ innen, amit át kell adni oda, de egy harmadik helyről is jön olyan információ, amit az előző két embernek kell továbbadni, és így tovább. Én, ha ezt egyedül kellett volna csinálnom, akkor egy ponton feladom. Emlékszem, amikor elkezdtük, és kaptunk egy táblázatot, hogy ennyi a bekerülési költség, ennyi a játszási költség, ezen osztozik a színházzal, csak néztem, hiszen mi két színész vagyunk: a színészek általában a számláikat sem tudják kitölteni. Én legalábbis inkább ebbe a csapatba tartozom, Dorka kevésbé, ő sokkal talpraesettebb. És volt egy pillanat, amikor ültünk és lefuttattuk, hogy mennyi az annyi, és kijött egy szám, hogy mennyire rentábilis, mennyi előadás alatt térül meg, akkor elbizonytalanodtam. Biztos, hogy ebbe bele akarunk menni?
G. D:: De akkor én már be voltam gőzölve. És mondtam, hogy jó lesz, csináljuk, mit tudunk veszteni?
S. K.: Mert én meg azt javasoltam, hogy akkor most ezt toljuk el szeptemberre. De Dorka mondta, hogy nem, most már nem halasztunk, most már mindenki be van izzítva, égnek a vonalak, úgyhogy nyomni kell.
Az utóbbi években egyre jellemzőbb még Hollywoodban is, hogy a színészek egy ponton azt mondják, csináljunk saját produkciós céget, és másszunk ki abból a struktúrából, amiben mi csak afféle kiszolgáló személyzetként vagyunk jelen.
S. K.: Igen, mert ez elég kiszolgáltatott helyzet.
G. D.: De közben azért kényelmes is. Most visszamegyek filmszínésznőnek, és csak arra van gondom, mi a szerep, a szöveg és holnap hányra jönnek értem. Szóval kiszolgáltatott helyzet, igen, de kényelmes.
S. K.: Ez, amit most csinálunk, sokkal kevésbé kényelmes, és több munka, de szerintem egy ponton mindenki elkezd vágyni arra, hogy kicsit a maga ura legyen. Vagy nem mindenki, de sokan. De ez iszonyú munka, és iszonyú elhatározottság kell hozzá, hogy ne adja föl az ember, amikor már az ötvenedik hívásban van a könyvelővel arról, hogy milyen cégforma, meg hogyan kell kitölteni a számlát.
Pedig a saját ügyeik intézésben szabadúszóként azért valamennyire gyakorlatot szereztek. Az miről szól egyébként? Inkább a szabadságról, vagy a sok lábon állás vágyáról?
G. D.: Hát sok mindenről szól… Tulajdonképpen így hozta az élet. Ment egyik lépés a másik után, és most itt tartunk. És lehet, hogy ma megkeres valaki egy állandó szerződéssel és én majd azt mondom, hogy oké, hol kell aláírni?
S. K.: Vagy mond kettő-három olyan szerepet az évadban, hogy akkor ezt játszod, ezekkel a kollégákkal, ő rendezi, és ő írja a zenét, és akkor arra nem lehet nemet mondani.
G. D.: Az ember néha a lelke mélyén vágyik erre. De hát most nem ezt dobta a gép. Szerintem a rendszer sem itt tart.
Most azért a színházi rendszer is keresi önmagát, és keresik a helyüket a színészek is. Nem véletlen, hogy nem mi vagyunk az egyetlenek, akik most önálló produkciókkal állnak elő. Mert az a fajta társulati lét, ami a kommunizmusban volt, hogy kellett mindenkinek legyen egy színháza, egy munkahelye, ez a rendszer mostanra átalakult és nagyon bonyolulttá vált.
Sokfelé élnek-dolgoznak, Dorka szinte kétlaki a külföldi munkái miatt, Kornél is ezerfelé dolgozik. Ezt életmódként milyen megélni a mindennapokban?
S. K.: Hasonlóképpen vagyunk ezzel szerintem, ahogy a szabadúszással egyébként, hogy letennénk a fenekünket, de ki tudja, ez jó lenne-e.
G. D.: Nem látom az alternatívát. Az a baj, hogy ahol most vagyunk, az minden bonyodalmával és kiszámíthatatlanságával együtt izgalmas és inspiráló. De nekem annyi kanyar volt már az életemben, elmentem, aztán amikor jött Korci, azt mondtam neki, hogy no fucking way, hogy én visszajöjjek Budapestre – aztán tessék, itt vagyok. Annyiszor volt már, hogy azt mondtam valamire, hogy na, azt biztos nem, aztán pontosan az lett. Nem tudom, az is lehet, hogy holnap alapítunk egy társulatot, és abban fogunk élni életünk végéig.
És nehéz női-férfi kapcsolatokról fognak történeteket mesélni közösen.
G. D.: Mi másról, persze.
S. K.: Emberi játszmákat, gitárral.
