Nagyjából tíz évvel ezelőtt átalakult a magyar filmtámogatási rendszer, és a Magyar Nemzeti Filmalap – mai nevén Nemzeti Filmintézet – felállásával az is változni kezdett, milyen jellegű filmek készülnek. Az Andy Vajna vezette Filmalap deklarált célja volt, hogy elődjénél, a Magyar Mozgókép Közalapítványnál több, erős műfaji vonatkozású filmet finanszírozzon a forgatókönyvek fejlesztésére alapozva. És bár a magyar film látképét ezek a szándékok nem változtatták meg gyökeresen – a magyar filmszakmát a Filmalap felállása után is ugyanazok az emberek alkották, mint előtte –, az új műfaji filmek irányába tett lépések mégis látszódnak.
Erről a folyamatról, illetve a mai román filmvilágban tapasztalható, hasonló tendenciákról szól Virginás Andrea tavaly, angol nyelven megjelent könyve. A Film Genres in Hungarian and Romanian Cinemát nemzetközi akadémiai kiadó adta közre, filmtörténészek, egyetemi oktatók fogják olvasni. A könyv fontosabb megállapításai mégis bárki számára érdekesek lehetnek, aki ma magyar filmeket, sorozatokat néz.
A tetovált lánnyal kezdődött
Virginás a kolozsvári Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem filmművészet, fotóművészet és média szakának tanszékvezetője, több mint két évtizede foglalkozik tömegműfajokkal, közönségfilmekkel. Éppen tíz éve kezdte el kutatni a magyar és román műfajfilmek új trendjeit – kolozsváriként mindkét ország filmpiacára rálát. Azt mondja, ezek a kis európai filmgyártások három alapvető társadalmi és technológiai folyamat miatt alakultak át:
- a szocializmusban kiépült KGST-piac szétesése és a kilencvenes évek átmeneti időszaka ugyanúgy befolyásolta, milyen filmek készülnek,
- mint az áttérés az analóg gyártási, majd terjesztési felületekről a digitálisra,
- valamint az európai uniós filmtámogatási és koprodukciós lehetőségek megjelenése.
Ezek együttes hatása a kétezres évekre lett érzékelhető.
Ha rá kell böknöm egy évre és egy mozifilmre, akkor az A tetovált lány 2009-es svéd filmadaptációja lenne, három részben, Niels Arden Oplev rendezésében. Ez indítja el a nordic noirt, a skandináv kis nemzeti mozik legexportképesebb műfaját a következő évtizedben. Kiindulópontként szolgál nemcsak a minőségi tévésorozatoknak, hanem a többi európai kis nemzeti mozinak is a tekintetben, hogy élet- és akár piacképes is lehet a műfajhasználat
– mondja Virginás. „Még egyfajta furcsa együttállás is megfigyelhető, mert a kelet-európai rape revenge thriller, vagyis a megerőszakolt és bosszúálló nőkről szóló filmek egyik kiemelkedő példája is 2009-ben debütál a Berlini Filmfesztiválon, a Varga Katalin balladája Peter Strickland rendezésében. Szóval nem az ezredfordulón, inkább tíz évvel később lenne a korszakhatár. Valószínűleg ez összekapcsolható a posztkommunista filmes generáció indulásával is, akik közül a műfajos érdeklődésűek később jutnak lehetőséghez, mint a művészfilmesek.”
Annyi viszont biztos, hogy a rendszerváltások után a külföldi, elsősorban hollywoodi műfaji filmek valósággal elárasztották a kelet-európai mozikat, és ez az alkotók és a közönség érdeklődésére, ízlésére is óriási hatással volt. „A filmkészítők posztkommunista nemzedéke szembesült a műfaji filmek áradatával, miután Kelet-Európában is elérhetővé váltak a műholdas kábelcsatornák, majd az internetes tárolás és szórás. Ezek ismeretében és a hatásuk alatt kezdtek el filmvilágokat kigondolni. Valóban radikális a különbség a nyolcvanas évek román médiavalósága és a jelen műfajilag kódolt streaming-környezete között. Gyerekkoromban napi két órát sugárzott a televízió, minimális mennyiségű történetmesélő játékfilmet és esetleg heti egy, műfaji alapokkal rendelkező mozifilmet láthattunk. Ezt az átalakulást természetesen a nézők is átélik.”
Virginás hozzáteszi, hogy a változásokat a gyártók is érzékelték, sőt, Kelet-Európában a műfaji filmek készítéséhez politikai megfontolások is hozzájárulhatnak. „Régi gondolat, hogy a műfaj eltávolít a bármilyen irányban elkötelezett közéleti állásfoglalástól, különösen, ha a filmnek sikerül a közönség tetszését is elnyernie. Emiatt előnyt is élvezhetnek a finanszírozási döntéseknél azok a filmek, amelyek felvállalnak valamilyen műfajt.”
A csodaló megdönti a terrort
Mik volnának tehát azok a műfajok, amelyek az utóbbi években megerősödtek a magyar piacon? A legfontosabb továbbra is az, amely az 1930-as években is a legnépszerűbb volt, azt követően pedig – más zsánerekkel ellentétben – politikai berendezkedéstől függetlenül jelen volt a magyar filmgyártásban, vagyis a vígjáték. Hogy milyen jellegű vígjátékok készülnek, abban persze látszik változás.
„Érdekesnek találom, hogy az »amerikai álomnak« nevezhető jelenségcsoport fonákságai milyen szívósan alakítják úgy a magyar, mint a román komédiák huszonegyedik századi verzióit, különösen a nagy nézettségű filmek esetében, az Üvegtigristől a Valami Amerikán keresztül a Megdönteni Hajnal Tímeát-ig, vagy a román America, venim!, Miami Bici, O, Ramona! című filmekben. Ez a tematikus komédiaváltozat talán köthető a rendszerváltás utáni időszakhoz, és természetesen a fogyasztói, valamint a látvány- és a médiatársadalomhoz való erőltetett, sokszor kegyetlen felzárkózás, felzárkóztatás egyik kivetülési felületeként is érthető” – fogalmaz Virginás.
Szerinte jól látszik, hogy az utóbbi tíz évben azokból a magyar filmekből lett igazán nagy közönségsiker, amelyek komikus alaphelyzetből indultak, és valamilyen valószínűtlen, akár kifejezetten csodaszerű fordulat is jutott a történetbe.
A homoszexuális rádiósztár egyik percről a másikra heteroszexuális lesz, a jámbor bejárónő valójában rókafarkat rejteget, a kétbalkezes betörők bejutnak a parlamentbe, a világhírű modell belezúg a szürke senkibe az osztálytalálkozón, a csodaló megdönti a terrort, a pánikbeteg tűzoltó megmenti Budapestet…
– utal a filmtörténész az utóbbi évek magyar közönségfilmes sikereire, a Coming outtól a Nagykarácsonyig. „Még a kultúraközi adaptációk közül is azok működnek, amelyek ezt a szerkezetet követik: a BÚÉK-ban a kiteregetett telefonok vezetnek el a családi békéhez.”
A vígjátékok mellett a bűnügyi filmek új változatai is szép sikereket arattak az utóbbi években. Ezek közül van, ami Virginás szerint a film noirhoz áll közelebb – ő a Napszálltát és Kenyeres Bálint Tegnapját sorolja ide –, de fontosabbnak látja a kisközösségi bűnözésről szóló produkciókat. „Úgy vélem, hogy a kisközösségi bűnözés már-már antropológiai esettanulmányokként felfogható filmes történetei nem függetlenek a már említett nordic noir felfutásától a 2010-es évek elején. Itt A martfűi rémtől a Valanon keresztül a Kútig több példát is említhetünk.”
A bűnügyi filmek apropóján Virginás a magyar filmek lehetséges nemzetközi sikereiről is beszél. Ezek a történetek ugyanis különböző módokon ugyan, de az „önegzotizálásban” érdekeltek, vagyis kivételesen izgalmasnak mutatják nemzeti vagy lokális-regionális sajátosságainkat. „Ha ezek a stratégiák összetalálkoznak egyfajta korszellemmel, amely persze megint hosszú és bonyolult folyamatok eredménye, akkor lehetségesnek látom az országhatárokon túli sikert. Említettem a svéd A tetovált lány-univerzumot, amely egyszerre vállalta fel a rape revenge thriller legextrémebb hagyományait és a világhírű svéd társadalompolitika kuriózumainak a megmutatását.”
Ha jól értem, A besúgó című sorozat is egy ilyen hullámon lovagol épp, amelyhez persze kellett a Csernobil sorozat sikere, a sorozatiparban tapasztalható »Balkan chic«.
A hasonló produkciók hosszabb távon talán változtathatnak azon a több évtizedes tapasztalaton, hogy a magyar filmek közül csak a fesztiválokon induló művészfilmek lehetnek külföldön is sikeresek, a műfaji történetek aligha.
Nagy kérdés, mikor kedvez a magyar filmnek a korszellem
Összességében Virginás Andrea úgy látja, az utóbbi tíz év magyar filmgyártásában erősebb lett a műfaji hagyományokkal folytatott párbeszéd. Több film vállalja fel nyíltan a maga műfaji kapcsolódási, viszonyítási pontjait, és tartják is magukat azokhoz. A vígjátékok és a bűnügyi filmek mellett a 2010-es évek második felétől kezdve a történelmi filmek újbóli erősödését is tapasztalja – a Kincsem, a Saul fia és A Viszkis sikerei miatt –, egyedül a melodrámát tartja komoly hiányzónak ahhoz képest, ez a műfaj milyen jelentős szerepet játszott a magyar filmtörténetben.
Az utóbbi tíz évben a Kincsemet nézték meg a legtöbben – 437 ezren – moziban, ehhez képest az 1997-es A miniszter félrelép még több mint 600 ezer mozinézőt vonzott. Ugyanakkor egyértelmű, hogy egyre kevésbé lesz értelme a mozis nézőszám alapján mérni a közönségsikert. A streaming-megtekintésekkel töltött órákat is számolni kellene, amiről egyelőre nincsenek adataink.
A román filmgyártással összehasonlítva ugyanakkor a mostani hazai nézőszámok sem számítanak alacsonynak. „Egy magyar, műfajjal is dolgozó tömegfilm százezer néző fölött kezdődik, míg egy művészfilm ötvenezer néző alatt marad. Romániában már a tízezer nézőt meghaladó helyi film is nagy boldogság. Előfordul hetvenezres művészfilm műfaji alapokon, például Radu Jude Aferim!-je, a kétszázezer mozinézőt meghaladó román komédiára viszont 2019-ig kellett várni – ez volt Cristina Iacob rendezése, az O, Ramona!” – mondja Virginás.
Arról pedig neki is csak feltevései vannak, a magyar vagy román műfajfilmekből lehet-e valaha átütő nemzetközi siker.
Azt hiszem, hogy a streaming-platformok lekérhető, illetve helyben gyártható tartalmaként feltűnő kis nemzeti műfajfilmeknek nagy jövője is lehet, beleértve azokat, amelyek sokkal korábban készültek. Analógiaként a Mészáros Márta-filmek reneszánszát hozhatnám fel a Mubi művészfilmes streaming-oldalon. De hogy összeáll-e az a bizonyos zeitgeist, az a nehezen meghatározható érdeklődés és szimpátia, ami a nordic noirt is világszintű jelenséggé tette, az egy teljesen másik kérdés.
