A kutyák számtalan vicces, megható vagy csak egyszerűen szórakoztató jelenetet képesek produkálni, az ember akkor is lépten-nyomon belefut ilyen videókba, ha nem is keresi ezeket. A „cukiság” egy külön kategóriáját alkotják a jobb híján éneklős videóknak nevezhető művek, amikor az eb vonyítani kezd valamely hang hallatán, legyen az sziréna, zene vagy a gazdi dalolászása.
Innentől kezdve szabadon értelmezhető, hogy vajon átveszi-e a pörgést, és maga is rágyújt egy nótára, vagy inkább próbálja túlharsogni a fülsértő éneklést. Ilyenekről van szó:
Azon túl, hogy emberi értelmezés szerint tényleg jópofa, azért a kutya nyilván nem akar velünk együtt dalolni, sem túlkiabálni minket, illetve még csak nem is mindegyikükre jellemző maga a vonyítás. Mégis, akkor miért csinálják? Dr. Faragó Tamás etológustól, az ELTE Etológia Tanszék tudományos munkatársától megtudtuk: a szálak természetesen a farkasfalkákhoz vezetnek.
Egymásra hangolódnak, üdvözölnek és fenyegetnek
Kezdjük azzal, hogy a vonyítás jellegzetes, a kutyafélékre általában (a rókára is például) jellemző, hangtanilag viszonylag magas és hosszan elnyújtott, a távolsági kommunikációt szolgáló hangadás. A farkasok körében alapvető fontosságú, ha bárkit megkérdezünk az állathangokról, azt fogja mondani, hogy a farkas vonyít, a kutya ugat. Persze mindkét faj számos egyéb hangot is használ, mégis ezek a legjellemzőbbek, és a farkasok vonyítása több funkciót is betölt.
Egyrészt fontos szerepe van a csoport-összetartozásban, az egyedek vonyítással szinkronizálják a viselkedésüket, ezzel hangolódnak egymásra és a vadászatra. Laikus példával, mint egy törzs harci tánca az ütközet előtt. Másrészt segíti az egymásra találást, hogy a falka nagy távolságra szétszéledt tagjai megtalálják egymást, és része az üdvözlésnek is: közös vonyítással „ünneplik”, ha ismét együtt a család.
Kísérleti úton is bizonyították, hogy ha egy példányt »kivesznek« a falkából, a többiek kitartó vonyítással próbálják felvenni vele a kapcsolatot
– jegyzi meg a 24.hu-nak Faragó Tamás.
Végül pedig a területvédelem egyik fontos eszköze. A farkasok hatalmas territóriumot tartanak fenn, és ha a falka rázendít, a szomszédok kilométerekről is hallják, hogy merre nem érdemes portyázniuk. Ellenkező esetben nagyon könnyen véres összetűzés alakul ki, amit mindegyikük igyekszik elkerülni.
Kivált egy ősi reakciót
A kutya a vonyítást ugatásra cserélte, de amint látszik is, nem teljes mértékben. Nem ismert pontosan, hogyan maradt meg benne – már amelyikben megmaradt – mégis a hajlam, a kérdést Faragó Tamás és Dr. Lehoczki Fanni jelenleg is vizsgálja az ELTE Etológia Tanszékén. Egyelőre csak feltételezés, hogy a háziasítás során csökkenhetett a vonyítás jelentősége: egyszerűen funkcióját vesztette, miután eltűnt az a falkastruktúra, amiből kiindult. Ami viszont az „éneklést” illeti, a szakember visszautal az ősre: bármelyik farkas reflexszerűen vonyítással reagál a vonyításra.
Ez maradhatott meg valamilyen formában egyes kutyáknál, és a „vonyításszerű” vagy az általuk vonyításként értelmezett hang kiváltja belőlük a választ. Nyilván egyedfüggő, hogy szirénahangot, valamilyen hangszert, zenét, sípolást, netán kétlábú barátja önfeledt nótázását értékeli felhívásnak, amire válaszolnia kell:
Hogy a jelenség miért nem általános, arra egyelőre nincs egyértelmű válasz. Kutatások arra utalnak, hogy genetikai háttere lehet, vagyis azok a kutyák vonyítanak gyakran, amelyek közelebb állnak a farkashoz – ezek az olyan ősi fajták, mint például a szánhúzók vagy a spiccek.
Egyáltalán nem bizonyítható viszont a közvélekedés, miszerint a kutyák vonyítanának telihold idején, ez nem több babonánál, félreértésnél. Egy másik jelenséget ugyanakkor meghatónak is nevezhetünk, amikor adott eb szűköl, vonyít, ha egyedül marad a lakásba bezárva: ilyenkor „farkasmódra” jelez a gazdának, hogy találjon vissza hozzá.
