Elmesélem, hogyan történhetett.
Az 1933. esztendő elején a Jóisten elé keveredett egy öreg, de rendületlenül kíváncsi lélek, aki számos földi életet maga mögött tudva legutoljára paraszthajszállal maradt le az örök boldogságról, a Paradicsomról, vagy ha úgy tetszik, a Nirvánáról.
Stimmeltek egymáshoz, mármint ez a lélek meg a Jóisten, ugyanis utóbbi egy ilyen ökumenikus, egyúttal egyházakon túli Jóisten volt: keresztény is, buddhista is, hindu is, meg muszlim is, sőt, nyomokban még kínai univerzizmust is tartalmazott. Ő az az Úr, aki azon lelkeket gardírozza az örökkévalóban, kik számára szűk keret az egyetlen vallás, akik nemcsak Krisztus, vagy csak Konfuciusz, vagy csak Shiva, vagy csak Mohamed, vagy csak Mózes, vagy csak a nagy Manitu előtt hajolnak meg, hanem mindegyik előtt, mert hiszik, legalábbis remélik, hogy végsősoron ez mind ugyanaz.
Először a szokásos pantokrátorság buzgott fel az Úrban (erről az ítélkező pózról az Istennek se tudott leszokni), és családi tragédiákkal, történelmi borzalmakkal terhelt, rövidke létezést kívánt mérni a jelentkezőre. (Jó, volt ebben némi égi lustaság is, hiszen az Úr épp ekkortájt készített be az emberiség számára egy újabb világháborút, és a földi pokolban nem kell sok fantázia a szenvedéshez.)
Aztán, hogy az Úr alaposabban szemügyre vette a jövevényt, megannyi küzdelmes életet látott mögötte: volt köztük szegénységet emelt fővel viselő földi pályafutás, volt harcban vértezett, volt tudományban, művészetben edződött, és volt számos egyéb, de egyetlen békés, nyugodt, fájdalommentes kör sem akadt a sok ezer éves sorozatban.
Ezért arra jutott az Úr az ő végtelen kegyelmében (és szellemességében), hogy ami kellemes és szép és mámorító csak létezik, belesűríti a készülődő életbe, ád hozzá művelt, gazdag, jónevű családot, híres barátokat, s ád olyan természetet, melyhez nem ér el fájdalom, mely a bajban is megtalálja a jót, mely a sivatagban is csak az oázisról hajlandó tudomást venni.
Sándor végrehajtotta az utasítást: a kilencven év minden pillanatában boldog volt. Ha meg épp nem, akkor is. Csak azért is.
Parádés volt ez az út, regények főszereplői sem nyernek alkotóiktól ennyi csillogást.
És balzsamos is volt ez az út, melyben szerethető a szertelen anya, idol a szigorú apa, bástya a tökéletes húg; melyben a háború csupán piknik a Pilvax fölött, kaland az óvóhelyen, a vészkorszak nem létezik, a vörös őrjöngés zárójelet kap, és rutinfeladat tizenöt évesen egyedül, szülők nélkül nekivágni az óceánnak.
Onnantól pedig high life.
Gyönyörű nőket mindig úriemberként ölelni – ennyi csak jár az élettől!
Ebben a sándoros, alexanderes univerzumban minden magától értetődő.
Magától értetődő, hogy minden pillanatban úri mód kell viselkedni.
Magától értetődő, hogy tehetséggel és sármmal, mások tiszteletével és persze munkával kifutófiúból reklámpápává emelkedik az ember.
Magától értetődő, hogy ha náladnál jobbakat választasz magad alá, akkor ők nem a nyakadat szegik, hanem emelnek téged, hogy te is emelhesd őket.
Magától értetődő, hogy otthon vagy New Yorkban és Budán, Genfben és Hawaii-on.
Magától értetődő, hogy mindhalálig keresed a tökéletes szerelmet, s magától értetődő, hogy sose találod meg, így egyre csak tovább keresel.
Magától értetődő, hogy bizonyos helyzetben megnősülsz. Magától értetődő, hogy bizonyos helyzetben elválsz. És magától értetődő, hogy mindezen bizonyos helyzetek egyetlen élet alatt akár négyszer is bekövetkeznek.
Magától értetődő, hogy itt itthon vagy, és ott, a tengerentúlon, otthon voltál.
Magától értetődő, hogy bár ezerszer megkerülted a Földet, oda jutottál vissza, ahonnét indultál.
Valahogy magától értetődő, hogy egy nappal azelőtt ért baleset, hogy elrepültél volna odaátra, s így végleg itt rekedtél.
Magától értetődő, hogy innen indultál, és itt fejezed be.
Magától értetődő, hogy nem csak föntről választottál barátokat, sőt, föntről a legritkábban – a jó szakácsot többre becsülted bármelyik miniszternél.
Magától értetődő, hogy mindenkit te etettél, minden asztalnál te voltál az úr.
Magától értetődő, hogy mindenkit te ajándékoztál meg – nőknek sárga rózsa, férfiaknak szivar járt. Minimum.
Bár, ha akadt valami, amit nem voltál hajlandó tudomásul venni, amiről nem beszéltél, ami Krisztus, Konfuciusz és Mózes dacára sem létezett számodra: az az, hogy egyszer a te utadnak is vége szakad.
Öltönyösen, monogramos inggel, szivarosan, mosolygósan ismer téged a világ.
Mindig, mindenkit lenyűgöztél.
A leglenyűgözőbb néhányunk számára tán az utolsó időben voltál. Amikor meglassulva, lehamuzott mackónadrágban is ugyanolyan eleganciával, ugyanolyan elégedetten, boldogan szívtad a Cohibát, ahogy Sándorkától tanultad kölökként.
A szivarozásaidat és az étkezéseidet rendre azzal zártad, hogy: „Nem volt rossz.”
Most, kilenc évtized elteltével, ismét az Úr elé keveredve, összefoglalva az életedet, mondd még egyszer: „Nem volt rossz.”
Megtaláltad Serendipityt.
Alexander Brody barátai nevében Csepreghy Nándor beszélt, Nagy József írását tolmácsolva
***
Dear Thyra and Sandy! Kedves gyászoló család és barátok!
20. század elején élt írók életével foglalkozó irodalmárként sokszor fantáziáltam arról, milyen jó lett volna találkozni velük. Hogy milyen remek lett volna Karinthyval biliárdozni a Hadikban, fröccsözni Krúdyval, némafilmet nézni Babitscsal, marhapörköltet főzni Bródy Sándorral, színházba menni Molnár Ferenccel, vagy szép lányok társaságban időzni Hunyady Sándorral. Az ilyen fantáziálásnak az a sajátja, hogy az ember tudja, nem történhet meg soha. A régi korok embereinek csak a nyomai maradnak fenn naplókban, levelekben, irodalmi művekben, de személyes tapasztalatunk az érzéseikről, személyiségükről nem lehet soha.
Az életem nagy ajándéka, hogy találkoztam valakivel, aki számára nem üres nosztalgia volt a magyar kultúrtörténet egyik legfontosabb korszaka, hanem a hétköznapi valóság. Sándor úgy ment el gyerekemberként Magyarországról, hogy egy percre sem szakadt el onnan, ahonnan indult. Így aztán egy ma már nem létező világ hiteles képviselője maradt egész életében. A valódi polgári önérzet, a kifinomult ízlés, a széles műveltség, a könnyed elegancia és a komolyan vett tradíciók világáé. Itt élt köztünk, a 21. században is, de közben nagyapja, Bródy Sándor és nagybátyja, Hunyady Sándor Magyarországát képviselte – szigorú komolysággal és kacagó öniróniával egyszerre.
Az egyik legérdekesebb ember volt, akit ismertem. Úgy tudta – mintegy mellékesen – megemlíteni, hogy milyen volt Molnár Ferenccel reggelizni, Greta Garboval ebédelni, Einsteinnel uzsonnázni; hogy milyen volt a világ legnagyobb reklámcégét létrehozni, aztán a siker csúcsán otthagyni, hogy legszívesebben azonnal elcserélted volna vele az életedet.
Sándor a nyitottságának, kíváncsiságának és szellemi eleganciájának köszönhette, hogy a rendszerváltás után részese lett a magyar irodalmi életnek. Nem volt könnyű dolga. A magyar irodalmi közeg a sikeres, jómódú vagy annak gondolt embereket legfeljebb mecénásként szokta elfogadni, íróként, szerkesztőként, alkotóként a legritkább esetben. Egy rendes író dideregjen a padlásszobában. Vagy tolla legyen vagy pénztárcája, a kettő együtt nem megy. Hatvany Lajos sokat mesélhetett volna erről Sándornak is.
Kezdetben Alexander Brodyt is önzetlen mecénásként ismerték meg a magyar irodalom barátai. Az általa nagyapja emlékére alapított Bródy Sándor-díj a legjobb pillanatban született, akkor amikor az állami mecenatúra éppen megrogyott, a magáncégeknek pedig eszükbe sem jutott kultúrára áldozni. Ez a díj sok kiváló elsőkötetes írónak tette lehetővé, hogy ne sodródjon ki az irodalomból, hanem nyugodt körülmények között megszülethessen – a pályát leginkább meghatározó – második kötete.
Az viszont nem volt ennyire magától értetődő, hogy Sándort könyvek szerzőjeként és irodalmi szerkesztőként is befogadja a magyar irodalom nyilvánossága. Éppen ezért finom eleganciával kopogtatott: családtagjai irodalmi örökségének szentelt, fantasztikusan izgalmas és igen ízlésesen kivitelezett könyvekkel jelentkezett.
Alexander Bródy legfontosabb alkotása az Alibi című antológia volt. Egy olyan folyóirat, amit senki más nem hozhatott volna létre, csak ő. A minta bevallottan nagyapja, Bródy Sándor Fehér könyv című lapja volt, de az eredmény mégsem annak másolata lett, hanem valami egyedi csoda az ezredforduló szekértáborokra szakadt Magyarországán.
Sándor mindenre nyitott szerkesztő volt. Reklámszakemberként pontosan tudta, hogy egy könyv vagy folyóirat is eladásra váró termék, ezért a szeme előtt a könyvesboltba betérő olvasó képe lebegett, aki meglátja a lap legújabb számát a polcon. Aktívan részt vett az egyes lapszámok grafikai arculatának kialakításában is. Szerkesztőként is csapatban gondolkodott. Kollégáitól tudom, hogy határozott véleménye volt, de meg lehetett győzni, minden munkatársa véleményére kíváncsi volt.
Sándornak volt egy trükkje. Szeretett arról beszélni, hogy ő nem ért semmihez, legfeljebb a női divathoz, ezért szakmai kérdésekben másokra bízza a döntést. Ez valójában nem volt igaz, nagyon is sok mindenhez értett. Egy dologhoz azonban mindenkinél jobban:
hogy a munkatársai elhiggyék, hogy a jó ötlet valójában az övék volt, hogy a közös siker elsősorban nekik köszönhető. „A ti döntésetek” – mondta gyakran, és belül nevetett, mert hát valójában az ő döntése is éppen ez volt.
Kedves barátaim!
Amikor Sándorra gondolok, mindig elmosolyodom, mert arra gondolok, hogy itt járt köztünk egy régi vágású úriember, aki megtanított arra, hogy a derűért, lelki békességért is meg lehet küzdeni. És hogy megéri küzdeni érte.
Köszönöm, Sándor, hogy tanulhattam tőled!
Az irodalom nevében Nyáry Krisztián búcsúzott
***
1985-ben édesapánk egy aforizma-kötetet címzett nekem. A könyvet egy Nietzsche-idézettel zárta:
Amire szavaink vannak, azon már túl is vagyunk.
Apa közvetlenül ez alá ezt írta: „Ezért olyan nehéz megtalálni a megfelelő szavakat Sandy-vel kapcsolatban.”
Most én magam is hasonló helyzetben vagyok. Apa sosem hagyja el a szívemet, fogadjuk el hát mindannyian, ha a legjobb szavak nem jönnek a számra, tudván, hogy ő mindig is velünk marad.
Alexander Brody igazi világfi volt. Akárhová ment, barátokra, kollégákra és bizalmasokra lelt; örök szerelmek, szívébe fogadott gyermekek, sugárzó unokaöcsök és -húgok, kedves barátok vették körül. A világ az otthona volt.
Már fiatalon láttam ezt. Sokat járta a világot üzleti ügyben, így minden idő, melyet vele tölthettem, igazán fontos volt számomra. Az egyik korai emlékem egész további életemre kihatott.
Azóta minden nap arra törekedtem, hogy kiérdemeljem az aznap tőle kapott elismerést, és jól tudom, hogy életem végéig így teszek majd. Ezért érzem úgy, hogy még mindig velem van. Az elmúlt két évet azzal töltöttem, hogy felkészüljek a gyászra, amely most előttem áll; ez nem volt elég, és lehetséges, hogy nincs az az idő, mely elegendő arra, hogy az ember egy ilyen veszteségre felkészüljön. Azt hiszem, hogy ez a vele kapcsolatos emlékeimet élesebbé, a számomra kedveseket még erősebbé tette.
Nagyon sokat elmélkedem rajtuk, mert annyira hiányzik – a kölnijének az illata, melyet már nem gyártanak, és a szivarjaié; emlékszem, milyen volt a hawaii ingjeinek anyagába burkolt ölelése, hallom a nevetését, mely egyesül ikonikus morgásával, de mindenekelőtt emlékszem a mosolyára: arra a ragyogásra, mely hívott és várt, hogy légy társa a csintalanságban. Amikor végiggondolom ezeket más közös emlékeinkkel együtt, olyan, mintha csak az imént történtek volna. És mégis, Alexander Brody számos oldala nagy rejtély számomra. Nagyon várom, hogy jobban megismerhessem őt azokon a történeteken keresztül, melyeket megosztottatok. Látom, ahogy visszatükröződik az én életemben és azokéban, akik ismerték őt.
Lélekben látom őt, ahogy itt van és ránk mosolyog. Hív minket, hogy a társai legyünk. És ezt megtehetjük. Hallottam, hogy édesapánkat Bródy úrként emlegették, mert letűnt idők képviselője volt; olyan időké, melyekről sokan úgy gondolják, többé nem térnek vissza.
Lehet, hogy igazuk van, de hálás vagyok, hogy hagyott nekünk olyan emlékeket, melyek az általa megtestesített kiválóság szövetének fonalát adják. Nekünk csupán annyit kell tennünk, hogy felvesszük ezeket a szálakat, és beleszőjük őket saját életünknek vásznába. Szőjünk bele sokat, néhányat, vagy akár csak egyetlen kopottas szálat, amely hozzánk simul, hogy az Alexander Brody-féle úriemberség ne tűnjön el drága világunkból. Bár egyikünk sem lesz soha Bródy úr, példái lehetünk ezeknek a tulajdonságoknak és magunkkal vihetjük őket a jövőbe, hogy ő akkorra se tűnjön el igazán, ha már a vele kapcsolatos emlékek is feledésbe merültek és mi mindannyian, akik hordozzuk őket, már elmúltunk. Éljünk tovább mi is mindannyian vele együtt, a legjobb arcában mindazoknak, akik utánunk jönnek.
Így, emlékeinkkel a kezünkben, magunkkal vihetjük mindazt, amit a legjobban szerettünk Alexander Brody-ban, és élhetünk mi magunk is ebben a szép lelkületben mostantól minden nap. Önmagunkban, tetteinkben, szavainkban; gyermekeinkben, az ő tetteikben és szavaikban; az emberekben, a közös tettekben, a közös szavakban. Állítsuk életének ívét iránytűként magunk elé, hogy az vezessen minket saját életünkben; hogy mindannyian a magunk módján hozzájáruljunk egy jobb világ születéséhez. Egy olyanéhoz, melyről azt gondoltuk, hogy csak e legendás Úrhoz hasonlóak számára adatik meg.
Bár nagyon sok bölcsességet osztottál meg velem aforizmákon keresztül, nem hagyom figyelmen kívül a mondanivalódat. Itt vagyunk, mindannyian, tetteinkben, szavainkban, ebben a mi hatalmas örökségünkben egymás és a jövő számára, melybe születtünk; hogy éljünk, álmodjunk, meghaljunk és megismerjük a világot, az úriemberek világán is túl, valami magasztosabbat, valamit, amit mindannyian megérdemlünk.
Alexander Brody, nem mentél el, hanem itt vagy a szívünkben és a nyelvünk hegyén, a világfi, mindörökkön örökké.
A család nevében Alexander Brody fia, Sandy búcsúzott
