Mi a meghatározó személyes története?
Nincs személyes történetem, valahogy nekem korábban kimaradt, hogy valódi, mély személyes élményem legyen Trianonnal kapcsolatban. A határon túli magyar színházakkal, kollégákkal való találkozásokkor lettek valós élmények. Hiszen az emberi kapcsolatokban lehet talán valamit megérteni abból, hogy mit jelent magyarnak lenni egy másik országban. Hogy mi ugyanaz, és mi az, ami más; hogy mit jelent negatív és pozitív értelemben is a kevert kultúra.
A Trianon 100 MTA – Lendület Kutatócsoport felmérése szerint a magyarok 94 százaléka igazságtalannak és túlzónak, a legnagyobb nemzeti traumánknak tartja a trianoni békeszerződést. Ugyanakkor ténybeli ismereteik meglehetősen hiányosak. Önnek elsőre mi jut eszébe a „Csonka Magyarország nem ország, Nagy-Magyarország mennyország” jelmondatról?
Hogy nem tehetünk úgy, hogy nem fogadjuk el ennek a mondatnak a valódi értelmét, azt a fájdalmat, amiért ez a mondat megszületett. Hogy egyik fájdalmas történeti gócpontunkat sem tisztáztuk, nem beszélünk róluk őszintén, legendák, indulatok, tévhitek, hazug képek élnek sokunkban. Trianonnal sem merünk valósan szembenézni, és őszintén beszélgetni.
A magyarsági verseny bornírt, hazug és kirekesztő voltára talán Bödőcs Tibor világít rá a legszellemesebben. „Vannak, akik patikamérlegen mérik, hogy ki mennyire magyar. Van-e az állampolgársági vizsgán alap-, közép- és felsőfok? Alapfok: az Aranycsapatot tudod, de Hidegkutit néha kihagyod… Hidegkuti, Puskás, Czibor, Damjanich, Aulich… [Az utóbbi kettő aradi vértanú – a szerk.] Középfokon már nehezedik a dolog: legyen honvágya, tizenöt perc áll rendelkezésére. Felsőfokon pedig állva kell kirakni a Rubik-kockát” – mondja Az élet értelme és kertészeti tippek című stand up-jában. Ön hogyan definiálja a magyar, a haza és a hazaszeretet fogalmát?
Nincs szükségem definiálni, mert számomra magától értetődő és természetes. Az identitásom rendben van. Nincs szükségem arra, hogy bizonygassam és igazolásokat keressek. Másrészről, a hazaszeretetet nagyon intim, belső, személyes dolognak tartom.
Mennyire volt konfliktusokkal terhelt a próbafolyamat? Sarkosan más-más a határon túli és az itteni szereplők Trianon-megítélése, tapasztalata, fájdalomküszöbe?
A valós konfliktus nem bántás. A valódi, egymást tiszteletben tartó vita, akár indulatos is, nem olyan konfliktus, ami negatív, ami a gyűlölet felé visz. Az éppen a közeledés legfontosabb lépése. Mert arról szól, hogy találkozzunk. Hogy megértsük, vagy legalábbis elfogadjuk egymást. Példaértékű volt az egymás iránti bizalom és őszinteség, ami az előadásban is nagyon erősen meg fog jelenni.
Ungváry Krisztián történész is részt vett az előadás alakításában. Amellett, hogy – gondolom – a tudomány hitelességével járult hozzá a produkció formálásához, valamilyen sajátos, új szemlélet irányába is „terelgette” a művészeket?
Egy nagyon fontos és terhelt történelmi esemény vizsgálatánál lényeges, hogy egy történész is elmondja, ő hogyan látja. Hogy mik azok az ok–okozat összefüggések, amiket nem tudunk. Fontos volt, hogy Krisztián beszélt, hogy kérdezhettünk tőle, hogy a vajdasági kollégák is olyan tényeket hallottak, amiket ők maguk sem tudtak.
A Trianont gyászolók máig a földterületek, természeti, ásványi kincsek elvesztését tartják a legigazságtalanabbnak, holott – a tévhittel ellentétben – az elcsatolt területeken kisebbségben voltak a magyarok. Másrészt a legnagyobb veszteséget nem az ország kisebb mérete, hanem a kis nemzeti közösségek pusztulása jelenti. Szó esik erről az előadásban? És arról, hogy nálunk sem bántak jól a kisebbségben lévő lakossággal, a nemzetiségekkel?
Szerintem semmilyen kisebbség meghurcolása nem indokolja más kisebbség meghurcolását, és nagyon rossz gondolkodási mód, hogy mert velünk ezt tették, mi is azt tehetjük másokkal. Ennek mostani fájdalmas és rémisztő példája az, amit Ukrajnában látunk. Az identitás megőrzéséről esik nagyon sok szó, ami egy határon túli kisebbségi létben élő embernek sokkal nagyobb és bonyolultabb feladat, mint azt mi el tudnánk képzelni. És szerintem nagyon nehéz megőrizni benne a normalitást.
Trianon máig sajgó sebét feltépte a tőlünk karnyújtásnyira, Ukrajnában dúló háború. Tízezrek menekülnek Magyarországra vagy Magyarországon át távolabbra, köztük rengeteg mostoha sorsú kárpátaljai magyar ajkú. Őket a kormánysajtó és a közbeszéd is menekülteknek nevezi (nem migránsoknak, mint 2015-ben és azóta is a szíriai háborúból menekülőket), és igyekeznek minden segítséget megadni nekik. Mit gondol, a közös segítő szándék összehozhatja az erősen megosztott anyaországi magyarokat, és ez kihathat az élet más területeire is?
A világban azt látjuk, hogy a világot hozza össze ez a teljesen elképzelhetetlen és döbbenetes történet – ami engem nagy reménnyel tölt el. Mintha a világ rájött volna, hogy végül is hogyan szeretne élni és hogyan nem. Miközben nálunk a politika szintjén nemhogy közelítenének a felek, hanem – köszönhetően a hatalmon lévők arroganciájának és a választások közeledtének – még inkább távolodnak a felek egymástól. De ezen nincs mit csodálkozni, hiszen a hatalom azzal vádolja az ellenzéket, hogy háborúpárti – ez felháborító hazugság. Az emberek meg ezzel nem foglalkoznak. Dolguk van. Segítenek, szervezkednek, próbálják összetartani önmagukat és a családjukat, és szerintem azok, akiknek nem mosta ki az agyát a hivatalos kormánypropaganda – és itt a magyarra is és az oroszra is gondolok –, pontosan tudják, hogy mi a fontos. A háború nagyon erősen, nagyon fejbevágóan mutatja meg, hogy mi a fontos. Tehát válaszom az, hogy igen.
Legutóbb akkor beszélgettünk a 24-hu-n, amikor a Don Giovanni-rendezése után hazajött Ecuadorból. Többek között azt mondta: rengeteg dologban előrébb tartanak, mint mi, és a nyitottságukat, elfogadó, befogadó szemléletüket szívesen átültetné ide. A nemzeti kereszténynek mondott médiumok és kommentelőik azonnal lehazaárulózták. El tudja képzelni, hogy belátható időn belül létjogosultságot nyer a kritikus, „érted haragszom, nem ellened” hazaszeretet?
Ha nem hinnék abban, hogy a normalitásnak, az őszinteségnek van és lesz létjogosultsága, akkor azt hiszem, már nem lennék. Én mélyen hiszek abban, hogy az ember nem eleve rossz teremtmény. És hogy mindannyian békében és boldogságban szeretnénk élni. Most mindannyian látjuk, hogy ez mennyire fontos és milyen törékeny. Hogy egy pillanat alatt elpusztulhat minden. Most azt érzem, hogy sokkal jobban szeretem az életet, és jobban hiszek magunkban, mint előtte bármikor az életemben. Ott van az a tizenegy éves kisfiú, aki egyedül menekült kilencszázötven kilométerre. És mosolygott, amikor megérkezett. Ennél nagyobb és életigenlőbb történetet nem láttam az elmúlt időben. Mélyen megérintett ez a kisfiú, és mélyen elszégyelltem magam. Hogy nincs jogom ezek után nem hinni magunkban, az életben.
