A második világháború idején több mint háromezer óvóhely működött Budapesten, melyeket később, a hidegháború által táplált zsigeri félelmek idején is fenntartottak, sőt, továbbiakat is építettek, amelyek már egy esetleges atomtámadásnak is ellenállnának. A rendszerváltás után aztán szép lassan csaknem mind feledésbe merült. Annak idején a belváros magas házainak pincéi vagy a Várhegy alagútjai megfelelő védelmet nyújtottak, a külső kerületek kertes házainak lakói azonban aligha lettek volna nagyobb biztonságban egy bombázás során a pincéjükben, mint a nappalijukban. Más megoldás kellett, amihez Budán kéznél voltak a hegyek.

Egy decemberi délutánon hosszú, egyenes úton kaptatok fölfelé a XII. kerületben. Bár szemmel alig látni, hogy emelkedőn vagyok, egyre sűrűbben kapkodom a levegőt, és mire megteszem a telefonom útvonaltervezője által mutatott hatszáz métert, már alig tudok köszönni a lihegéstől. Csecserits Artúrral, az Erődítés Történeti Egyesület elnökével találkozom, aki két, második világháborús óvóhelyet mutat meg nekem.

Már akkor kissé baljós hangulat száll meg, amikor az útvonal tervezése közben olyan neveket olvasok a térképen, mint Ördögorom, Lidérc utca, Denevér utca vagy Farkasvölgy, de amikor belépünk a masszív acélajtón, már egyértelműen egy tinihorrorban érzem magam. Ahogy azonban Csecserits beszélni kezd, megváltozik a hangulatom, már egy történelmi dokumentumfilm képei peregnek a fejemben.

A szövetségesek és a láncos kutya

Az utca egyik oldalán munkások téblábolnak egy félkész ház körül, a másik oldalon homogén hegyoldal, az aljában a félhomályban is könnyű észrevenni a brutális betonkeretbe foglalt acélajtót. Ez nem a világháború, hanem az ötvenes évek terméke. Miközben 1948 nyarán Jugoszláviában Josip Broz Titoból a nyugati imperializmus láncos kutyája lett, Magyarországon Rákosi Mátyás a célegyenesbe fordult, hogy magához ragadja a hatalmat és megkezdje sztálinista diktatúrája kiépítését.

Rákosiék komolyan tartottak a délszláv szomszéddal vívandó háború lehetőségétől, ezért több óvóhelyet is felújíttattak, például azt is, aminél állunk. A hegybe vájt barlangrendszer akkor kapta meg masszív betonbejáratát, és szilánk-, illetve gázbiztos acélajtaját. Eredetileg valószínűleg vaskos gerendákból összerakott faajtó választotta el a külvilágtól. Az ötvenes évek másik hozadéka a csatornázás. Ez a padlóba vájt, betonnal bélelt árkokat jelenti, amiket súlyos, négyzetalakú betonlapok fednek. Az összes négyszög megmozdul, ha rálépnek, és hangos, öblös puffanással hullik vissza a helyére. Mivel a szűk folyosókon lehetetlen nem rájuk lépni, ha valaki megmozdul odabent, kísérteties hangok visszhangoznak végig az óvóhelyen.

Mielőtt beléptünk, Csecserits berántott egy aggregátort. Egyesülete végig felszerelte világítással a termeket és a járatokat, de az óvóhelyet nem kötötték be az elektromos hálózatba.

A bejárat után rögtön a folyosó kilencven fokkal balra fordul, pár lépés után ismét derékszögű forduló következik, majd még egy. Mintha egy tervezési hibás labirintusban lennénk, amiben csak egy út van, elágazások nélkül.

Idegenvezetőnk elmondja, azért így alakították ki a bejáratot, hogyha pont az ajtóban vagy előtte robbanna bomba, a légnyomás és a repeszek ne okozhassanak komolyabb károkat odabent.

Robbantott útvesztő

Az első nagyobbacska teremben rögtön feltűnik, hogy az 5–6 méteresnek tűnő belmagasság ellenére mennyire fülledt a levegő. Az egyik fal mellett pár szék sorakozik, melyeket mintha fehér, vattaszerű, halloweeni dekoráció borítana. Alig hiszem el, amikor megtudom, hogy az természetes penész. A székeket néhány hete hagyták itt, amikor megmutatták az óvóhelyet pár érdeklődőnek. A páratartalom és a mikroklíma elképesztő sebességgel eszi meg a hegy gyomrában a fémet és a fát is.

Amikor megjegyzem, hogy a durván megmunkált falak olyanok, mintha egy bányában lennénk, szakértőnk elárulja, nem is járok olyan messze az igazságtól: az óvóhelyet bányászati módszerekkel, a falon látható nyomok alapján robbantások sorozatával alakították ki. A munkásoknak nem lehetett túl nehéz dolguk, a hegy anyaga könnyen megmunkálható, porózus dolomit, helyenként kisebb-nagyobb kovakő tömbökkel, melyek miatt már a pattintott kőkorban gyakran megfordultak a környéken emberek.

A kisebb-nagyobb termekből és szűk folyosókból álló óvóhely ötszázötven négyzetméter alapterületű, de sokkal nagyobbnak tűnik. Magáningatlannak számított, valószínűleg a harmincas években népszerű, szomszédos csárda tulajdonosa rendelte meg a háború utolsó éveiben arra az esetre, ha nyitvatartási időben rendelnének el légiriadót.

Előfizetés életveszély esetére

Csecserits elmondja, számos ilyen nyilvános és magánóvóhely létesült 1938 és 1945 között. Ahogy a szövetségesek egyre inkább felülkerekedtek a második világháborúban, annál többen döntöttek úgy, hogy beruháznak a személyes biztonságuk védelmébe. Egész kis iparág épült ki az igények kiszolgálására, óvóhelyépítő brigádok szerveződtek, a lapokban bunkerfelszerelést kínáló hirdetések jelentek meg.

Léteztek vállalkozások, melyek belépőjegyes, illetve előfizetéses rendszerben működtettek óvóhelyeket, vagyis csak azokat engedték be vész esetén, akik fizettek.

Kivételt senkivel sem tettek, mert egy esetleges gáztámadás miatt az óvóhelyek légmentesen záródtak, vagyis véges volt a bennük  belélegezhető oxigén mennyisége.

Ha megszólaltak a szirénák, az embereknek egy adott idő alatt kellett az óvóhelyre érniük, és miután lezárták a bejáratot, senki és semmi kedvéért nem nyitották ki, míg el nem múlt a veszély. Csecserits a kutatásai során találkozott valakivel, aki alig egyévesként kint rekedt egy légiriadó során. A szülei mózeskosárban vitték őt, rohantak, és csak az ajtók lezárása után vették észre, hogy a kosár üres, a gyerekük eltűnt. Nem tehettek mást, várniuk kellett. Szerencsére később nem messze az óvóhelytől, sértetlenül megtalálták a kicsit az erdőben. A mesélő természetesen mindebből semmire sem emlékezett, jóval később, már felnőttként hallotta a szüleitől a történetet. Elkerekedett szemmel nézek a túravezetőmre, és arra gondolok, szülőként képes lennék-e ép ésszel túltenni magam egy ilyen történeten, és ha igen, nekem lenne-e valaha elég bátorságom elmesélni ezt a gyerekemnek.

Légiriadókor soha sem lehetett tudni, hol lesz pontosan a bombázás. A vészjelzés akkor indult be, amikor az ország nyugati határának közelében feltűntek a repülők, és senki sem tudhatta előre, hogy Budapest melyik részét fogják bombázni, esetleg Szolnok, Debrecen vagy valamilyen másik célpont felé veszik-e az irányt, vagyis az ember többnyire úgy bújt elő az óvóhelyről, hogy nem is érte támadás a környéket.

Ehhez képest a második világháborús bombázásoknak több ezer áldozata volt Magyarországon.

A lehulló bombákon és a robbanások során szétrepülő repeszeken kívül tartani kellett a légvédelmi fegyverekből kilőtt, a földre visszahulló repeszdarabok becsapódásától is.

A veszély legfeljebb néhány órán át tartott, ezért az óvóhelyeken általában nem halmoztak fel élelmet, csak ivóvíz volt bent és tőzeges vécék. Utóbbiak nagyobbacska faládák voltak, a tetejükön kerek lyukkal. Tőzeggel pakolták tele őket, ami magába szívta a nedvességet, és némileg semlegesítette a szagokat. Azok, akiket a csárda vendégeiként ért utol egy légiriadó, a nagyobb termekben zsúfolódtak össze, míg a környékbelieknek, akik állandó helyet váltottak maguknak, saját szobájuk volt, melyen egy függöny jelentette a magánszféra illúzióját.

Ostromállapot

A csárda óvóhelyének nagyterme Budapest ostromának idején német elsősegélyhelyként működött. Csecserits a közelmúltban beszélgetett egy férfival, akinek az édesapja a saját szemével látta az ostrom első napjaiban a sebesültek ellátását. Egy másik alkalommal pedig olyan férfival beszélgetett, aki maga is részt vett a budai harcokban.

Alig volt tizennyolc éves, amikor berántották a háború legvégén.

Gyorstalpaló kiképzést kapott, kezébe nyomtak egy páncélöklöt, majd egy cimborájával együtt kizsuppolták a Hármashatár-hegyre, hogy lőjenek ki szovjet tankokat.

A páncélököl nagy volt és nehéz, ezért a srácok egy bokor alá dobták, majd rögtön megkezdték a visszavonulást. A történetét elmesélő férfinak már az apja is katona volt, aki az első világháborúban szolgált. Annyi tanácsot tudott adni útravalóként a frontra készülő fiának, hogy a géppuskásokat kerülje el messze, mert mindig azokat veszi célba elsőként a tüzérség.

A fiú emlékezett erre, és jószívű volt, ezért amikor meglátott egy magyar géppuskafészket, oda akart rohanni, hogy figyelmeztesse a benne ülőket. Abban a pillanatban hatalmas robbanás rázta meg a környéket, a géppuskafészek megsemmisült. A fiút fejbe találta egy repesz, azonnal elveszítette az eszméletét. Egy elsősegélyponton tért magához, azóta sem tudja, hogyan került oda. Alighanem a sisakja mentette meg az életét, a koponyája a homlokánál betört, a sebhely egész hátralévő életére megmaradt.

Pentagram és szvasztika

A második óvóhely, amit megnézünk, sokkal kisebb. A folyosói annyira szűkösek, hogy két ember sem fér el bennük egymás mellett, és száznyolcvanas magasságommal csak meghajtott fejjel tudok végigmenni rajtuk. Itt soha nem építettek ki világítást, a falakon jókora fekete foltokat hagyott a gyertyák és mécsesek lángja.

Szintén magánóvóhely volt, a környékbeliek építtették maguknak. Az elsőhöz képest sokkal kisebb, szűkösebb, mondhatni családiasabb. A falakon véső és csákánynyomok árulkodnak arról, hogy tisztán kézi erővel vájták ki. A plafont és a falakat helyenként vékony gyökérháló borítja, mintha egy mesevilágba vezető átjáróban lennék.

Miután a világháború véget ért, majd enyhülni kezdett a hidegháborús rettegés, az óvóhelyek lassan feledésbe merültek. A rendszerváltás környékén volt egy kis reneszánszuk, miután különböző ifjúsági szubkultúrák felfedezték őket.

Arról, hogy a második, kisebb óvóhelyet a negyvenes éveknél jóval közelebbi múltban is használták, piros festékszóró nyomai árulkodnak. Minden elágazásnál nyíl mutatja a kijárat irányát, egy nagyobb helyiségben horogkereszteket és náci szlogeneket fújtak a falakra. Ezek annak ellenére jól kivehetők, hogy nemrég az óvóhelyen forgató filmesek lemázolták azokat.

Egy másik teremben különös üreget vájtak egy fal közepére. Vezetőm mosolyogva mondja, hogy nézzem meg közelebbről. A feketére égetett fehér falba egy jókora fordított pentagramot karcoltak. Elárulja, hogy eredetileg talán házi oltár lehetett, ahova a falmélyedésbe a kilencvenes évek elején egy bálvány költözött. A temető közelsége miatt sátánisták jártak le ide mindenféle okkult szertartásokat tartani.

Értékmentés nagytakarítással

Miután a rendszerváltás korának ifjai felnőttek, az óvóhelyek ismét elhagyatottakká váltak. Néha hajléktalanok húzták meg magukat a falaik között, de jobbára a környékükön élők tudták csak, hogy hol rejtőznek, és arra használták őket, amire lehetett: telehordták őket szeméttel. Amikor az Erődítés átvette az óvóhelyek kezelését, több konténernyi háztartási hulladék elszállíttatásáról kellett gondoskodniuk, többi között egy „kispolszki” alkatrészeit is kihordták.

Az Egyesület rendbe tette és lezárta a két óvóhelyet. A közeljövőben szeretnének bennük helytörténeti, második világháborús, légoltalmi kiállítást berendezni és rendszeresen látogathatóvá tenni őket, hiszen céljuk a múlt értékeinek megőrzése és bemutatása az utókor számára. Hogy erre mikor kerülhet sor, kérdéses, a tagok hobbiból dolgoznak, a forrásaik szűkösek.