10. Stewardess-toborzás (Kapj el, ha tudsz!, 2002)
Az ezredforduló környékén készített Kapj el, ha tudsz! a maga könnyedségével és kifinomult eleganciájával különleges darab a rendező életművében. Spielberg senkit nem akar lenyűgözni vele, nem tart történelemleckét, csak elmesél egy elsőre talán súlytalannak tűnő történetet egy szomorú kisfiúról, aki soha nem tudott felnőni, helyette szélhámosnak állt, és más embereknek adta ki magát.
Frank Abagnale (Leonardo DiCaprio egyik legjobb szerepe) ebben a jelenetben pilótának öltözik, és stewardesseket toboroz, akiknek a gyűrűjében aztán meglóghat az FBI elől. A jelenetben ott van a felhőtlen komédiázás mámora és a hazugságok torokszorító hétköznapisága: mindez csak egy naivabb, ártatlanabb világban történhetett meg, amelyen Abagnale élősködött, de amiben valójában soha nem tanult meg boldognak lenni.
9. Alámerülés a bogárverembe (Indiana Jones és a végzet temploma, 1984)
Az elveszett frigyláda fosztogatói parádés kalandfilm volt, így a nézők joggal várták, hogy a folytatás is elvarázsolja őket. Spielberg viszont sötétebbre színezte Indiana Jones visszatérését. Erre a közönség akkor ébredhetett rá, amikor a főhős segítőtársaival, egy Picúr nevű fiúval és a bárénekesnő Willie-vel alászáll a pankoti palota titkos vermeibe, hogy nyomára akadjon Káli istennő vérivó szektájának.
A jelenetben főleg Willie-t követjük, mert ő az, aki pont úgy reagál, ahogyan mi tennénk, ha kiderülne, a padló azért mozog, mert gusztustalan rovarok csúsznak-másznak mindenhol körülöttünk. Mire észbe kapunk, már ott vannak a lábunkon, a hajunkban, a ruhánk alatt. És még csak ekkor kell benyúlnunk egy ragacsos, skorpióktól és pókoktól hemzsegő nyílásba, különben az ajtó túloldalán Indiana Jones és Picúr mindjárt kínhalált halnak a rájuk záródó, süllyedő plafon alatt. Vidám kalandokat kerestünk, de rémálomszerű rovarhorror vár ránk.
8. Kommunikáció a földönkívüliekkel (Harmadik típusú találkozások, 1977)
Főhősünk megmagyarázhatatlan hívásnak engedelmeskedve elhagyja a családját, és mindenki más is furcsán kezd viselkedni, amikor világszerte különös fényjelenségek villannak, rég eltűnt vadászgépek kerülnek elő, és repülő csészealjak tűnnek fel az égbolton. Aztán meghallunk egy dallamot, mármint mi, emberek, és az a dallam lesz a nyelv, amin először vesszük fel a kapcsolatot a földönkívüliekkel.
Spielberg a nagy ember–ufó találkozás jelenetét úgy rendezte meg, mintha nézők sereglenének a szabadtéri moziba. Hatalmas vászon, surrogó-fénylő vetítőgép, a teret betöltő hangok – mi ez, ha nem a film ünnepe? Még François Truffaut, a mozibolondok egyik félistene is itt van, hogy levezényelje az előadást. A jelenet tehát arról is szól, mit jelent Spielbergnek a mozgókép: földöntúli utazást, másvilági élményt, vagyis magát a csodát.
7. Merénylet Párizsban (München, 2005)
Spielberg egyik legizgalmasabb thrillere valós eseményeken alapul. Annak az izraeli ügynökcsapatnak a bosszúhadjáratát követi nyomon, amelyben a moszadosok az 1972-es, tizenegy izraeli sportoló életét követelő müncheni terrortámadás kitervelőit végzik ki egyesével. A rendező azonban nem teszi meg azt a szívességet, hogy arctalan figurákként ábrázolja az ellenséget. Többnyire hétköznapi életet élő, középkorú férfiakat kell meggyilkolni, akik éppen hazaérnek a bevásárlásból, vagy reggeli után búcsúzkodnak az iskolába induló kislányuktól.
Épp ez a baj a párizsi robbantási kísérletnél: a kislány visszajön az autóból, mert a lakásban felejtett valamit, a telefonba rejtett bombát aktiválni készülő ügynökök pedig nem akarják őt is az egekbe röpíteni. Spielberg hosszú beállításokkal és bonyolult kameramozgásokkal köti össze a tett színhelyének különböző részleteit és az egyes szereplőket, az egész életmű egyik legfeszültebb jelenetét megrendezve. A helyzet feloldása pedig jól mutatja a München ellentmondásos hősábrázolását. Az ügynökök megkímélik a kislány életét, de fel sem merül, hogy ne csináljanak árvát belőle.
6. A prekogok első víziója (Különvélemény, 2002)
Spielberg remek formában volt az ezredfordulón: a kortárs klasszikussá nemesedett Ryan közlegény megmentése, a kifinomult Kapj el, ha tudsz! és a lidérces, alulértékelt AI: Mesterséges értelem mellett egy tőle szokatlanul komor sci-fit is rendezett, a Philip K. Dick novellájából készült Különvéleményt. A történet arra a koncepcióra épül, hogy miért elviselhetetlen az a világ, amelyben már a bűn elkövetése előtt el tudják kapni a tetteseket, méghozzá jövőbelátó telepaták, úgynevezett prekogok jóslatai révén.
A film elején egy kormányügynököt rendelnek ki a rendőrség prekogokkal együttműködő alakulatának ellenőrzésére, ők pedig neki mutatják be a munkájukat – jellegzetes spielbergi megoldása ez annak, hogyan ismerjünk meg egy különleges, fantasztikus világot. Ráadásul a látás és a tekintet problémája az egész film egyik legfontosabb motívuma, és ez rögtön a felütésben nyilvánvaló lesz. „Szemüveg nélkül vak vagyok” – hebegi a házába visszatoppanó, rövidlátó férj, aki ekkor kapja rajta a feleségét annak szeretőjével, és máris úgy emeli szúrásra az ollót, mintha nem Spielberg-filmben, hanem egy Brian De Palma-pszichothrillerben lennénk. Tom Cruise pedig rohan, ahogy szokott, hogy megakadályozza a gyilkosságot, mielőtt megtörténhetne. Nemsokára már őt fogják üldözni.
5. Ki üldözi David Mannt? (Párbaj, 1971)
Ha már thriller: Spielberg első nagyjátékfilmje egyetlen, abszurd üldözés története, amelyben a hétköznapi kisember szimbolikus próbatétel előtt áll, mert le akarja szorítani az útról és a halálba taszítani egy hatalmas kamion, kormányánál az arctalan sofőrrel. Hogy ez nemcsak kósza országúti kaland, hanem valódi élethalálharc, azt a főhős egy útszéli kávézóban látja be, ahol sokkos állapotban kitámolyog a mosdóba, majd megpróbálja kitalálni, melyik asztalnál ülhet rejtélyes üldözője.
A válasz az, hogy egyiknél sem, és mindegyiknél: a David Mannre leselkedő fenyegetés bárhonnan érkezhet, nincs iránya és forrása, célja és magyarázata, mert nem több és nem kevesebb a gépalakban megtestesülő egzisztenciális szorongásnál. Ráadásul a jelenet képi stílusa is figyelemre méltó. „A kirívóan hosszú, szinte az egész életmű egyik legterjedelmesebb beállítását a gyorsaság és a dinamikusság kedvéért Spielbergék kézikamerával vették fel, ami egy keresetlen realista hangulatot is ad a jelenetnek: az ilyenfajta puritán realizmus és a képregényes, expresszív képalkotás keverése később is jellemző lesz a filmjeire” – írja Lichter Péter a rendezőről szóló, tavaly megjelent monográfiájában.
4. Az utolsó csobbanás (Cápa, 1975)
Hadd ne kezdjünk unalmas leckefelmondásba arról, hogy a Cápa megváltoztatta Hollywoodot, hogy Spielberg első sikerfilmje a mozibemutatók szokásos nagyságrendjét és reklámkampányát is túlszárnyalta, és hogy amerikaiak tízezrei kerülték el a vízpartokat azon a nyáron. Koncentráljunk inkább a Cápa nyitójelenetének egyszerűségére! A hippinemzedék könnyű kalandjainak egyikébe csöppenünk, a frissen megismerkedett fiú és lány mintegy előjátékként csobbannak egyet, de Chrissie soha nem tér vissza a habokból.
Azért ez a Cápa legijesztőbb jelenete, mert itt még nincs arca és teste a szörnyetegnek, csak tekintete van. Ahogy John Williams végtelenül sokszor másolt zenéjére becserkészi a lányt, mintha maga a kamera ejtene áldozatot. A kétségbeesetten sikoltozó Chrissie-t mutató, hosszan kitartott beállításban pedig még ott van a hetvenes évek olcsó amerikai horrorfilmjeinek (Az utolsó ház balra, A texasi láncfűrészes mészárlás) hatása, a keresetlen, talajközeli borzalmak bemutatásának szadisztikus vágya.
3. A T-Rex nem hagy nyugton a vécén (Jurassic Park, 1993)
A milliárdos John „nem spóroltam semmin” Hammond ötlete, hogy állatkertet nyisson génmódosítással kitenyésztett dinoszauruszokból, már elmondva is őrültségnek hangzik, de egészen addig nem világos, hogy mennyire életveszélyes elképzelésről is van szó, amíg a Tyrannosaurus Rex, ez a vérszomjas zsarnokgyík ki nem jön a kerítése mögül, hogy embereket egyen. Első áldozata nem más, mint Hammond ellenszenves ügyvédje. Ki fogja ezután aláírni a papírokat?
A Jurassic Park több generáció kedvenc filmje, a tökéletes szórakoztató mozi. Igazságtalan lenne ennyire nagyszabású, lenyűgöző, hátborzongató és vicces hollywoodi filmekre számítani manapság, de már annak is örülnénk, ha valami fele ennyire képes volna elvarázsolni bennünket. Mint oly sokan, mi is ennél a jelenetnél lettünk rajongók: a dinoszauruszok ekkor már lenyűgöztek bennünket, itt viszont rettegni is megtanultunk tőlük, vagyis visszavonhatatlanul eluralták a képzeletünket.
2. A normandiai partraszállás pokla (Ryan közlegény megmentése, 1998)
„Azt hiszitek, tudjátok, milyen volt harcolni a második világháborúban? Majd most meglátjátok.” Valami ilyesmi járhatott Spielberg fejében, amikor kitalálta, hogyan mutassa be mozgóképen 1944. június 6-át, az amerikai haderő partraszállását Franciaországban. Egy mozdulattal húzta ki a háborús filmek sablonjai közül mindazt a hősiességet, irreális bátorságot és csodával határos szerencsét, ami Hollywood katonahőseit általában segítette a vásznon. Ami maradt: elviselhetetlen hangzavar, szétlyuggatott testek, arctalan hullák, értelmetlen pusztítás. „A káosz uralkodik” – mondja a beszélő róka Lars von Trier tíz évvel későbbi, Antikrisztus című filmjében, és mintha a Ryan közlegény megmentésének normandiai jelenetére célozna.
Lichter Péter emeli ki, hogy a film operatőre, Janusz Kamiński ebben a jelenetben „nagyon gyors záridővel dolgozott, ami miatt a robbanások révén repkedő földdarabok és sárcseppek tűélesen rajzolódtak ki a képen. Vagyis ellentmondásos módon bizonyos részletek élessége megnövekedett: de éppen azok a részletek váltak jól kivehetővé, amelyek a néző figyelmét elterelik. A földdarabok, szilánkok, repeszek és törmelékek felhői tapinthatóvá váltak – az emberi szereplők pedig elvesznek ebben a forgatagban.”
1. Indiana Jones menekül a kőgolyó elől (Az elveszett frigyláda fosztogatói, 1981)
Spielberg első sikereinek főhősei átlagemberek voltak. A kamionnal párviadalra kelő David Mann, a cápát elintéző Brody kapitány és az ufókkal kommunikáló Roy Neary véletlenül keveredtek a különleges események középpontjába. Indiana Jones viszont keresi a kalandot, és akkor is feltalálja magát, ha életveszélybe keveredik, ami elég gyakran megtörténik vele. Az elveszett frigyláda fosztogatói felütése tankönyvi módon mutatja be a főhőst, méghozzá úgy, hogy eleinte elrejti a néző elől: csak a dzsungel fenyegető sötétjét látjuk meg a kapzsi és rémült segítőket, miközben Dr. Jonesnak csak a hátát, a kalapját, esetleg a kezét pillantjuk meg. Mikor először tűnik fel Harrison Ford arca, Indiana Jones éppen ártalmatlanítja a rátörő orvgyilkost.
Később a barlangban megszerzi a nevető ember szobrát – megint csak egy olyan spielbergi motívum, ami egy egész nemzedék számára lett egyenlő az „elrejtett kincs” képzetével –, és túléli az utolsó csapdát is, a felé száguldó, roppant kőgolyót. A kijáratnál ellenfele szolgái várják, és elveszik tőle a kincsét, mert Indiana Jones, bár igazi mozihős, azért maradt benne jócskán a Spielberg-féle kisemberek szerencsétlenségéből is. De afelől nyugodtak lehetünk, hogy végül ő győz.
