Élénk vitát generált keddi bejegyzésünk az ülőhelyek átadásáról. A poszthoz rengeteg hozzászólás érkezett, sokféle vélemény “hangzott el”. TheElf becenevű olvasónk a diákok szemszögéből írja le a helyzetet. Megér még egy misét. Levelét szerkesztve, némileg rövidítve közöljük.
Látom a nagy vitát a kommentekben a helyek átadásáról, de úgy gondolom, a véleményem terjedelme okán inkább válasz posztként, mint kommentként férne bele. A kérdés ugyanis viszonylag összetettebb. Annak, hogy átadjuk a helyünket ugyanis több oka lehet.
– Érdek: nem akarjuk, hogy a másik elessen, a balesete miatt a jármű mentőre várjon, mi meg elkéssünk.
– Empátia: a másik jobban rászorul arra a bizonyos ülőhelyre mint mi.
– Kölcsönös tisztelet: ezért igyekszünk illendően viselkedni.
Három piszok jó ok. És nem kérdés, hogy egy várandós nő jobban rá is szorul, könnyen lehet baleset abból, ha ő áll. Nem kérdés az sem, hogy ebben a helyzetben az állapota miatt is illendő átadni a számára a helyet, így mindhárom okból indokolt ez.
Csakhogy a levél nem ezzel nyit. Azt sérelmezi, hogy nő áll, míg bármilyen fiú/férfi ül, és miért pont egy nőnek kellett átadnia a helyét, miért nem az adott fiúnak. Ennek kapcsán viszont máris van egy érdekes válasz. Mert könnyen lehet, hogy az a nő kevésbé volt rászorulva az ülőhelyre. Ugyanis a rászorultság nem látszik.
Aki diák volt, tudja, hogy mindig volt olyan ember, akit minden ünnepségről ki kellett vinni. Alacsony a vérnyomása, terhelésre lejjebb megy, elájulhat. (Az ájulást én megúsztam, de diagnosztizáltak ezzel). Lehet szívbeteg (ezt megúsztam). Ha valakinek ilyen egészségügyi problémája van, az elé hiába áll oda akár egy nyugdíjas, akár más, a hely bizony a fiatalt illeti meg. Részben mert ebben az összehasonlításban ő a rászoruló, részben pedig azért, mert ha felállna, de összeesne mindenki rosszul járna.
Aki ilyenkor lökdös, követelőzik, stb. az meg nem érdemi meg a helyet. Van más a buszon, aki fel tud állni. Van, akinek csak a gerince a beteg, nem emelhet. Van, aki megsérült (bordák, stb.) és kímélő életmód az előírás, de ebből kívülről semmit sem lehet látni. Sajnos ezek jelentős része népbetegség. Azaz elég gyakori ahhoz, hogy a fiatalok tömegesen üljenek.
A fiatalok jelentős része eleve nem ül le, mert nagyobb társaságban beszélget, ezt csak állva tudja megtenni. Aki leült, annak minimum a fáradtsága, az út hossza, de sokszor más oka is van arra, hogy miért érzi úgy, a közös dumálás, szórakozás helyett ülve utazik.
Az egyik legjellemzőbb ok, amivel számolni kell: a diáknak nem 8 órás egy munkanapja. Az iskolai tevékenység után jön házi feladat, különórák, felkészülés, edzés, stb., ez pedig nem csak fáradtsággal jár, de időhiánnyal is. Azaz bőven rá lehet szorulva arra, hogy az utazással töltött időben valami más hasznos tevékenységet is tudjon folytatni. Ehhez pedig szintén kell az ülőhely. Egyszerűen minden más esetben lemaradna dolgokkal időhiány miatt.
Köszönjük meg a tantervek folytonos variálásának. Nem vagyok már diák (jó ideje) de pontosan látom a problémát, és ezzel nem lehet mit kezdeni. Ugyanis a rászorultságnak nem csak egészségügyi oka lehet. Ezek után már cseppet sem lehet általános társadalmi norma az, hogy a diák szinte mindenkinek adja át a helyét. Nem lehet, hiszen ő nem a “csak pár órát tanul, friss, energikus, egészséges” ember archetípusa akinél a melós is jobban rászorul, hanem más. Ezzel sajnos nem lehet mit csinálni. Nekik aznap még teljesíteniük kell.
Tegyük hozzá: sokan nem azt várnák el, hogy adják át nekik a helyet. Hanem azt, hogy ezt kérés nélkül, automatikusan tegyék meg. Kérésre a legtöbben megteszik. Vagy ha nem teszik meg, elmondják, miért nem tudják megtenni. Ebből nincs gond. De amíg nem kérik meg őket, bizony mással vannak elfoglalva, rá vannak szorulva arra, hogy az utazási időt másra is használják.
Ha neked nem ér meg annyit az ülőhely, hogy udvariasan kérd, de ezért elvárnád azt, hogy más ne tudjon készülni, pihenni, akkor rossz hírem van: nem érdemelsz sem tiszteletet, sem udvariasságot, sem átadott ülőhelyet.
A női egyenjogúság egyenlő bánásmódot jelent, valamint a megkülönböztetés teljes hiányát jelenti. Ahol ebben komolyan hisznek a nők, ott meg is sértődnének, ha azért adnád át a helyet, azért engednéd előre, mert ők nők. Itt is felnő az a generáció, akinek ez így természetes. Ugyanis átadva a helyet azt mondod, lehet, hogy én sérülés, betegség, egyéb okok miatt rászorulok, de te még jobban rászorulsz, még hátrányosabb helyzetű vagy, csak azért mert nőnek születtél. Ez masszív diszkrimináció és általánosítás.
Ahol természetes, hogy nem akarnak diszkriminációt, ott természetes az is, hogy ez sem fér bele. Aki ebben hisz, az egyformán lesz udvarias, figyelmes nemtől, kortól függetlenül másokkal, de nem fogja csak azért átadni a helyet, mert a másik nő. Így cseppet sem meglepő az, ha egy diák szemében természetes, hogy egy nő adja át a helyét, ha az a nő nála kevésbé szorul rá.
A tanulás, a több munka, stb. pedig innen már el is döntötte a kérdést. Nem tetszik? Nem baj. Sajnos a helyzet akkor is arról fog szólni, hogy a középkorú nő aznap jóval korábban pihenhet, jóval kevesebb feladata van. Ez pedig inkább rászorultság, és fontosabb mint a nemi alapú diszkrimináció.
És nem csak a fiatalok, de az idősebbek is mások mint régen, mások mint külföldön. Ugyanis egy háborús veterán, akinek eszébe se jutna elvárni az ülőhelyet, de sokszorosan kiérdemelte azt, és láthatóan valóban rászorul, de tartja magát, nem tart igényt rá, más mint egy nyugdíjba vonult volt “párttitkár elvtársnő”, aki banyatankkal lökdösődik de amint odaér mindjárt rászorul mindenre.
A nők is mások. Egy részük meg is sértődne, ha átadnák szó nélkül a helyet (és igaza lenne). A BKV, a tömeg, az elvárások is mások. Ehhez kell alkalmazkodni.
