Az étkezési tradíciók és a helyi, szezonális élelmiszerek sokféleségét világszerte közös ebédekkel, vacsorákkal, fesztiválokkal, filmvetítésekkel, workshopokkal ünnepelték az egyes Slow Food konvíviumok és helyi közösségek, újabb remek alkalmat teremtve ezzel (és az egyes közleményekkel) arra, hogy még több fogyasztóhoz, politikai döntéshozóhoz érjen el a „valódi”, „tiszta” és „méltányos” (fair) étkezés filozófiája.
December 10-e egyúttal az Emberi Jogok Napja is, és azt hiszem, nem árulok el nagy titkot azzal, hogy a két ünnepnap szoros összefüggésben van abban a tekintetben, hogy a megfelelő élelemhez való hozzáférés alapvető emberi jog.
A jövőre 50 éves Gazdasági, Szociális és Kulturális Jogok Egyezségokmányában (1966) részes államok elismerik mindenki alapvető jogát arra, hogy ne éhezzék; a dokumentum egyúttal aktív szerepvállalást ír elő azzal, hogy rögzíti, ezek az államok önállóan, valamint a nemzetközi együttműködés útján megteszik a szükséges intézkedéseket annak érdekében, hogy egyrészt
(a) megjavítsák az élelmiszerek termelésének, tartósításának és elosztásának a módszereit a technikai és tudományos ismeretek teljes kihasználásával, a táplálkozás elveinek elterjesztésével és a mezőgazdasági rendszerek olyan fejlesztésével vagy átalakításával, amely lehetővé teszi a természeti erőforrások leghatékonyabb fejlesztését és hasznosítását, másrészt (b) biztosítsák a világ élelmiszerkészletének méltányos és a szükségleteknek megfelelő elosztását”.
A megfelelő élelemhez való jogot 2002-ben Jean Ziegler, az ENSZ élelemhez való joggal foglalkozó akkori különmegbízottja például akként pontosította, hogy az „rendszeres, állandó és korlátozás nélküli hozzáférést jelent – akár közvetlenül, akár anyagi ellenszolgáltatásért cserébe – a mind mennyiségében, mind minőségében megfelelő és elégséges ételhez, amely illik a fogyasztó népcsoportjának kulturális hagyományaihoz, és amely félelem nélküli, a fizikai és szellemi, illetve az egyéni és közösségi kiteljesedést lehetővé tevő, méltóságteljes életet biztosít”.
Azt, hogy a fenti célkitűzések megvalósítására (és jogok biztosítására) milyen eszközök állnak az egyes kormányok rendelkezésre vagy azok milyen módon és mértékben valósulnak meg (akár állami, akár ezek közösségeinek szintjén), egyelőre csak kutatom, figyelem, olvasom.
Az egyik (nem újkeletű) konklúzió az volt, hogy ez esetben sem kell feltétlenül állami intézkedésekre várni, a helyi termelőket támogató lokális civil kezdeményezések (a termelők és fogyasztók közelebb hozása, edukáció a táplálkozástudomány vagy az élelmiszerpazarlás kérdésében, stb.) elindításával, illetve a fogyasztói (egyéni) szokások megváltoztatásával (piacra járás, természetes alapanyagok étrendbe illesztése) lépésről lépésre többet tehetünk nemcsak a magunk és családunk egészségéért vagy a helyi vállalkozások fellendítéséért és a környezetünkért is.
A lokális alapanyagokat pedig személy szerint ezzel az isteni diófasírttal ünnepeltem, amihez egyenesen nem máshonnan, mint a kis családom kertjéből érkezett a friss dió. Kell ennél több?
Diófasírt
Hozzávalók:
- 15 dkg őrölt dió
- 2 gerezd fokhagyma
- 1 nagyobb főtt krumpli
- 2 dl zsemlemorzsa (teljes kiőrlésűt használtam)
- ¾ evőkanál őrölt koriander
- 1 teáskanál őrölt kömény
- ízlés szerint pirospaprika, borsikafű, kakukkfű, só, bors
- víz
A hozzávalókat alaposan összekeverjük, majd fokozatosan annyi vizet adunk hozzá, hogy könnyen formázható masszát kapjunk. Ízlésünk szerint fűszerezzük, majd diónyi nagyságú golyókat formázzunk belőle, és süssük őket ropogós világosbarnára.
(Forrás: http://husmenteshetfo.hu/index.php/hu/)
