Összességében véve nem sok versenyen voltam eddig az Adler Arénán kívül, és azt kell, hogy mondjam, nem is hagytak bennem igazán mély pozitív nyomot a viadalok. Kivéve a síugró nagysánc egyéni összecsapásait Esto-Sadokban. Izgalmas verseny és szuper hangulat – ilyen az élet a hegyekben.
Most sem számítottam rá, de egyszer csak szólt egy ismerősöm – ugyanaz, akitől a férfikűr jegyet kaptam – hogy van két fölösleges beugrója az esti síugrásra. Mindezt este háromnegyed nyolckor. Kérdeztem a csoporttársaimat, hogy ki jönne esetleg velem, de jellemzően mind olyan sótlanok, hogy már meg sem lepődtem rajtuk. „Jaj, messze van…” „Ó, már olyan késő van”, „Nem terveztem ezt előre”. Hát jó, felhívtam a szobatársamat, és mit ad isten, amúgy is pont fenn volt a hegyekben. Tíz perc múlva én is kiszabadultam a munkából, sprint a vonathoz, ami egyébként borzalmasan lassú. A legelejét persze lekéstük, de a lényeget bőven láttuk.
Olyan sportág ez, ahol még ha az embernek vannak is kedvencei, képtelenség azt mondani a többiekre, hogy jaj, őt ki nem állhatom, vagy fúj, miért ő nyert. Én például nagy „osztrákos” vagyok, és bár már az első sorozat után egyértelmű volt, hogy sajnos labdába sem rúghatnak, hihetetlenül örültem a végeredménynek. A lengyel Kamil Stoch győzelmét látni is felért egy előrehozott karácsonnyal, de a 41 éves japán Noriaki Kasait dobogón látni…! Apja lehetne a fiatal szlovén sztárnak, Peter Prevcnek, aki 20 évesen állt – némileg csalódottan – a dobogó harmadik fokán. Azért remélem, hamarosan szebben fog csillogni az a bronz.
Óriási volt a hangulat is, az önkéntesek láthatóan sokkal lelkesebbek és vidámabbak voltak, mint lent a tengerparton. És a szurkolók… Hihetetlenek. Kedvenc gyorskori-fanatikus hollandjaink között is látni néhány őrült formát, de kispályások ahhoz képest, akiket síugráson láttunk.
A svájciakat elsőre kiszúrtuk. Nem volt nehéz. Két tehénnek öltözött figura, a többiek is mind piros pulcsiban, óriási zászlókkal, folyamatosan üvöltözve Simon Amman nevét. Úgy is fogalmazhatunk, hogy igen jól voltak. Nyilván nagy segítségükre volt ebben az elfogyasztott sör- vagy vodkamennyiség is, mindenesetre olyan igazi ártalmatlan idiótáknak tűntek. A végén minden mindegy volt már nekik, nyomták a Russzija-Russziját is, sőt az is világossá vált, hogy nincsenek oda a német síugrókért, mi pedig rengeteget nevettünk velük-rajtuk. A végén aztán persze a fotó sem maradhatott el.
Lefele pedig pacsi-pacsi a sorfalat álló, integető-nevető önkéntesekkel, és hopp, hajnali háromkor már ágyban is voltunk. Ilyenkor jó igazán a másnap reggeli műszak… Azért túléltük valahogy.
