Az uszoda világa különös közösség, a régieknek és a nagyoknak jár némi kivételezés. Még lányként elkísértem egy barátomat a Lukács fürdőbe, ahol számos közismert „öregember” úszott („öreg”, persze némelyikük jóval fiatalabb volt, mint én most), így igyekezve testileg, lelkileg karbantartani magát.
![Gyarmati Andrea: Felügyelet nélkül nem úszhatok 1](https://s.24.hu/app/uploads/2021/10/kepesmagyarorszag_1960__pages18-18.jpg)
Eltelt pár évtized, Kodály Zoltán rég nincs köztünk, ma már én számítok „nagy öregnek” (igaz, nem a zenében, hanem a sportban, de azért ez se rossz érzés), így nekem „járnak” bizonyos szerény kiváltságok, leginkább az, hogy szerte a városban számos uszodában szeretettel látnak, és a napok zömében sikerül is egy-egy órácskát kiszakítanom az úszásra.
A BVSC-uszoda közel van a munkahelyemhez, és még annál is közelebb a szívemhez. Majdhogynem a nagymedencében születtem, ugyanis Anyu mindvégig úszott velem. Aztán a gyerekkorom összes uszodai emléke a Szőnyi úthoz kötődik, sőt, a régi fedett huszonötös medencét még mi, akkori gyerekek kezdtük alapozni, természetesen szakemberek irányítása mellett (azóta elkészült egy másik, modern huszonötös is).
A víz remek, mindig is az volt, a hőfoka is megfelelő (utálok fázni), szóval úgy érzem: a helyemen vagyok. Gyakran megszólítanak szülők, gyerekek egyaránt, jókat beszélgetünk, mondhatni, fürdök a szeretetben és a tiszteletben, amit képtelen vagyok megunni.
A ragaszkodásomat fokozza, hogy családunk legújabb „vízi teremtménye”, Brúnó unokaöcsém és az öccse, Simon is a BVSC-be jár úszni, pólózni, s a medencénél gyakran összefuthatok velük.
Amikor úszom, igyekszem nem zavarni a versenyzőket, értsd, a közönséggel úszom, hiszen emlékszem, aktív versenyzőként mennyire utáltam, ha „kövületek” zavarták az edzés menetét.
A minap is tempózom szépen a kedvenc sávomban, a legszélén, a fal mellett. Már csak száz méterem van vissza a napi penzumból, amikor gyerekcsoport érkezik. Aranyosak, csivitelnek, egymást biztatják. Megjön a két oktató is, az egyik régi ismerős, a másik új lehet. Rám köszönnek jelentőségteljesen.
Értem a célzást: visszaköszönök, s kérdem udvariasan attól, akit most látok először: „Van még négy hosszam, befejezhetem?” Kérdőn néz vissza rám. „Gyarmati Andrea vagyok” – teszem hozzá mintegy indokolva a kérésemet. És rögtön el is szégyellem magam, hiszen azért alapjában azt gondolom, hogy extra elbánás senkinek és sehol nem jár, de attól még persze tud jólesni az embernek egy-egy gesztus.
Az új oktató szintén bemutatkozik, és azt mondja, ha nem a tanfolyamra jöttem (ami meglehetősen nyilvánvaló lehet a mozgásomból, lévén elég szabályosan úszom mind a négy úszásnemben úgy hatvanhét éve), akkor nem maradhatok. Kicsit csalódottan, de némán veszem tudomásul a döntést.
Átslattyogok az utolsó hosszokra a másik medencébe, s közben csalódottságom vidámságra vált; igencsak nehezemre esik nem hangosan felnevetni ezen a faramuci helyzeten. Egy olimpiai érem sem mentesíthet a biztonsági alapszabályok alól: a vízben felügyeletre van szükségem.
Megeshet, egyszer én is úgy járok, mint édesanyám sok évvel ezelőtt.
Császárfürdő, a kilencvenedik életévéhez közelítő Anyu épp a saját reggeli edzésének utolsó hosszát ússza, amikor megérkeznek a kicsik. Egyikük nézi, és odaszól: „Szépen úszol, néni. Régen tanultad?”
„Elég régen, és azóta is imádom csinálni.”
„Nekem is kezd egész jól menni – így a kis srác. – És mondd, néni, hány éves vagy?”
Anyu elárulta.
Mire a srác: „Nahát, és ilyen öregen is még tudsz úszni! Az nagy dolog!”
Anyu napokig boldog volt a dicsérettől.
Eddig tart a történet napos része. Mert a folytatás úgy szól, hogy néhány héttel később egy új ember kiparancsolta Anyut a medencéből, mondván, zavarja az oktatást, „tessék visszajönni két óra múlva”, amin az én világéletében végtelenül büszke anyukám úgy megsértődött, hogy abbahagyta a napi edzéseit. És fizikailag, szellemileg elindult lefelé a lejtőn.
Mázli, hogy nekem most ott volt a másik medence. Ahol az utolsó százon eszembe jutott Kodály, akit segítők csapata kísért a vízig s vissza.