A Külön falka bemutatóján láthatólag igyekezett mielőbb lemenni a színpadról, mintha menekült volna a figyelem elől, nem igazán akart fürdőzni a tapsban. Azóta még az országot is elhagyta egy időre.
Gyakran nehéz ezzel a sok figyelemmel mit kezdenem. Év elején írtam egy új filmtervet, amivel jelentkeztem a Nipkow Programba. Szerencsére bekerültem, emiatt utaztam most Berlinbe, ahol a következő két-három hónapban az új tervemet fogom fejleszteni egy konzulens segítségével, valamint több workshopon is részt veszek majd. Elsősorban a filmtervemet fejlesztem tovább, ahogy a többiek is dolgoznak a saját könyvükön. Most még minden a Külön falkáról szól, úgy érzem, kicsit le is kellene tennem a filmet, hogy meg tudjak érkezni ide igazán, és megtalálni, hogy mi az pontosan, ami most foglalkoztat. Sok mindent nem is tudok még mondani erről a mostani tervről, mert attól tartok, hogy mire sikerül tényleg letisztítani a fejemben, addigra annyira megváltozik, hogy semmi nem marad meg belőle. Annyit azért elárulok, hogy valószínűleg Berlinben játszódik, és itteni magyarokról szól majd.
Érdekes élmény lehet, hogy a Külön falkán kell pörögnie, miközben a film olyan sok évvel ezelőtt kezdődött, hogy már felidézni is nehéz.
Igen, néha kérdezem is magamtól, hogy ez az új film is majd ennyi idő lesz? De az a helyzet, hogy nem tud nem belekezdeni az ember. Sokkal ijesztőbb azt elképzelni, hogy nem kezdek bele, mint azt, hogy belekezdek, és sokáig tart. Szóval inkább belekezdek.
Nagyot ment annak idején a Last Call című kisfilmje, amiben egy olyan nagymamát követünk, aki épp költözik külföldön élő gyereke után, és angolul tanul, hogy az unokájával tudjon beszélgetni. Aztán a Külön falkát nézve az jutott eszembe, hogy ez a film ugyanaz a közeg: a külföldön boldogulni próbáló magyarok jó része az elől a „még nem nyomor, de mindig rezeg a léc”-állapot elől megy el, amiben a Külön falka szereplői élnek. Nem nagyon látjuk ezt a társadalmi réteget filmekben: vagy a mélyszegénység, vagy a komfortos, anyagiprobléma-mentes jólét szokott lenni a háttér.
Pedig rengetegen élnek úgy, hogy épphogy csak víz felett tudják tartani a fejüket. Most, ugye, sok visszajelzés jön a filmről, és az egyik olyan, ami nagyon sokat jelentett, egy olyan nőtől érkezett, akit nem ismerek, de mióta bemutattuk a filmet, már háromszor látta moziban, és minden megnézéskor írt nekem. Egyszer azt írta, hogy óriási löketet adott neki a film az életben maradáshoz, ami nagyon megérintett, de az még ennél is emlékezetesebb, hogy a legutóbb, amikor már harmadjára látta a filmet, azt írta, hogy egy kicsit elaludt rajta, mert ő is annyira fáradt, mint a főszereplő, aki, mint írta, szintén mindenütt elalszik. Annyira jó, hogy olyan emberek is megnézték a Külön falkát, akikről szól, és elér hozzájuk, erőt ad nekik. Ez most nagyon élesen él bennem, mert sokat mond arról, hogy kikről, kiknek szól ez a film. Ilyen értelemben én nagyon nem teszek különbséget ember és ember között, ezért aztán nem volt nehéz számomra ebben a témában filmet készíteni.
Tehát valami teljesen más mozgatta, nem a közeg – mi volt ez?
Nagyon nehéz megfogalmazni, hogy eredetileg miről akartam beszélni, mert egy csomó mindent a film elkészítése közben értettünk meg. Lehet, hogy mi elképzeltünk valamit Szántó Fannival (a film társ-forgatókönyvírója – a szerk.), hogy miről is kellene, hogy szóljon ez a film, de aztán menet közben tisztult ki sok minden, még a vágásnál is formálódott ez. Rengeteg döntés és hangsúly értékelődik át az évek alatt, amíg egy film elkészül, akár úgy is, hogy van egy kidolgozott karakter, de aztán a castingon bejön egy olyan erő, egy olyan szín, amire nem is gondoltunk eredetileg. Persze vannak tételmondatok, van magja a filmnek, amire lehet építeni, de nagyon érdekes az, hogy most, a végére tudom a leginkább megfogalmazni azt, hogy mi volt ebben a filmben számomra esszenciális. Az egyik ilyen gondolat mindenképp az őszinte szembenézésről szól, vagy inkább ennek a hiányáról. A családok sokszor választják azt az utat, hogy a traumák, kisebb-nagyobb sérülések nincsenek sem felvállalva, sem kimondva, és ebből hatalmas, egyre nagyobbra duzzadó, láthatatlan, belülről mérgező elakadás-csomók keletkeznek, amelyek kimondatlanul, rejtve jelen vannak, és feszültséget generálnak a családi erőtérben. Feloldani nem tudják, mert ezek a csomók az évek alatt egyre mélyebbre kerülnek, vagy egyre fokozódik, és olyan helyzetekben jön a felszínre, ahol nem is számítanak rá, vagy amely helyzetek látszólag teljesen másról szólnak. Így utólag úgy érzem, hogy ebben a filmben ez nagyon fontos:
– nyilván csak egy ponton túl, mert az egy folyamat, amire idáig eljutnak, de mégis. És ezzel kerülnek egyáltalán a nullpontra, innen kezdődhet újra egy emberi kapcsolat, hiszen innen van esély tiszta lapot nyitni. Ez nagyon kevés esetben történik meg. Fontos szeretteikre neheztelnek az emberek, mert nem elég őszinték egymással, a gyerekeket pedig nem tekintik egyenrangú félnek, pedig a gyerekek elől nem lehet elhallgatni semmit, mindent érzékelnek.
Ez volt az első felismerés, mi a másik?
Az, ami talán az előzőekből is következik, hogy bár a film minden karakterében van harag, valahogy eljussanak oda, hogy ezeket, ha csak részben is, ne kelljen tovább cipelni, és le lehessen tenni. Ez nagyon fontos lenne, mert egy ilyen teher óriási blokkokat okoz nemcsak egymás között, hanem az egyéni sorsunkban is. Ez a másik nagyon fontos pont, hogy ez megtörténhet, és innentől kezdve van egyáltalán szabadságuk.
Azt gondoljuk, hogy haragszom valakire, a harag kifelé irányul. Miközben ez nem így van: az bennem van, egy belső, mérgező erő, ami dolgozik bennem. A harag – mindegy, hogy jogos vagy nem – pusztít, és elsősorban önmagunk miatt lenne fontos, hogy fel tudjuk dolgozni, semlegesíteni tudjuk ezt az érzést. Ezeket, ha a film elején lennénk, nem biztos, hogy így meg tudtam volna fogalmazni. Bizonyos részletei megvoltak, de sokkal nagyobb rálátásunk lett a film végére, hogy mi tulajdonképpen erről beszéltünk.
Mélylélektani kérdések ezek – kötelessége ez a filmesnek, vagy saját „fétise” az önvizsgálat?
Nem tudom, mások hogyan dolgoznak, de számomra ez nagyon fontos. Nem is munka ez, hanem szinte természetes állapot, azt gondolom, hogy azért vagyunk itt, hogy magunkat megértsük, és ezáltal fejlődjünk és tanuljunk. Nem filmesként, hanem emberként fontos ez nekem, hogy magamat és az embereket is folyamatosan figyeljem és megértsem.
Budapesti alkotóművészként ezeket az alapvetően távoli társadalmi csoportokat, a város fizikai és átvitt értelemben vett peremén élő karaktereket honnan ismeri, hol találkozott velük?
Igazából ez a „szubkultúra”, a biztonsági őrök világa csak a mostani élethelyzetemben távoli, régen sok közös találkozási pont volt az életemben velük. Tehát attól, hogy most máshogy élek, vannak első kézből szerzett emlékeim ebből a közegből. Ezen kívül rengeteg securityssel felvettük a kapcsolatot, akik évek óta a szakmában vannak, és igen sok segítséget, inspirációt kaptunk tőlük. Lejártunk velük klubokba, figyeltük, ahogy dolgoznak, elég komoly kutatás előzte meg a filmet. Mert az, ha nem is nagyon mély, de létező félelem volt bennem, hogy lehetséges-e ezt a világot úgy visszaadni, hogy végig hitelesek maradjunk. Ezért is vettük komolyan a kutatást.
Mi volt az, ami ebben a világban meglepte?
Érdekes történeteket hallottunk arról, hogy hogyan volt ez a ’90-es években: hogy a szórakozóhelyek között milyen verseny, mekkora érdekellentétek, milyen a város számára láthatatlan háborúk játszódtak a háttérben. Ezeket, azt hiszem, nem adhatom tovább, de elképesztő történetek vannak. Fontos felismerés volt, hogy bár arról sokat beszélünk, hogy milyen agresszívek meg durvák a biztonságiak, arról jóval kevesebb szó esik, hogy a részeg ember milyen mértékben képes elveszíteni a kontrollt, meddig képes elmenni azért, hogy bejusson egy szórakozóhelyre. És ami ennél is fontosabb, hogy miközben beszélgettem ezekkel az emberekkel, voltak, akik egészen mélyen beengedtek az életükbe.
A Külön falka szereplői nem hibátlan emberek, nem is ússzák meg a felelősségre vonást, miközben a film épp a részvét, az empátia fontosságát üzeni. Hogy állunk ezen a fronton Magyarországon?
Az biztos, hogy sok előítélettel fordulnak az emberek egymás felé, és abszolút nem néznek egy-egy emberi sors mögé. Sokszor tényleg csak a felszín alapján, egy-egy mondat, egy gesztus alapján leírnak egy embert. Nem akarok nagy szavakkal dobálózni, de ezt a fajta szélsőséges hozzáállást abszolút látom az országban, és ez sose jó. Nagyon bízom benne, hogy a megbélyegzettség és a sztereotípiák ellen tud hatni a film. Ha nem a csoportot, hanem az egyént nézed, akkor már akarva-akaratlanul árnyalódik a kép, máris kirajzolódnak az addig homályos vonalak. Az is megnehezíti az empátia gyakorlását, hogy ebben az egyre virtuálisabbá váló világban távolabbról figyelik egymást az emberek, és így még könnyebb valakire egy pecsétet rátenni. Nehezen jönnek létre élő dialógusok, ahol egyáltalán meg lehet kérdezni, hogy oké, hogy ezt látom a felszínen, de amúgy hogy vagy? Azt a kérdést nehéz megválaszolni, hogy empatikusabb-e a világ ma, mint száz éve, vagy sem, de azt látom, hogy merre lehetne még fejlődni.
Kicsit beszéljünk a főszereplőkről. Amatőr szereplők első filmszerepükben, nehéz, hosszú casting, a főszereplő a ketrecharcos múltja nyomán nem nagyon bírt megjegyezni szövegeket – mi volt az Dietz Gusztávban, ami miatt ő kapta a főszerepet?
Az elején egy csomó olyan dolog nem volt meg benne, ami mindenki másban igen, viszont megvolt benne sok minden, ami senki másban nem. Persze, az, hogy tényleg semmi nem maradt meg a fejében sem szövegből, sem instrukciókból, nem volt megnyugtató. Ugyanakkor valami olyan fokú, jelenléte volt az első pillanattól, például sokszor zavarba ejtően egyenes – és ebből fakadóan néha bántónak érezhető – megnyilvánulásai voltak, ami erős összhangban volt a filmbeli karakterével. Ezzel együtt részemről ez korántsem volt egyértelmű döntés.
Hál’ istennek ez nem történt meg, de az első forgatási napokig ez egyáltalán nem volt evidens, és óriási rizikó volt ez az egész. Zorka, a másik főszereplőnk háttere sokkal kevésbé kaotikus. Ő egy nagyon védett közegből jön, ahol figyelnek rá, és igazán talpraesett, okos kislány. Ő sokkal inkább fejben volt jelen, Gusztáv meg inkább az érzéseiből működött, nagyon érdekes volt ennek a két, az életben teljesen különböző karakternek a találkozása – ami nem is volt mindig harmonikus. Ugyanakkor az első találkozáskor azt éreztük Barna Samuval, aki a casting vezetője volt, hogy valami nagyon megérint minket Zorkában. Volt benne valami szeretetteljes, miközben jelen volt az a csibészség is, amit kerestünk. Érdekes, hogy ők az életben nem annyira passzolnak össze, emiatt nagy kérdés volt, hogy ez hogy fog működni, de én úgy éreztem, hogy nem lesz gond, sőt.
Miért volt fontos, hogy amatőrök legyenek a főszereplők?
Nem volt fontos. Én örültem volna, ha találok olyan színészt, aki meg tudja jeleníteni mindazt, amit kerestem, csak nem találtam. Rengeteg embert megnéztünk a főszerepre, profikat és amatőröket egyaránt. A külső is erősen limitálta, hogy kik jöhettek szóba erre a szerepre. Az utolsó rostán – több száz emberről beszélünk – szinte már csak amatőrök voltak jelen.
Nemrég jelentették be, hogy melyik filmet nevezi Magyarország az Oscarra. Nyilván nem reprezentatív kutatás ez, de több helyen olvastam csalódott kommenteket arról, hogy „miért nem a Külön falkát nevezzük, biztos a »régi SZFE-s« háttér az oka”.
Nagyon nehéz erre pont nekem reagálnom, mindenesetre jól esik, hogy sokan így gondolják. Teljesen a kompetenciámon és mélyebb rálátásomon kívül esik a döntés, nem szeretnék találgatásokba bocsátkozni ebben a kérdésben.
