A Hannah Senesh, vagyis Szenes Hanna maradványait szállító hajó 1950-ben kötött ki Haifában. Több ezren figyelték, ahogy a daru óvatosan kiemelte a lobogóval letakart, koszorúval díszített koporsót a raktérből. A tömegben ott volt Szenes Kató, született Salzberger Katalin, Hanna édesanyja is. A mártírrá vált fiatal nő hozzá írta utolsó levelét, melyet a kivégzése után a kabátja zsebében találtak meg.
Drága Édesanyám!
Nem tudok mit mondani, csak kettőt, millió köszönet, bocsáss meg, ha lehet. Te tudod nagyon, miért. Nem kellenek szavak. Végtelen szeretettel, Lányod
Egy szívbeteg bohém
Szenes Hanna a két világháború közti Magyarország pesti középosztályába született száz éve, 1921. július 17-én. Apja, a bohém hajlamú színpadi szerző és újságíró, Szenes Béla volt. A szívbeteg férfi tudta, nincs túl sok ideje ezen a világon, ezért igyekezett Hanna és a bátyja, az egy évvel idősebb Gyuri életébe annyi vidámságot csempészni, amennyit csak lehetett. Amikor azonban a gyerekek lefeküdtek, a szülők gyakran beszélgettek a halálról.
Szenes Béla 1927 májusában halt meg szívrohamban. Lánya hat, fia hétéves volt akkor. A gyerekek nehezen birkóztak meg a veszteséggel, Anna, hogy kifejezze fájdalmát, verseket fabrikált. Írni még nem tudott, sorait Fini mama, a családdal együtt élő anyai nagyanyja jegyezte le helyette.
Ó, ti boldog gyermekek,
veletek még szüleitek,
velük együtt lehettek,
és boldogan élhettek!
Hanna és Gyuri nemcsak testvérek, legjobb barátok is voltak. Bár néha összevesztek, Hanna mindig megvédte a bátyját anyjuk haragjától: „nem tudod milyenek a fiúk ebben a korban, mert más fiúkhoz viszonyítva Gyuri angyali lény.” Hanna tizenhárom éves korában naplóírásba kezdett. A halála után megtalált írásait sokan hasonlítják Anne Frank naplójához, hiszen mindketten fiatal lányként, egyre szélesebbre nyíló tudattal fedezik fel az őket körülvevő, egyre gonoszabb világot. „Úgy látszik, hogy filozófusnak születtem, mert mindenben az egész élet miniatűrjét látom: a napban, a folyóban és az évben. Innen van, hogy mindig az életre és a halálra gondolok” – írta középiskolásként naplójában.
Öntudat és kirekesztés
Szenes Kató férje jogdíjaiból tartotta fenn a családot. Lányát a lakásuktól nem messze újonnan épült, kiváló hírű Baár-Madas Református Leánynevelő Intézetbe íratta. Bár Hanna kitűnő tanuló volt, zsidó származása miatt háromszoros tandíjat fizetett – érte azonban a gimnáziumban ennél nagyobb igazságtalanság is. A diákok őt választották meg a frissen létrehozott irodalmi önképzőkör egyik tisztségére, ám az alakuló ülésen az iskola vezetése közölte, új választást kell tartani, hiszen zsidó semmi szín alatt nem lehet tagja a vezetőségnek.
Ha nem jelöltek volna, egy szót sem szólnék, de így határozottan szemtelenség volt. Most kezdem csak látni, mit jelent zsidónak lenni egy keresztény társadalmon belül.
Gyuri 1938-ban érettségizett, és mivel a numerus clausus miatt nem tanulhatott volna tovább Magyarországon, az anyja Franciaországba küldte. Hannának nagyon fájt, hogy apja elvesztése után a bátyjától is el kell szakadnia, és mélységesen elkeserítette a zsidók kirekesztése. Naplójában tizenhét évesen írta le először, hogy cionista lett. Büszke volt a zsidóságára, nem fogadta el többé, hogy alacsonyabb rendű lenne bárki másnál, és elhatározta, miután érettségizik, nem Európába megy továbbtanulni, hanem a Szentföldön kezd új életet.
Hanna anyjával fordult egyet a világ, mikor egy szem lánya elé állt, és közölte vele, hogy Palesztinába akar költözni, hogy földműves lehessen. Hanna bármennyire is szerette az anyját, eltökélt volt. Azt mondta, ha az anyja úgy kívánja, természetesen otthon marad, csak akkor egész hátralévő életében boldogtalan lesz. Elmagyarázta, hogy a továbbtanulás azért nem érdekli, mert Palesztinának épp az az egyik legnagyobb problémája, hogy a nácizmus előretörése miatt egyre nagyobb tömegben odamenekülő zsidók között túl sok az értelmiségi, míg alig akad valaki, aki a kétkezi építőmunkát elvégezné.
A Szentföldön
Hanna 1939 szeptemberében, nem sokkal Lengyelország lerohanása, vagyis második világháború kitörése után utazott Palesztinába. Először azzal szembesült, hogy a mezőgazdasági, termelő munkának nemcsak romantikus oldala van, de nagyon nehéz és kimerítő is, mindez azonban nem vette el a kedvét. Anyjának és a Franciaországban egyelőre a gondtalan diákok életét élő bátyjának is lelkesen írt sorsa alakulásáról.
Gyuri is készült Hanna után Palesztinába, ám miután a németek 1940 júniusában megszállták Franciaországot, a családnak minden kapcsolata megszakadt a fiúval. Hanna bízott abban, hogy az utolsó pillanatban a bátyjának talán sikerült elindulnia, és hamarosan megérkezik majd hozzá, de nem így történt. Egy évvel később, 1941 nyarán Magyarország a náci Németország szövetségeseként lépett be a háborúba. Ettől kezdve Hanna már az anyjával is egyre nehezebben érintkezett: hónapokig tartott, amíg a Vöröskereszt legfeljebb 25 szavas levelezőlapjai célba értek. Ahogy az európai helyzet rosszabbodott, Hannát elkezdte mardosni a lelkiismeret-furdalás.
Félelemmel és bizonytalansággal gondolok Gyurira és anyukára. Ki tudja, látom-e őket valaha. Egy kérdés furdal és gyötör. Vajon szabad volt-e megtennem, eljönnöm? Vajon több volt-e, mint határtalan önzés? Hasonló perceimben érzem a kötelességet, hogy valami nagyot és fontosat cselekedjem az országért, ami legalább igazolja az áldozatot, hogy elhagytam őket.
Hanna elvégzett egy mezőgazdasági iskolát, majd 1942-ben a Szdot Jam kibucba költözött. Annak az évnek a végén kezdtek el megérkezni Palesztinába azok a kelet-európai zsidók, akik első kézből számoltak be a vészkorszak szörnyűségeiről. Sok, Palesztinában élő zsidó érezte úgy, hogy tennie kell valamit, nem nézheti ölbe tett kézzel a vérontást. Hanna Magyarországra akart utazni, hogy segítse a fiatal zsidók kivándorlásának megszervezését, és hogy kimentse az édesanyját.
Amikor Hanna megtudta, hogy a brit hírszerzés kelet-európai nyelv- és helyismerettel rendelkező embereket keres, akik összekötőként szerveznék meg a zsidó ellenállást, habozás nélkül jelentkezett. Gyors rádiós és ejtőernyős kiképzést kapott, majd útnak indították első küldetésére. Hanna az indulás előtti napon értesült róla, hogy Palesztinában hamarosan kiköt egy hajó, melynek fedélzetén ott van a bátyja. Éppen annyi időre találkozhattak, hogy elbúcsúzhassanak egymástól. Hanna nem árulta el a bátyjának, hogy pontosan mire készül.
Lehetetlen küldetés
Hannát és tizenhét társát Kairóba vitték, ahonnan 1944. március 14-én éjszaka az olaszországi Bariba repültek, majd onnan Jugoszlávia légterébe. Az önkéntesek az ország partizánok által ellenőrzött területe fölött ugrottak ki a gépből. Mivel a németek a civilruhás ügynököket általában habozás nélkül kivégezték, mindannyian tiszti rangot kaptak, és a brit légierő (RAF) egyenruháját viselték. Küldetésük a magyarországi zsidók deportálásának megakadályozása volt.
Amikor Hanna alakulata négy nap gyaloglás után megérkezett a partizánok főhadiszállására, megtudták, hogy a németek megszállták Magyarországot. Egyik katonatársa később azt mondta, akkor látta Hannát először és utoljára sírni. Elkéstek, a papírjaik, amik náluk voltak, már semmit sem értek, minden tervük kútba esett. Hanna azonban elhatározta, hogy kerüljön bármibe, megtalálja a módját, hogy Magyarországra jusson. Társai megpróbálták lebeszélni, vagy legalább arra rávenni, hogy várjon még, de ő hajthatatlan volt.
Számomra már nincs visszaút. Ha meghalok, akkor nem lesz hiábavaló. Talán a zsidók számára kiderül, hogy egy palesztinai ügynök megpróbálta megmenteni őket, és lesz erejük arra, hogy a végsőkig kitartsanak.
Hanna két magyar és egy francia származású férfival – már civil ruhában – 1944. június 9-én indult el a Magyarország felé. Drávaszilas irányából akarták átlépni a határt, mert ismertek a faluban egy embercsempészt, akitől segítséget reméltek. Mielőtt elindultak, Hanna az egyik hátramaradó társára bízta talán leghíresebb versének, a Boldog gyufának a kéziratát. A néhány soros költemény arról a reményről szól, ami Hannát mindvégig éltette: hogy az apró dolgoknak is lehet nagy hatásuk, hogy a legkisebb fény is képes rést ütni a legmélyebb sötétségen.
„Boldog a gyufa, mely ha kihúny, kicsi láng születik,
Boldog a láng, mely a szívek mélyén csepp tüzeket kuporít.
Boldog a szív, ha loboghat végső pillanatig,
Boldog a gyufa, mely ha kihúny, kicsi láng születik.”
(Héberből fordította: Székely Magda)
A csapat nem találta otthon az embercsempészt, a faluban viszont hemzsegtek a csendőrök. Mind a négyüket szinte azonnal elfogták. Az egyik magyar fiúnál volt egy pisztoly, és annyira félt attól, hogy megkínozzák, hogy a helyszínen főbe lőtte magát. Félelme nem volt alaptalan.
A fogság
Hanna megpróbált megszökni, de a csendőrök elfogták és összeverték. Aztán a másik két fogollyal együtt átadták a Gestapónak. A németek kegyetlenül megkínozták Hannát. Rádiósként ő tudta a kódot, amivel kapcsolatba léphetett a társaikkal és a britekkel. A németek ezt akarták megszerezni, hogy dezinformálhassák az ellenséget, de bármivel is próbálkoztak, Hannát nem tudták megtörni. A lányt végül Budapestre szállították.
A magyar hatóságok hamar rájöttek, hogy Hanna magyar, akinek Budapesten él az anyja, és ezt azonnal ki is használták. Hanna anyját letartóztatták, bevitték a lányához a kihallgatószobába. Hanna azonban ugyanúgy ellenállt a zsarolásnak, ahogyan a kínzásnak is. A lányt egyre ritkábban vitték kihallgatásra, később fel is hagytak a próbálkozásokkal. Őszre optimista hangulat terjedt szét a börtönben, a szövetségesek gyors előre nyomulásának híre a háború közelgő végét ígérte. Hanna anyját szeptember végén ki is engedték a börtönből.
Szenes Kató azonnal megkereste a család egyik ügyvéd barátját, és megkérte, hogy vállalja el Hanna védelmét. A jogász elmondta, hogy a lányt kémkedéssel vádolják, ha az ügye bíróság elé kerül, el is fogják ítélni, hosszú büntetésre számíthat, de emiatt nem kell aggódni, hiszen a háború vége a fogsága végét jelenti majd. Nem sokon múlt, hogy az ügyvédnek nem lett igaza.
Miután a nyilasok 1944 októberében hatalomra kerültek, Hannát bíróság elé állították. Pere zárt ajtók mögött zajló, haditörvényszéki tárgyalás volt. Semmilyen irat nem maradt fenn róla, de a tanúk szerint Szenes Hanna szenvedélyes beszédben figyelmeztette bíráit, hogy a háborúnak hamarosan vége lesz, és akkor nekik felelniük kell majd mindazért, amit vele és másokkal tesznek. A lány közölte azt is, hogy a brit légierő tisztje, ezért megilletik a hadifoglyoknak kijáró jogok. A bíróság kissé összezavarodott, a tárgyalást elnapolták, és az egyre hevesebb légi támadások miatt aztán nem is tudták folytatni. November 6-án Simon Gyula bíró a per befejezése nélkül hozott halálos ítéletet.
Szenes Hannával másnap reggel közölték, hogy halálra ítélték, és még aznap ki is végzik, de kérhet kegyelmet. Ő azonban nem volt hajlandó könyörögni az életéért.
A boldog gyufa
Két héttel lánya kivégzése után Szenes Kató egy halálmenet tagjaként Ausztria felé gyalogolt. Csodával határos módon megmenekült, 1945-ben vándorolt ki Palesztinába, és csatlakozott a fiához. Nem sokkal később, a Szdot Jam kibucban egy ágy alatt bőröndöt találtak, tele Szenes Hanna verseivel és naplóival, melyeket később kötetbe rendezve adtak ki. Szenes Hannát 1950-ben a jeruzsálemi Herzl-hegyen, Izrael nemzeti emlékhelyén helyezték örök nyugalomra. Míg neve az újonnan alakult zsidó államban az ellenállás és a remény szimbólumává vált, Magyarországon elfelejtették.
