Eddig leginkább The Walking Dead-effektusként volt érdemes hivatkozni arra a sajnálatosan túl gyakori jelenségre, amikor a televíziós sorozatok gyártói egyszerűen nem képesek véget vetni egy egykor óriási, de már réges-rég kivéreztetett sorozatnak – mert még akad elég néző, s velük elég beétel ahhoz, hogy fáradhatatlanul keressék a további lehúzható bőröket. A nézők, persze, elégedetlenkednek, szidják, sokan ott is hagyják egykori kedvencüket – de azért még becsordogál annyi nézettség, amivel életben tartható az eddigre pedig már tökéletesen kiszipolyozott sztori. Lassan azonban a Walking Dead már tényleg teljes feledésbe merül, helyére viszont a kínkeservesen folytatott sorozatok toplistájának csúcsán eséllyel pályázik a Hulu zászlóshajója, A szolgálólány meséje.
Naná, hiszen ebben a sorozatban megvan minden, ami erre a szerepre predesztinálja: A szolgálólány meséje indulásakor olyan tökéletes keveréke volt a lánctalpas, zseniális alapanyagnak, a fenséges megjelenésnek, briliáns szereplőgárdának és történelmi aktualitásnak, hogy azzal történelmet írt és olyan lécet ugrott át könnyedén, amit azóta sem nagyon sikerült a hasonló versenyzőknek. Ami azt illeti, én máig tartom azon véleményemet, hogy A szolgálólány meséjének első évadja konkrétan a legjobb tévésorozat, amit az utóbbi tíz évben a tévé- és streamingforradalom kitermelt, de még ha idáig nem is merészkedünk, akkor is nehéz elvitatni a sorozat nyitóévadjának érdemeit. És mivel Gileád horrorisztikus, bigott patriarchátusát jócskán lehet még fejtegetni, no meg June sorsának további alakulása is érthető mód érdekelte a közönséget, a tartalomgyártás gyilkos versenyében egyértelmű volt, hogy jön folytatás. Ám a második évaddal bekövetkező színvonalcsökkenés fájdalmas volt, és a legutóbbi, harmadik évad is csak pillanatokra tudott kicsit ismét erősebbet mutatni. Viszont az évad végére feltornyosuló események, a záró cliffhanger és az, hogy a covid-járvány miatt a folytatás megcsúszott, azért elég fegyvertényt jelentettek, hogy a nézők kicsit elfelejtsék a a harmadik évad csalódásait, és lelkesen várják a folytatást. Amit kapnak, az viszont pont olyan felemás, mint az eddigiek.
Amikor a harmadik évadtól elbúcsúztunk, June épp végrehajtott egy őrült hőstettet – vagy terrorista-akciót, attól függ, honnan nézzük –: kicsempészett Gileádból több mint nyolcvan gyereket. Pontosabban ő csak a szervező volt, maga nem tartott az Angyaljárattal, egyrészt, mert hátramaradt, hogy megtalálja elsőszülöttjét, és kimentse őt is, másrészt, mert meglőtték, és amikor utoljára láttuk, épp nem volt teljesen egyértelmű, hogy túléli-e. (Már hogyne élné, ő a főszereplő, és jön az új évad, szól bennünk a cinikus vénasszony.) A negyedik évad szorosan ez után veszi fel a fonalat, June-t szintén szökött szolgálólány-társai vonszolják tovább, viszonylagos biztonságba: egy olyan farmon kapnak menedéket, amely a Gileád ellen szervezkedő Mayday-jel szimpatizáló Mrs. Keyes irányítása alatt áll, férje, Keyes parancsnok ugyanis túl öreg és zavart ahhoz, hogy feltűnjön neki, hogy hirtelen megszaporodott a farmon élő Marthák – azaz az álcázott szolgálólányok – száma. Mrs. Keyes azonban nem épp sziklaszilárd szövetséges: nem azért, mert elárulná a lányokat, hanem mert zavarba ejtően fiatal, ennek megfelelően lobbanékony, tiszta szívből gyűlöli a gileádi rendszert – mint kiderül, erre alapos oka van – és elvárja, hogy a híres June azon nyomban forradalmat robbantson ki ott helyben, akár biztonságos ez, akár nem. June-nak, aki továbbra is gyulladt sebhellyel alig vonszolja magát, egyszerre kell vezérnek lennie szolgálólány-társai között, és afféle pótanyának az instabil Mrs. Keyes számára, miközben bármikor rájuk törhetnek – és akkor az olyan nyomasztó ügyekről, mitn elsőszülöttjének holléte, a frontra vezérelt Nick sorsa, vagy éppen az ellopott gyerekek nyomán háborúra készülődő Gileád ügyei, még szó sem esett.
A párhuzamos szál Kanadában jóval kevésbé tud érdekes lenni, inkább csak June tetteinek következményeinek szolgáltatnak hátteret. Mert például elvben szép gondolat kimenteni pár tucat gyereket a zsarnokságból, mely felnőttként megnyomorítaná őket, de perpillanat, aktuálisan az jobban megnyomorítja őket, hogy kiszakították őket életük megszokott keretei közül, és, főként, abból a családból, ami legtöbbjük számára az egyetlen család, amire emlékeznek, még akkor is, ha ugye, eredetileg őket is úgy rabolták el születési családjuktól, és osztották újra a befolyásosok között. Ezeknek a szenvedő gyerekeknek a sorsa a Kanadába menekültek vállát nyomja, ahogy a tovább élés kényszere is, és miközben June Gileádban forradalmárkodik, Kanadában férje retteg, hogy mikor kap halálhírt, miközben hirtelen apja kell legyen annak a kislánynak, akit felesége egy másik férfival nemzett, ki tudja, milyen érzelmi kötődéssel… szóval főhősünk nem kevés szenvedést okozott, miközben a világ megváltoztatásán és Hannah lánya visszaszerzésén ügyködött.
A sorozat negyedik évadja megszokottan erős, kissé szépelgő, sötét tónusokkal és derengő fényekkel, sok arcközelivel operáló, hatásvadász és hatásos látványvilága sem hagy cserben, ráadásul a jelmezekben is történik némi jóleső változatosság, ahogy a helyszínek változnak. De nem csak a helyszínekben történik némi vérfrissítés: az alkotók érthető mód beemelnek új szereplőket, hogy fenntartsa az érdeklődést, miközben megtart, akit csak lehet, a régiek közül is, az ismerősség kedvéért. Igen ám, de az új szereplőkkel vagy túl kevés időt töltünk ahhoz, hogy igazán megismerjük, megszeressük-meggyűlöljük őket, a régiek közül pedig a legtöbben olyan sokadrangú eseményszálakat kapnak csupán, amire leginkább csak vállat vonni lehet. Az egymás iránti bizalmat többszörösen eljátszott Waterford házaspár játszmázása fárasztó, az egykori szolgálólányok kanadai önkeresése és küszködése June tetteinek következményeivel meg ezen a ponton nem tűnik úgy, hogy bárhová vezetne. És June… nos, az általa képviselt főszál pedig olyan ingadozó, hogy azt alig bírjuk követni. Maga June mint karakter is folyamatosan nagy amplitúdókkal váltja arcait: összetört, fásult, az életbe és a harcba sejtszinten belefáradt tetszhalott váltakozik a megtörhetetlen, életveszélyesen pimasz és gyakorlatilag elpusztíthatatlan Chuck Norrisszal, megrendíthetetlen lélekerő a teljes összeomlással, szerelmes nő és megtört anya a kegyelmet nem ismerő, néhol szociopátiába hajló terroristavezérrel. Kétélű fegyver ez a hullámzás: egyfelől fenséges nézői élmény a színészi alakításnak ezt az óriási skáláját nézni, másfelől viszont a karakter ilyen fokú dinamikájának megmutatásához gyakran és gyorsan váltakozó események kellenek, amelyek eredménye olyan csapongó káosz, amit alig bírunk követni.
Elisabeth Moss most is hozza mindazt, amiért olyan ellenállhatatlan: pusztító pillantások, pimaszság és összetörtség, szenvedés és diadal, és általában az emberi mimika minden beszédes rezdülése megfordul az arcán. Az is csodálatos, ahogy a sorozat a testét prezentálja: már nyomokban sem látjuk az első évadokban még fel-felvillanó szexi istennőséget, teste asszonyosan széles, öregebb saját magánál, kissé görnyedt, mint aki magán viseli mindazon szenvedés nyomait, amin át kellett esnie, mindemellett viszont megfelelő pillanatokban olyan stabil erő sugárzik belőle, mint a győzelmi szobrok testéből.
Messze ez az aspektusa a legígéretesebb a sorozatnak: a karakterfejlődés. Mert bár továbbra is kapunk olyan bicskanyitogató jeleneteket, amelyek már a korábbi évadokban is nehezen voltak védhetők, melyekben hirtelen nem érvényesülnek sem a karakter addigi motivációi, sem a gileádi rendszer szabályai, és az ezermilliomodik elfogást és visszaküldést a startmezőre is nehéz komolyan venni, de összességében az, ahová June karaktere tart, még így is nagyon izgalmas. Nem igen láttatják ezt sem filmek, sem sorozatok: amikor a lánglelkű forradalmár főhős fáradni kezd. Amikor felmerülnek azok a kérdések, hogy hova lehet továbblépni az után, hogy hősünk többszörösen is túléli a legrosszabbat, az után, hogy évek óta küzd, és a helyzet nem lett jobb, és nem is tűnik úgy, hogy fog, és a feladat csak nem fogy el. Van-e boldogságra, vagy egyáltalán csak nyugalomra mód egy ilyen hős életében, és ha van, tud-e benne élni, vagy már elfelejtette a béke mikéntjét? És ha nincs, hogyan tovább, mikor lehet fegyverszünetet tartani, és egy kicsit élni? Ezek a kérdések gyönyörűen folynak bele az eseményekbe, és, ami azt illeti, izgalmasabbak is azoknál – amihez alighanem köze lehet annak is, hogy Moss már nem csak főszereplőként van jelen a sorozatban, hanem a kreatív folyamatokba is egyre inkább belefolyik, ebben az évadban több epizódot rendezőként is jegyez.
Amit jelenleg, három epizód után látunk a negyedik évadból, az tehát felemás: fenséges alakítások és izgalmas témák váltakoznak bicskanyitogató karikatúrákkal és dögunalmas mellékszálakkal, és a „legyen már vége”-érzést sem nagyon lehet leküzdeni, ám a külföldi sajtó – ahol az újságírókollégák nyolc epizódot megnézhettek jó előre, szemben velünk, pária magyarokkal – azt ígéri, az évad második felében fontos fordulatok és lehetséges új irányok hoznak némi friss fuvallatot. Mi mondjuk ezen ígéret nélkül is kitartanánk az évad mellett, mert jelenleg még tudott eleget mutatni a meggyőzéshez, és ugye, ott van a Walking Dead-effektus is…
A szolgálólány meséje negyedik évadja nálunk az HBO GO-n nézhető, jelenleg három epizóddal, a továbbiak május 6-tól hetente, csütörtökönként érkeznek majd. 24.hu: 7/10
