Nem sokkal Emmanuel Macron hivatalba lépése után már törvényt is hoztak az álhírek választási kampányokban való kezeléséről. A jogszabály ugyanakkor csak három hónappal az egyes országos választások előtt alkalmazandó, s a 2019-es európai parlamenti kampányban nyújtott teljesítménye kritikákat váltott ki (a jogszabály feleslegességét demonstrálni kívánó ellenzéki képviselőkön kívül például senki nem fordult a bírósághoz a három hónap alatt). A nemzetközi beavatkozás és online-offline befolyásszerzés kérdése folyamatosan aggasztja a párizsi elitet (éppen a napokban jelent meg egy hosszú és nagy vitát kiváltó újságcikk arról, hogy a török diaszpóra feletti befolyását miként ápolhatja Franciaországban Erdogan török elnök, persze az efféle állításokat-elemzéseket mindig nehéz a távolból ellenőrizni). S – ha valakinek az az érdeke – mikor máskor lenne igazán értelme kívülről beavatkozni, mint egy elnökválasztás során, amikor a francia rendszerben – az elnökválasztás és az alsóházi voksolás időbeli közelsége miatt – két hatalmi ág sorsa is eldőlhet egyszerre? Az álhírekről szóló törvényszöveg parlamenti értékelése és 2022-es szereplése lesz a törvény igazán éles tesztje, akkor derül ki, valójában mennyit is ér.
A második nagy közösségi médiás szabályozási próbálkozás 2020-ra esett. Az eszköz az úgynevezett Avia-törvény volt, mely nemzetgyűlési beterjesztőjéről kapta a nevét, s azt írta volna elő, hogy jelentős bírság terhe mellett a közösségi platformok kötelesek 1, illetve 24 órán belül eltávolítani az egyértelműen törvényellenes tartalmakat (terrorizmusra felhívás, annak apológiája, pedofil tartalmak). Az Alkotmánybíróság azonban megálljt parancsolt éppen a törvény alapvető előírásainak, mondván: végső soron indokolatlanul csorbítva ezzel a szólásszabadság jogát, miközben a rövid határidős döntéseket olyan moderátoroknak kellene meghozniuk, akik nem szakjogászok.
Ezután az ügyet a kormányzati adminisztráció kivette a képviselők kezéből, s tudni lehetett, hogy az iszlamista szeparatizmus elleni (díszes nevén a köztársasági alapértékek megerősítéséről szóló) törvénycsomag részeként maga kíván szigorító szabályokkal fellépni. Paradox és szomorú, de Samuel Paty kegyetlen lefejezése egyfajta politikai lehetőség és nyitány is volt a kormányzat számára, hogy ezt megtehesse, hiszen a lefejezés azt is megértette a szólásszabadságért aggódókkal, hogy az efféle szabályozáson akár emberélet is múlhat, s hatalmas kárt tud okozni a netes rosszindulat és meggondolatlanság. (Samuel Paty ugyanis netes posztoknak köszönhetően vált beazonosíthatóvá, igaz, a beazonosításában offline is segítettek – pénzért – ma már büntetőeljárás alatt álló, kiskorú diákok). A tervezetbe így került be egy olyan tétel, amely büntetné azokat, akik valaki más magánéletére vonatkozó, beazonosításukat lehetővé tevő adatokat hoznak nyilvánosságra, és ezzel veszélyeztetik az illető életét.
A politikai lehetőség mellett azonban az is kiderült 2020 őszén, hogy mennyire ingoványos lehet a talaj, ha a felhasználó úgy érzi, hogy a szabadságjogai indokolatlanul sérülnek. A kormány a klasszikus „ha el akarsz temetni egy ügyet, hozz létre bizottságot” megoldást választotta, hogy levegye a parázs vitát a napirendről.
Kiegyensúlyozni a szólásszabadság és az óhatatlanul szigorításokkal járó biztonság ügyét komoly kihívás egy olyan országban, ahol a tiltakozási kultúra nagyon érzékeny a szabadságjogokra, s ahol a rasszizmus, antiszemitizmus, homofóbia jelenléte, illetve a terrorizmus veszélye a mindennapok valóságát jelenti a közösségi médiában is. A szeparatizmussal szembeni törvénycsomagban tehát a kormányzat bemondta az all int. Egyrészt az eredeti tervezet szerint több helyen is módosítanák a büntető törvénykönyvet, új tényállásokat is létrehozva (ebből egyik az identifikációs adatok terjesztésére vonatkozik). Másrészt egy januári módosító javaslat, mely a jelenlegi előterjesztésben a nem túl elegáns 19b cikk néven fut, még tovább emelné a tétet. A szöveg ugyanis igen részletes szabályokat ír elő a platformok számára a hatóságokkal való együttműködés, a problémás tartalmak kezelése, a felhasználókkal való kommunikáció, a kötelezően létrehozandó belső, illetve a bírósági jogorvoslati lehetőségek ismertetése terén. A platformok a globális bevételeik 6 százalékával vagy 20 millió euróval játszanak, ha nem felelnek meg a szabályoknak.
Ezzel a javaslattal a kormányzat átvenni és megelőlegezni kívánja a néhány héttel ezelőtt bemutatott uniós rendelettervek, a Digital Markets Act (DMA), és Digital Services Act (DSA) várható hatályba lépését, mintegy átemelve azok tervezett intézkedéseit. Azonban az uniós hatályba lépésig még évek is eltelhetnek, hiszen itt nemcsak az európai intézményeknek, hanem a tagállamoknak is egyet kell érteniük, és a hatalmas lobbi erővel rendelkező érintett cégek mozgásairól még nem is beszéltünk. A francia megelőlegezés addig lenne hatályban, amíg az uniós megbeszélések folynak, a jelenlegi francia szöveg 2023 decemberének végére jelzi a hatályvesztést, vagyis Franciaország úgy számol, hogy 2024-től hatályosak lehetnek a fent említett uniós rendeletek.
Az uniós kapcsolat azért is fontos, Az új, uniós ihletettségű szabályoknak azonban, ha elfogadja azokat a francia parlament, még át kell esniük az alkotmányosság próbáján, egészen biztos, hogy egy olyan vitatott csomag, mint a szeparatizmus elleni, ott fog kikötni előzetes normakontrollra.
Az uniós kapcsolat jól mutatja, hogy Emmanuel Macront az optimális és alkotmányos egyensúly hazai megtalálásán kívül még egy dolog érdekli: az Európai Unió szuverenitása a többi nagyhatalommal szemben, s ezen belül is a digitális szuverenitás, melyben az integráció lemaradt a versenytársak, az USA, s a hatalmas belső piaccal és állami akaratképzéssel rendelkező Kína mögött. A francia elnök a Sorbonne-on 2017 őszén elmondott beszédében is értekezett erről – és az egységes digitális piac szükségességéről, szerepéről. Többek között azt mondta, hogy Európának olyan helyzetet kell teremtenie, hogy a következő „nagyok” európaiak legyenek, s hogy ne a „legerősebb kutya” elvét szenvedje el a kontinens. Amit most Franciaországban látunk, hazai eseményekre reagál, de nemcsak hazai, és nem is teljesen új terv. A közösségi média szabályozása Macron Európa-politikájának egyik kulcspontja.
Az uniós jogszabály előzetes becikkelyezése nyomásgyakorlás is, s úgy hírlik, Brüszelben érzik, hogy a francia döntéshozók – a 2022-es választásra készülő elnök és kormánytöbbsége – a pozíciójukat kívánják az uniós tárgyalásokra erősíteni. A vita erőteljesnek ígérkezik, lévén euróban kifejezett milliárdokról lehet szó: az Európai Parlament azt is belengette, ausztrál mintára fizetésre kényszerítenék a cégeket a médiaszereplők, tartalom-előállítók felé. Mire odajut a vita, mintegy véletlenül ebben is lesz francia tapasztalat. A Google és a francia médiaszereplők éppen a napokban írtak alá egy részesedési keret-megállapodást, melynek keretében a Google fizetni fog a francia médiának.
