Tudomány

Veszélyes hely a vadnak az etető

Dornics Ákos
Dornics Ákos
A vad azért vad, mert nem függ az embertől. Téli etetése akár felesleges és káros is lehet, az etetők pedig vírustanyává változhatnak.

A vadon élő állatok számára a magyarországi klímán a legnagyobb kihívást a tél túlélése jelenti évről évre. A fagyos, táplálékhiányos időszakot egyesek életfunkcióikat minimalizálva „átalusszák”, mások melegebb tájakra vándorolnak, akik pedig aktívak maradnak és nem is utaznak, jobb híján felkészülnek a nélkülözésre és takarékoskodnak az energiával, ahogy tudnak. A most már több évtizedes felmelegedést megelőzően, a „normális” telek idején a kemény időjárás fontos szelekciós tényező volt, amikor tényleg csak a legjobbaknak adatott meg, hogy megéljék a tavaszt.

Nem olyan hasznos, mint hinnénk

Az ember persze sajnálja az állatokat, egyre többen érzik úgy, hogy „kötelességünk” beavatkozni, amivel viszont sokszor több kárt okozunk, mint hasznot. A madáretetés kapcsán írtunk róla többször, hogy a tollas népség köszöni szépen, jól elvan nélkülünk is, az etetőhöz csalogatásuk inkább nekünk kedvez azzal, hogy csodálhatjuk őket. A vízimadarak etetése viszont a szakemberek szerint kifejezetten ártalmas, amit itt fejtettük ki bővebben.

Erdőn-mezőn általában a vadgazdálkodók (erdőgazdaságok, vadásztársaságok stb.) gondoskodnak a téli takarmányról, e tevékenységük még azok elismerését is kivívja, akik a vadászatot alapvetően elutasítják. Csakhogy ennek hatása a legkevésbé sem olyan pozitív, mint amennyire a laikus számára tűnik, sőt – a téli vadetetésről Dr. Csányi Sándor, a Szent István Egyetem egyetemi tanára, a vadbiológiai tanszék vezetője osztotta meg véleményét a 24.hu-val.

Dornics Ákos

Vészhelyzetben még indokolható

A történelmi időkben az uralkodók és a főurak – ha megtehették és gondoltak rá – zárt vadaskertjeikben az állomány minőségének megőrzése céljából gondoskodtak a vad téli ellátásáról. A modern értelemben vett vadgazdálkodás – amikor a vadászok már nemcsak „vadásznak”, hanem a vadállomány fenntartásáért, jólétéért is felelősek – német-osztrák hagyományok alapján honosodott meg és fejlődött Magyarországon az elmúlt 100–150 évben.

A téli vadetetés alapvetően vészhelyzeti beavatkozásként kezdett terjedni azokon a területeken és időszakokban, amikor jelentős táplálékhiány alakult ki. Ez elsősorban az apróvadat (fogoly, fácán, mezei nyúl) jelentette, amik számára a magas hó, és a ráfagyott jégpáncél valóban katasztrofális lehet. De hegyvidéken is, ahol télvíz idején az állatok lehúzódnak a völgyekbe, és ott viszonylag nagy tömegben, -10, -20 fokos hidegben, félméteres hóban, egymással konkurálva kénytelenek boldogulni. A mai magyar gyakorlat azonban már egészen más.

Sok helyen ősztől tavaszig vagy még hosszabb időn keresztül állandó a vad etetése, ráadásul olyan, háziállatoknak való takarmánnyal, mint szemesek, kukorica, különböző takarmányrépák, szilázsok, almatörköly, tápok stb.

– mondja a 24.hu-nak Csányi Sándor. Hozzáteszi: a vészhelyzeti etetést még meg tudjuk indokolni, de amikor egyre hosszabb időszakon keresztül és egyre kevésbé természetes táplálékkal látjuk el a vadat, az már inkább kétséges.

Mielőtt a miérteket megválaszolnánk, itt kell azt is megismételni, hogy mindez a nagyvadra vonatkozik. Más kérdés, ha a degradálódó mezőgazdasági környezetben amúgy is táplálékhiánnyal küzdő, lassan a kipusztulás szélére sodródó (szürke fogoly vagy mezei nyúl) fajokról van szó. Ezek esetében a téli táplálékot biztosító vadföldek fenntartása és a célzott vadtakarmányozás is alapvető lehet. A nagyvadak esetében egyre inkább azt látjuk, hogy az elmúlt évtizedekben általánossá váló gyakorlat természetellenes, sőt sokszor káros.

Feszültséggel és kockázatokkal teli étkezde

Kezdjük a helyszínnel. Az etetőhelyek környékén összegyűlő állatok között gyakori az agresszió akár fajon belül, akár fajok között: a szabály elég egyszerű, a nagyobbak, agresszívebbek és erősebbek esznek először, esetünkben a vaddisznók, mindenki más csak utánuk jöhet. A természet megoldotta, hogy az őzek, a különböző szarvasok és disznók megéljenek egymás mellett, mert más-más táplálékot fogyasztanak, ám az ilyen mesterséges „étkezdék” tele vannak feszültséggel.

Dornics Ákos

Nagy tömegben és általában hosszú időn keresztül tartózkodnak az etető körül, ez a természetellenesen magas sűrűség pedig kedvez a kórokozók és paraziták átadásának. Egyre több vizsgálati eredmény támasztja alá, hogy szarvasféléknél és vaddisznóknál az ilyen mesterséges takarmányozásra szolgáló területek a betegségek átadásának legfőbb helyszínei és egyben útvonalai. Nemcsak fizikailag érintkeznek, ugyanazt a talajt tapossák, oda ürítenek, a takarmányon a nyáluk és így az abban lévő mikrovilág is keveredik.

Ráadásul az ilyen etetőhelyeken nem csupán a célzott vadfajok, hanem szinte minden olyan szárnyas és szőrmés faj is megjelenik, amiket nem takarmányozni, hanem csökkenteni akarnak egy-egy területen, mint például a rágcsálókat és más gazdasági kártevőket.

Nem nekik való

Fontos maga a táplálék minősége, sajnos nem ritka, hogy rossz minőségű takarmányokat a vaddal akarnak megetetni. Lényegesebb viszont, hogy olyan természetes táplálékra van szükségük, amelyre az evolúció során az emésztőrendszerük, az emésztésélettanuk alkalmazkodott. Az őzet szakszóval koncentrátum-válogatónak nevezzük, ami azt jelenti, hogy ha megteheti, akkor magas nyersfehérje-tartalmú, energiában gazdag és alacsony rosttartalmú növényi táplálékokat válogat. Így alakult az evolúció során, emésztőrendszere nem kellően alkalmas nagy rosttartalmú, nehezen feldolgozható takarmányok feldolgozására. Ezzel szemben a szarvas sokkal rostosabb és kevésbé kedvező összetételű takarmányt fogyaszthat.

Ha kukoricával, szilázzsal és mindenféle más, a háziállatoknak »kitalált« takarmányokkal etetjük, akkor nem azt adjuk neki, ami a természetes igénye lenne

– foglalja össze a professzor.

Maradjunk még kicsit a gyomornál. A kérődzőknek időre van szükségük a takarmányváltáshoz, fokozatosan kell alkalmazkodniuk ahhoz, hogy az új típusú táplálékot megfelelően hasznosítani tudják. A bendőjükben élő mikrobáknak alkalmazkodniuk kell, és ez időt igényel. Így hát a hirtelen megkezdett etetés jobbára nincs összhangban az élettani működésükkel – valójában sokszor még a vészhelyzeti sem.

Ha etetni akarunk, inkább ősszel

Érdemes kitérni arra is, hogy a hazánkban élő szarvasfélék „életritmusa” szezonális, azaz az itt élő fajok alkalmazkodtak az évszakosan változó környezethez. Táplálékbőséges időszakra időzítik az ellést, az utódok táplálását, a szarvasbikák felhízlaják magukat a szeptemberi bőgésre, míg télen próbálnak takarékoskodni az energiával és a zsírtartalékokkal.

Dornics Ákos

Ennek megfelelően például november folyamán elkezd csökkenni a szarvasok étvágya, bendőjük térfogata jelentősen szűkül. A szerepe az, hogy ha kisebb a bendő térfogata és kisebb az étvágy, akkor még kevesebb energiát kell a szűkös eleség felkutatása közben elhasználniuk, és lassabban merülnek ki az ősszel felhalmozott zsírdepóik.

És akkor itt megint visszakanyarodunk oda, hogy a vadetetéssel megvalósuló „terülj, terülj asztalkám” nem igazán előnyös. Csányi professzor szerint, ha a szarvasféléket az ökofiziológiai igényeikhez alkalmazkodva akarjuk takarmányozni, akkor az ősz folyamán kellene őket a télre felkészíteni például vadföldekkel, és nem télen etetni.

Természetellenes függés

A mai gyakorlatban nyilván felfedezhetjük a gazdasági érdeket, hiszen a nagyvadállományok sokkal nagyobbak, mint az elmúlt évszázadban bármikor is voltak. Korábban, az előző századforduló szakirodalma a téli veszteséget a legtermészetesebb folyamatként kezelte, egyáltalán nem beszélt arról, hogy a jelenlegihez fogható takarmányozást kellene folytatni. A német szarvasgazdálkodás atyja, Ferdinand von Raesfeld a gímszarvasról írt könyvében a téli elhullásokat még az állomány természetes szabályozásának tekinti. Elpusztul a gyengéje, és ez jót tesz az állománynak, így működik a természet.

Most viszont pont az ellenkezője zajlik, ahol a takarmányozás elterjedt, ott mind intenzívebbé is válik. Következményként pedig a fent vázoltakon túl természetellenes, nem kívánt, ám egyre erősebb függést alakít ki a vadon élő állat és a takarmányozást végző ember között. Ez a kapcsolat érthető, ha az ember és az általa háziasított állatok viszonyát nézzük, mert ez az ember tenyésztő munkájának, illetve az ember által nyújtott feltételekhez való állati alkalmazkodásnak az eredménye.

A vad pontosan azért vad, mert a legnagyobb jó szándék sem indokolja, hogy az embertől függjön, és olyan „luxus” takarmányokkal etessék, amiket ha nem az etetőn fogyaszt, akkor vadkárt okoz – azaz minden termesztett növény termése vagy más formában kínált, a háziállatoknak adott takarmányok.

A vadat, ha már etetésről van szó, akkor csak az evolúció során kialakult igényeinek megfelelő természetes takarmányokkal és időszakokban lenne szabad etetni, ezek között pedig szinte egyetlen gazdasági növény sem található.

Ajánlott videó

Olvasói sztorik