A plánum
Már másfél hónapja folyt a tanítás. Reggel nyolctól délig, majd délután egytől négyig. Az első három osztály csak délig ült a hosszú padokban. A legnagyobbak és az ismétlősök azonban délután is próbálták bepótolni az előző félév anyagát. Nagyon nehezen ment.
– Adj Isten, tanittó úr!
– Fogadj Isten, bíró úr!
– Na, hogy halad a tanittás?
– Nehezen.
– Nehezzen?
– Igen! Annyi az elmaradás, hogy nem tudunk vele mit kezdeni.
– Asztá’ ezze’ mit lёhetnё csinányi?
– Meg kell kérvényezni a minisztériumnál, hogy az osztályozó vizsga ne májusban, hanem augusztus végén legyen.
– De hát, a tanittók nyáron nёm dógoznak!
– Bizony, nem! – bólintott a tanító. – De most, ha azt akarom, hogy elvégezzék az iskolát, akkor muszáj lesz. Kérdés, hogy a magas minisztérium megengedi-e ezt a hosszabbítást.
– E’foganná a tanittást nyárra a mi gyárёkinkké’?
– Hát, egy szekeret húzunk, nem? Úgy gondolom, muszáj lesz, ha jót akarunk.
– Há’ccsak irgya mёg asztat a levelet, tanittó úr, a magas minisztёrnek! Asztá’ maj mёglássuk!
A tanító így is tett. Hosszú, hivatalos levelet fogalmazott a „Magas Minisztériumnak”. Ebben gondosan leírta, mi a helyzet, ennek mi volt az oka, és ő milyen megoldást szeretne erre. Másnap az öreg Márton, a postaküldönc betette a hivatalát mutató nagy, zárható bőrtáskába a többi levél mellé, fölrakta postakürtös, „hivatalos” sapkáját és beballagott vele a vasvári postahivatalba.
Eltelt vagy három hét, amire válasz érkezett. A „Magas Minisztérium” kegyesen engedélyezni méltóztatott a rendkívüli tanítási idő hosszabbítást Szabó Lajos gersei, községi ttó.-nak azzal, hogy ezért a munkáért külön díjazást a „Magas Minisztérium” fizetni nem tud. Szabó Lajos nem is várt mást. Ismerte az oktatási kormányzat dolgait. Hümmögött egy kicsit, aztán felsóhajtott:
– Aki fölkötötte a kolompot, annak kolompolnia kell!
– Ezt mire mondta, Lajos? – kérdezte a felesége.
– Erre – mutatta meg élete párjának a levelet a tanító. Az asszony elolvasta. Nem szólt egy szót sem. Edzett tanítófeleség volt.
Ez, azóta sem változott. Ugye?
A tanító a levéllel leballagott a bíróhoz.
– Na, megérkezett a válasz a „Magas Minisztérium”-tól!
– Asz’ mit irt a Magas Minisztérium? – érdeklődött Németh János.
– Azt, hogy: legyen!
– Lёgyёn? Akko’ hogyan?
– Most végig gondolom, aztán csinálok egy munkatervet. Egy plánumot.
– Plánumot? – kérdezett vissza a bíró, ízlelgetve az idegen szót – szóval plánumot. Asz’ mёg minek?
– Hogy, minek? – nézett a bíróra megütközve a tanító. – Mindennek van egy rendje. A tanítás nem csak annyi, hogy bemegyek az osztályterembe! Azt meg kell tervezni, hogy mennyi idő alatt, mit tudunk elvégezni. Maga is, bíró uram, mielőtt nekifog valamilyen munkának a hegyben vagy a mezőn, vagy akár csak a disznóvágásnak, előtte végiggondolja, milyen szerszám kell, mennyi időbe telik.
– Igaza van tanittó úr! Nёm izs gondútam vóna, de e’ttélleg í’vvan! Be kö osztanyi az üdőt is az erőt is. Maga nagyon okos embёr, tanittó ur!
Szabó Lajos szinte összeroskadt a szokatlan dicsérethalmaz alatt. Faluhelyen a tanító, általában nem helybeli, hanem „ollan gyüttmёnt”, olyan volt, mint az orvos, a régi metszeten, ahol az első képen, amikor gyógyítani jön, angyalnak tartják, amikor a honoráriumot kéri, ördögnek nézik. Nos, a tanító, ha nem végez kétkezi munkát, akkor csak „e’van, a gyárёkёkke”, ha meg igen, „akko’ mёg ussё ért hozzá”. Annak idején komoly harcot kellett vívnia az iskolakert kialakításakor is. „Ahho’ maga nёm ért!” Most meg kiderült, hogy ez is munka? Ha tudnák…
A tanító hazament, aztán nekifogott plánumot, munkatervet írni. Már bőven besötétedett – a család lábujjhegyen járt körülötte –, amire végzett a petróleumlámpa fényénél. De elkészült a „rendkívüli tanidő hosszabbítás óra- és munkaterve”.
Tudta jól: a többletmunkára mindig jóváhagyás érkezik, amióta világ a világ. (A többletmunka díjazására… na, az már más kérdés! Van hivatástudat is a világon! Nem, kollégák?) Pár nappal később tehát, néhány biztató, vállveregető sor mellett, amivel buzdították a hazafias viselkedésre és a műveltség terjesztésének szükségességére Szabó tanító urat, megérkezett az engedély a „Magas Minisztériumtól” a hosszabbításra és az vizsgák áthelyezésére májusról augusztus végére. A következő héten elkezdődött a munka az ütött-kopott oskolaházban.
A nyári hőségben nem volt egyszerű odafigyelésre ösztönözni a gyerekhadat, de a gyakorlat és az évek segítettek.
Végül lassacskán a helyére került a megkívánt tananyag minden részlete, a „tanonczok” fejébe.
*
A járandóság
Elérkezett a vizsga napja, 1916. augusztus 29.
Rossz ómen – gondolta a tanító –, a mohácsi vész évfordulója, de mit lehetett tenni? Ha 29-e, akkor 29-e!
Az asztal végén a jegyzőkönyvvezető. Mellettük, jobbról, az osztályteremből kicipelt háromlábú állványon a megkopott fekete tábla.
Máskor 10 órakor szokott kezdődni a vizsga, de most, tekintettel az augusztus végi forróságra, nyolckor kezdték. Délre végeztek. A tudás nem volt akadémiai szintű, de azt a szintet, amit a vizsgabizottság megkövetelt, elérte. Senkit nem utasítottak el, senki nem vesztett évet.
Valamit csökkent a forróság délutánra, néhány kósza felhő is megjelent, amikor szekér állt meg a tanítói lak előtt, az iskola poros udvarán. Az öreg Varga kászálódott le bakról, aztán bekopogott a nagy fakózöld ajtón.
– Tanittó úr – kezdte, fejéről levéve nagy fekete kalapját –, magáho’ gyüttem.
– Mi jóban jár, Varga bácsi? – kérdezte mosolyogva a tanítóné.
– Hoztam a járandóságot.
– Milyen járandóságot? – nézett nagyot Szabó Lajos.
– Há’ amirü beszétünk. A Németh Jani, tuggya, a biró, aszonta, ho’mmagának nёm köllött vóna a mi gyárёkeinket tanittanyi. Egisz nyáron ingyen dógozott azé’ ho’nnё köllön nekijjёk mégёccё járni az oskolát, és üdőbe’ befejezzik.
– Ez igaz. De én ajánlottam fel magamtól. Nem lett volna kötelező. Éppen ráértem – mosolyodott el a tanító.
Itt tanított már tizenöt éve. Egy fél generáció tőle tanulta az írás, olvasás, számolás tudományát, részese volt életüknek, bár „gyüttmentként” sokszor nem látott a dolgok mélyére.
– Szóva’, ú’ggondútuk, ho’ mёhhálálluk a tanittó urnak a munkáját – intett az udvaron álló szekér felé az öreg. Aztán elindult. – A’zösszes gazda, akinek a gyárёkё a nyárbo idё e’járt, ё’zzsák buzáve fizeti mёg a tanittó úr fáradtságát.
A szekér mellett ott állt az ifjabb Varga és két másik legény, egykori tanítványok, arcukon az errefelé annyira ritka mosollyal, készen arra, hogy fölhordják a „fizeccséget”, a tanittó ur „megszógát” búzáját az iskolaház szellős padlására.
***
Egy fénykép van előttem. Tán az a vasvári vándorfotográfus készítette. Ennyi év távolából ki tudhatja. Fakult, megbarnult, kicsit homályos. Rajta a százegynehány év előtti optikába nézők. Közülük már senki nem él. A kép jobb oldalán egy kis kerti asztal mögött keskeny arcú, szigorú tekintetű, bajszos férfi, feleségével az oldalán, katonai egyenruhában. Előtte az asztalon tábori sapka. Szabó Lajos gersei, községi tanító ül az asztal mögött, családja és tanítványai körében. Ő az, aki pár évvel később megalapította a helyi Vöröskereszt Egyesületet, aki létrehozta az iskolai könyvtárat, volt népnevelő és leventeparancsnok. Lánya tanítónő lett.
Hogy minden így történt-e valójában? Az események egy részének vannak dokumentumokkal igazolható részei. Persze vannak olyanok is, amik a regényes fantázia termékei, és olyanok is, amiket helyi emlékezet őrzött meg. De tanár vagyok, aki több mint negyven esztendőn át tanította, itt-ott nevelte a fenti oldalakon szereplő – részben valós – személyek ükunokáit. Úgy gondoltam, így is emléket kell állítanom azoknak a tiszteltre méltó elődeimnek, akik tartalommal töltötték meg azt a kifejezést, hogy „falusi tanító”.
Pintér György: Hegyháti krónikák 2., 2020
