A páncélos lovas katonák harctéri szerepének folyamatos csökkenése, a lőfegyverek térhódítása, valamint a kevésbé harcias udvari szórakozások, mint a jelmezes mulatságok és az élőképek elterjedése mind hozzájárult a lovagi tornák dicsőségének leáldozásához.
A középkorban a bajvívótér a csatára való felkészülés fontos terepe volt. A két csapatra osztott lovagok egy adott jelre hegyes lándzsákkal rontottak egymásra, és ez jó gyakorlása volt annak, ami a harctéren történt. A XV-XVI. századra azonban a lovagi tornák formalizálása a bajvívást egyre inkább színházi látványossággá változtatták, amely egyre messzebb került a csataterek valóságától.
A két lovast palánkkal választották el egymástól, speciális páncélzatok jelentek meg, szabályok és bonyolult pontozási rendszerek terjedtek el – ezek a változtatások mindinkább egyfajta sporttá alakították át a lovagi tornát, amelynek gyakorlása már nem javította a lovagok harctéri teljesítményét.
A XVII. századra a szórakoztatáson és a testgyakorláson kívül már semmi egyéb haszna nem volt a lovagi tornáknak, és a lovagi eszme leáldozásával az európai főurak is felhagytak az ilyen események szponzorálásával.
Egyes helyeken ugyan még ezután is rendeztek ilyen tornákat, ám ezek már végleg inkább színházi előadások, mintsem vérre menő párviadalok voltak, miközben a lőfegyverek elterjedése a csataterekről is száműzte a páncélos lovagok dicső, mindent eldöntő rohamát.
Emma Levitt történész, a Huddersfieldi Egyetem tanára.
