A kastélyok évszázadokon keresztül elválaszthatatlanok voltak az azokat körülvevő parkoktól. Ahogy az építészetnek is megvannak a korszakai, úgy a kastélykerteken is végig lehet követni a stílusváltásokat. A barokk irányzathoz szigorú mértani formák, gondosan nyírt sövények és lombkoronák, nyílegyenes vagy szabályos ívben szerkesztett utak és szépen gondozott virágágyások tartoztak. Az ablakon kinézve szinte folytatódott a cirádás enteriőr az udvaron, csak már élő növényekből. Ezt a típust nevezik franciakertnek – már csak azért is, mert ez az irányzat ott virágzott leginkább, legtöbbjük ihletője az André Le Nôtre tervezte versailles-i kastély parkja volt.
A klasszicizmus viszont a romlatlan természetért rajongott. Annyira, hogy ha nem találta azt elég természetesnek, akkor igazított rajta, hogy spontánabbnak tűnjék. Így születtek meg a tájképi, más néven angolkertek. Ennek William Kent angol építész volt az úttörője, aki olyan környezetet akart teremteni klasszikus vonalvezetésű, letisztult épületeinek, amelyekben azok a legjobban néznek ki. Ezeket a kerteket a lágy formák jellemzik, látszólag sem az utak vezetése, sem a növények ültetése nem szabályos. Valójában azonban ügyeltek arra, hogy a táj kellőképp „festői” legyen. Ezt szinte szó szerint kell érteni, hiszen voltak kijelölt pontok – természetesen leginkább a kastély egyes ablakai és teraszai, valamint a park kiépített helyszínei –, ahonnan a legszebbnek kellett mutatkoznia a tájnak.
A környék távoli elemeit – a szomszéd falu tornyát vagy épp egy távolabbi várhegyet – is belekomponálták a látványba. Úgy vágtak nyiladékokat az erdőbe, hogy azok egyes kiemelt helyekről feltáruljanak. Persze gondoskodtak ilyen látnivalókról a tervezők maguk is. Ha kellett, műromot, gloriettet, pavilonokat emeltek, melyek legtöbbször egyszerre voltak kilátópontok és látképi elemek. Ezek tervezésében éppúgy divathullámok követték egymást, mint minden másban. Volt, hogy görög templomocskákat, középkori kápolnákat, török stílusú vagy épp távol-keleti építményeket telepítettek a kertekbe. Gyakran készült babaház is a gyerekeknek, melynek egyik legszebb példáját az alcsúti kastély kertjében találjuk, de ugyanitt egy medveház is fennmaradt.
A kastély és a kert közötti átmenetet a télikert jelentette. Legjellegzetesebb növénye nyomán sokáig nem annyira pálmaháznak, mint inkább narancsháznak (orangerie) nevezték ezeket. Főleg az 1700-as években a narancs a gazdagság szimbóluma volt, több portréfestményen is feltűnik, mint fényűző kellék. Eleinte a kastélyoktól távolabb épültek fel ezek a növényházak, hiszen elsősorban kiszolgáló funkciójuk volt: itt teleltették a dézsás fákat, gondozták a kastély növényeit. Aztán ahogy egyre kedveltebbek lettek, lassan a kastélyépületek részeivé váltak. Turán például teljesen szerves eleme az épületegyüttesnek: a kápolna formáját idézi, mivel azt már nem építtetett a Schossberger-család.
A főúri parkok elmaradhatatlan eleme volt a víz. Szinte mindenhol tóvá duzzasztották fel a közeli patakok vizét. Ehhez olykor egész komoly vízgépészeti megoldásokat kellett kiépíteni, hogy gondoskodjanak a folyamatos utánpótlásról, de elkerüljék az esetleges áradást is. Egyes parkokban természetesnek tűnő, de mesterséges vízesést is csináltak, amiben gőzgép áramoltatta a vizet. Az Esterházyak kismartoni fényűzésére jellemző, hogy az övék volt az első ilyen szerkezet a Habsburg Birodalomban – a gépházat természetesen egy kis klasszicista szentélynek álcázták.
A tavak igazi értékét a lágy ívű parttal határolt vízfelület jelentette. A tóba szinte mindig került egy kis sziget is, melyre hidacska vezetett. Dégen ide építették az úgy nevezett hollandi házat, mely bájos tájképi elem, de valójában fontos feladata volt. Akkoriban úgy gondolták, a tehenek vizeletéből kipárolgó ammóniának jótékony hatása van, ezért az épület egyik felében hat tehenet, a másikban a tüdőbeteg gróf Festetics Andornét helyezték el a gyógyulás reményében.
Persze a főúri parkok legjellegzetesebb állata nem a tehén volt. A bütykös hattyú néhány száz éve szinte teljesen visszaszorult Észak-Európába. Az, hogy jelenleg az egész kontinensen elterjedt, nagyrészt annak is köszönhető, hogy nagyon jól mutatott a parkok tavaiban, így számos helyre betelepítették.
Bár alkotásaikat szeretjük, maguk az alkotók kevéssé ismertek. Az angolkertnek épült Városliget – a világ első népkertje – a német Christian Heinrich Nebbien tervei szerint készült el, számos más magyarországi kastélykert mellett. Többek közt ő készítette az első terveket Tóalmáson, Betléren vagy épp Écskán, míg Alsókorompálon és Martonvásáron a „divatjamúlt” barokk kerteket alakította át tájképivé. Honfitársa, Bernhard Petri Héderváron alkotott maradandót. Fő műve amúgy az UNESCO világörökségi listáján is szereplő Lednice-kastély parkja Csehországban, de az Orczy-kert első változatát is neki köszönhetjük. Az elmúlt években örvendetesen szépülő keszthelyi kastélyparkot viszont egy angol tájépítész, Henry Ernest Milner formálta ennyire romantikusra.
Egykor az is természetes volt, hogy az építészek a kastélyok mellett – részben vagy egészben – a kertet is megtervezték. A tatai tájképi kertet a már említett Esterházy-luxusberuházásokat megálmodó Charles Moreau francia építész tervezte meg. Ő volt, aki romantikusan romosra alakította a vízparti várat, és a vértesszentkereszti apátság maradványaiból szép műromot épített a tóvárosi Angolkertbe, ahol a tájképi parkok szinte teljes kelléktára megtekinthető.
A 19. század végén, a 20. század elején, amikor az építészetben is az eklektika uralkodott, a kastélykertekben is sokféle hatás jelent meg. Alapvetően továbbra is angolkerteket építettek, míg az épületek közvetlen közelében jellemzően szerkesztettebb, szabályosabb, mértani parkrészeket alakítottak ki. Ezek mellett számos divatos funkciónak kellett helyet találni. Előbb tenisz- vagy lovaspólópályákat alakíttattak ki a tehetősebbek, de a két világháború között már több magyar főúri kastélyhoz tartozott sportrepülőgép-hangár meg -futópálya is. Ez utóbbira a szabadkígyósi Wenckheim-kastély a legjobb példa.
Ma már mindennek – egy-két kivételtől eltekintve – szinte nyomát sem találjuk. A kastélyépületek még csak-csak megmaradtak: legtöbbjük romosan vagy színvonalához méltatatlan funkcióval, de átvészelte a szocializmus évtizedeit. A kastélykertek többségét viszont ennyire sem becsülték meg a huszadik század második felében. Néhol ma sem. Márpedig egy gazdátlan kert hamarabb lesz az enyészeté, mint egy üresen álló épület. Ilyenkor derül ki, hogy a természetesnek tűnő tavak és tisztások, valójában az emberi kéz alkotásai: gondozás nélkül húsz–harminc év alatt nyomtalanul eltűnnek.
Helyreállításuk ma már sokkal nehezebb lenne, mint gondolnánk. A területeket felszabdalták, egy részüket beépítették, vasutat vagy forgalmas közutat vezettek át rajtuk. Másutt épp ellenkezőleg: a helyükön hatvan-hetven év alatt felnőtt erdők olyan ökológiai értéket képviselnek, hogy a park visszaépítése sokak tiltakozását váltaná ki. Vannak helyek, ahol a rekonstrukció sem egyszerű, kertrégészeti kutatásokkal, tervrajzok és beszerzéseket igazoló feljegyzések elemzésével igyekeznek megállapítani, milyenek is voltak egykor a magyar főúri kastélyok parkjai. Szerencsére ebben azért néhány fényképfelvétel is segít.
A Heti Fortepan sorozat további cikkeit a hetifortepan.capacenter.hu címen találja. A blog a Fortepan és a Capa Központ szakmai együttműködésében valósul meg.
Írta: Zubreczki Dávid | Képszerkesztő: Virágvölgyi István
Kiemelt kép: Brunszvik-kastély, Martonvásár. Fotó: Fortepan / Dr. Tóth Károly
