Sokan állítják, hogy a Persona 4 egyike a valaha készült legjobb japán szerepjátékoknak (JRPG) – már akiknek volt szerencséjük játszani vele. Az eredeti kiadása még 2008-ban jelent meg Playstation 2-re (miközben ekkor már lassan két éve piacon volt a PS3), hogy négy évvel később egy bővített Golden kiadás formájában jelenjen meg újra, immár a Sony hányatott sorsú PS Vita kézikonzoljára.
A két, akkortájt kevésbé népszerű platform miatt a játéknak esélye sem volt, hogy akkora tábort szólítson meg, mint a hatalmas népszerűségnek örvendő, Ps3-ra és Ps4-re is megjelent ötödik rész. Öröm az ürömben, hogy a játékot kiadó SEGA és a programot fejlesztő ATLUS egyaránt igazságot akart szolgáltatni, így a Persona 4 Golden nemcsak lehetőséget kapott egy népesebb közönség megnyerésére, de pont azok a PC-s játékosok kapták meg, akik a konzolexkluzivitás miatt korábban egyetlen epizódot sem próbálhattak ki. Az eredmény nem is maradt el, hiszen az új kiadás anyagi siker, a PC-sek egy klasszikussal lettek gazdagabbak, a Persona 4 pedig megkapta a neki kijáró elismerést.
Kisvárosi gyilkosságok
Történetünk Inabában, egy fiktív vidéki városban játszódik Japánban. Főhősünk egy gimnazista, aki szülei távolléte miatt költözik ide a nagyvárosból, nagybátyjához és unokatestvéréhez. Első napjaink átlagosak, főleg iskolába járással, barátkozással, valamint a kapafogú osztályfőnök inzultálásainak leküzdésével telnek. A gimnazista idillt ugyanakkor egy ködös éjszakán elkövetett gyilkosság szakítja meg, ami nem sokkal később egy újabb követ, hasonló módon: az áldozatok egy TV-antennán végzik.
Mint kiderül, a sorozatgyilkos az áldozatait a tévébe löki – értsd szó szerint –, így küldve őket egy veszélyes, Éjféli Csatorna nevű dimenzióba, ahonnan holtan térnek vissza. A mi feladatunk pedig az, hogy hősünkkel és egyre népesebb baráti körével karöltve felgöngyölítsük az ügyet, miközben átlag tinédzserként is helyt kell állnunk, mindezt egy teljes naptári év alatt.
Az első tíz óra, amit a játékkal töltöttem, olyan érzést keltett bennem, mintha egy David Lynch rendezte Scooby-Doo-filmbe csöppentem volna – méghozzá a címszereplő kutyával együtt (majd meglátjátok).
Az elején még magam sem hittem volna, de a cselekmény meglepően ügyesen váltogat egy kedves, humoros tinédzserkomédia hangneme, és egy Twin Peakset idéző, néhol elborult, ám okosan felépített bűnügyi történet atmoszférája között. A sztori szívmelengető és vicces oldala a főhősünkhöz csatlakozó barátok érdeme, hiszen egytől egyig szerethető figurák, akik negyven óra játékot követően nemhogy veszítenének fényükből, de egyre fájdalmasabbá teszik a finálé közeledtével elkerülhetetlen elválást – ami a döntéseink függvényében többféle kimenetelű lehet.
Ha negatívumot kellene mondani a történettel kapcsolatosan, akkor a borzalmasan lassú expozíciót említeném. A cselekmény első négy órája túl lineáris, és lényegében játszani sem hagyja az embert. Szépen felépíti a történet alapjait, behozza a kezdő szereplőket, megismertet minket a várossal, ám ezt olyan vontatottan teszi, hogy akaratlanul is kényelmetlenül érezzük magunkat, mintha egy interaktív filmet néznénk játék helyett. A fejlesztők egyetlen mentsége, hogy ez később többszörösen kifizetődik.
Rejtély Rt. akcióban!
Ahogy az várható, a játékban jelentős szerepet kap a harc. A történet során többször okunk, illetve alkalmunk adódik átlépni a tévében található világba, ahol csapatunk tagjai nem átlagos tinédzserek: a személyiségükből született, úgynevezett Personák segítségével harcolnak és varázsolnak – ezek a különleges entitások persze csak ebben a dimenzióban használhatók.
Az Éjféli Csatorna több világból áll, amiket a tévébe lökött személyek „inspiráltak”, így hol egy elvarázsolt kastélyon, hol pedig egy – enyhén erotikus háttérzenével megtámogatott – sztriptízbáron kell átverekednünk magunkat az áldozatok megmentéséért. Utunkat – különböző alakban feltűnő – árnylények keresztezik, akikkel összetűzésbe kerülve egy arénába kerülünk, ahol a megszokott JRPG-s sablon szerint egy dinamikus, körökre osztott harcrendszer keretében kell legyűrni őket.
Ebben a mezei támadások mellett segítségünkre lesznek a speciális képességeink, a varázslataink, valamint az utunk során szerzett tárgyak. Társaink alapból automatikusan végzik dolgukat, de adott a lehetőség különböző taktikák beállítására (támogató, támadó stb.), de akik mindent kontrollálni szeretnének, azok teljes egészében átvehetik felettük az irányítást.
Jó hír továbbá, hogy akik nem szeretnének a program ezen részében elmerülni, azok az új játék indításakor választhatnak egy kizárólag a történetre fókuszáló nehézségi módot. A harcok ettől függetlenül megmaradnak, de egy-két percnél nem tartanak tovább, és ebben az esetben a Personák fejlesztése sincs a játékosra erőltetve.
Új PC-s klasszikus született
A PC-s játékosok nem az alap, hanem játék a bővített kiadását kapták: új karakterrel, vele együtt egy teljesen új történetszállal, új zenékkel, ruhákkal, Personákkal, továbbá új befejezéssekkel. Ehhez jönnek még a számítógépes előnyök, úgymint a korlátlan képfrissítés, a nagy felbontású monitorokhoz igazított grafika, és a Steamen kioldható achievementek.
Bár a cikkünk illusztrációi elég árulkodók, azért fontos hangsúlyozni, hogy a fejlesztők ugyan csinosítottak valamennyit a grafikán, de csak annyit, hogy ne óriási pixelhalmazokat kelljen követnünk a monitorokon. Látszanak a PS2-es és Vitás gyökerek, de a szemünk elé terülő látvány még így is megkapó, és nem elhanyagolható az sem, hogy a grafikai kompromisszumokért cserébe
A Persona 4 Golden jött, látott, és elrabolt közel 40 órát az életemből. Cserébe egy olyan magával ragadó, összetett kalandban lehetett részem, és olyan barátokkal ismerkedhettem meg, akikért bármikor szívesen visszatérnék Inaba városába. A programot jelenleg 20 euróért vesztegetik Steamen, ami bőven baráti ajánlatnak számít minden PC-s RPG, és JRPG rajongóknak. Csak aztán győzzétek szabadidővel!
Szerző: Láving Dániel
