Pofátlan mestermű a Whiplash, ezt már 2014-es megjelenésekor is sokan megírtuk, épp olyan virtuóz, mint hősei, a döbbenetes gyorsaság mellett makulátlan pontosságra törekvő jazzdobosok, egy ifjú titán és idősödő, keménykezű mestere. Előbbit Miles Teller, utóbbit J.K. Simmons alakítja, utóbbi kissé Doktor House-osra hangolt, összeférhetetlen, erőszakos, de a tökéletesség felé hajszolásra épp ezen tulajdonságai miatt alkalmas karakterként, Simmonsnak pedig olyan jól sikerült a dolog, hogy a film három Oscar-díjának egyikét ő hozta el.
Ezzel együtt a Whiplash zsenialitása nem a sztorijában rejlik, az ugyanis kőegyszerű. A tehetséges, elhivatott és kissé önelégült jazzdobos, Andrew New York legmenőbb jazzkonzijában tanul, amikor felfigyel rá a legendás zenekarvezető, Fletcher, a konzi legáhítottabb mestere és réme egy személyben. Fletcher beveszi zenekarába főhősünket, majd a „teher alatt nő a pálma” nevelési elvet vallva nevelgetni kezdi éjszakába nyúló próbák tucatjain, verejték- és vérpermetes bőrök és cinek szegélyezte útjuk tényleg az összes sportfilmes momentumot kipipálja, látjuk, amint hősünk a végsőkig hajtja magát, látjuk az ellene összejátszó körülményeket, a bukást, a nihilt, a bosszút és a szárnyalást. És bár a történet önmagában nem kimondottan újszerű vagy különleges, a hangulat olyan erős, és olyan védhetetlen erővel sodor magával a tempó, hogy a végeredmény mégis csak egy feledhetetlen filmélmény, melyben pulzusunk a dobok ritmusához igazodott. Az utolsó jelenet gyakorlatilag egyetlen lélegzet-visszafojtott filmes és zenei orgazmus, amiért már önmagában is megéri benevezni az élményre, főleg most, hogy úgy tűnik, augusztusig nem igazán lesz részünk élő zenei élményekben.
A Whiplash az HBO Go kínálatában nézhető.
