Kaotikus időket élünk. A világ egyre gyorsabban gyorsul, általában, aki harminc elmúlt, csak legyint az új technológiák láttán, már neki sincs esélye követni. Minden egyre gyorsabban terjed, így a különböző szellemi iskolák, spirituális irányzatok is. De mit is hirdet a legtöbb ’iskola’ (tisztelet a kivételnek)? Azt ígéri, hogy tanainak, technikáinak gyakorlása alatt a tanonc kiszakadhat a hétköznapi őrültekházából, az örömtelen mókuskerékből. Már ez a legelső ígéret is hamis, hiszen A Cél az nem az, nem lehet az, hogy a gyakorlás heti egy-két órájára kiszakadjunk a mókuskerékből. Szerény tapasztalataim szerint nem lehet Szellemi Útra lépni oly módon, hogy gyakorlunk hetente egyszer-kétszer egy légzéstechnikát, mozgásformát. Nem lehet. Ha szellemi lényként kívánunk élni, akkor a ’spiritualitás’ (a szó eredeti, valódi értelmében) át kell, hogy hassa a mindennapjainkat, ott kell legyen minden rezdülésünkben, tetteinkben, minden gondolatunkban.
A spirituális élet ott kezdődik, hogy eldöntjük: az anyagi fejlődésről a hangsúlyt a szellemi-lelki fejlődésre helyezzük át. Ez a döntés az, ami az egész életünket megváltoztatja, kihatással lesz nem csupán önmagunkra, de egész környezetünkre, és hatalmas felelősséggel jár. Azt az embert, aki erre az útra lép, azt soha nem fogja kielégíteni heti egy-két pénzért vett óra, amiben valamilyen technikát anyagi ellenszolgáltatás fejében oktatnak neki. Az az ember, aki erre az útra lép, a Mindenségnek ajánlja az Életét, és onnantól azon munkálkodik, hogy önmagában Békét, Harmóniát és Rendet teremtsen. Ez hatalmas munka és hosszú az út. Az ember arra elég hamar rádöbben, hogy önmagát indulatainak átengedni értelmetlen. De közel sem lesz ennyire egyszerű úrrá lenni ezeken az indulatokon, és talán még ennél is nehezebb lesz eljutni arra a pontra, amikor már nem törnek fel bennünk indulatok.
Sok évvel ezelőtt, egy nagy veszekedés közepette egyszer csak iszonyodni kezdtem attól a sárkánytól, amit az említett nézeteltérés előhozott belőlem. Én volnék valóban, vagy csak egy átmeneti állapotom, amibe túlfejlett igazságérzetem, s saját vélt igazam mindenkoron való (és sokszor fölösleges) hangoztatása visz bele? Esetleg olyankor nem is voltam eddig magamnál, s most először látom ezt a tomboló tűzokádó szörnyűséget, akivé lettem ebben a perpatvarban? Ez volt az a pont, amikor eldöntöttem, hogy ez a sárkány többször nem fog az én képemben megjelenni, akármi történjen is. Igen nehéz volt az elején. Mert az embert olykor megsértik, s úgy gondolja, fölemelheti a hangját. Az embert olykor bántják, és szeretné kitombolni magából a feszültséget, kiadni magából a meg-nem-értés fájdalmát. De akkor, azon a ponton, amikor kívülről szemléltem a saját magamból elfajzott szörnyet, rádöbbentem, hogy az a megoldás, amit az emberek ilyen helyzetekben alkalmaznak, helytelen. Ugyanis nem oldja meg a valódi problémát. Hiszen a valódi probléma nem az, hogy X.Y. csúnyán szólt hozzánk, hanem az, hogy nincs bennünk béke, nincs bennünk egyensúly. Ha az ember harmóniában él, jóformán nem is inzultálják, vagy ha mégis, az lepereg róla, és egy őszinte, emberbaráti szeretettel átitatott mosoly a válasza.
No, erre rájöttem évekkel ezelőtt. Először csak féken tartottam a feltörő indulatot, önfegyelmet gyakoroltam, és már ez is nagy változásokat hozott. Amint ezt megtapasztaltam, egy vitában többé már nem az én igazam, s annak bizonyítása érdekelt, hanem a másik ember megismerése, megértése. Eleinte elbűvölt ez az új dimenzió, és megfigyeltem magamon, hogy sokszor azért állok bele-bele egy-egy vitába, hogy jobban megismerjem a másikat. Ebből mondhatni rutin lett, ami megint csak nem vezetett semmi jóra, és amikor ezt beláttam, az arra ösztönzött, hogy a másik embert ne a vitán, ne az ellenvéleményeken, ne az indulatain keresztül próbáljam megismerni, hanem szépen, szelíden, hangos szó vagy ráerőltetett vélemény nélkül nyissam ki, hogy a lelkébe indulatok, fellobbanások és vágyak nélkül lássak.
Amikor sikerült ide eljutni, akkor hozta az élet a keményebb leckéket: olyan helyzeteket, amikben személyes érintettségem nagyon magas volt és szeretett emberi lények sorsa függött azon, hogy tudom-e békével fogadni a támadást, fel tudom-e szeretettel oldani a felém áradó, szűnni nem akaró negatív energiákat; hogy olyan embert, aki éveken át szította ellenem a gyűlöletet, tudok-e mégis emberbaráti szeretettel szeretni. Aztán egy nap azzal az érzéssel ébredtem fel, hogy szóban forgó egyénnek őszintén hálás vagyok, amiért nekem ezt a leckét megtanította, és azóta minden pillanatomban, minden gondolatom mögött ott van ez a tanítás. Ez a hálaérzet nem múlik el: kitölti egész lényemet, s szép lassan megértem, hogy valójában milyen hálás is vagyok mindazoknak, akik próbára tették szívemben a békét és bensőmben a harmóniát, akik megtanítottak Szeretni, a szónak nem a hétköznapi, önző értelmében, hanem a valódi, egyetemes síkon.
Valahol ezen a ponton kezdődik el a spirituális élet, valahol itt érti meg az ember: milyen őrülten téves minták alapján nevelték fel, milyen keveset tanult gyermekkorában mindarról, ami az Életben igazán fontos, milyen hasztalan a Lényeg szempontjából mindaz, amit kötelező jelleggel megtanult. S mégis hálás tud lenni mindezekért, hiszen ezektől lett az, aki most, hisz minden, ami megtörtént vele, kellett ahhoz, hogy az legyen, aki.
Zaka Dominika: A szabadságon túl
Szerzői kiadás, 2020
