A világ számos nagy- és kisvárosában feltűnő, nem őshonos állatok tömegét bemutató, modern értelemben vett állatkertek csak a Schönbrunni Állatkert 1752-es alapítása (illetve 1780-as, a köz előtti megnyitása) óta váltak a mindennapok részévé, történetük azonban közel ötezer évvel korábbra, az egyiptomi Szakkarába nyúlik vissza, ahol az i.e. 29. században már biztosan létezett hasonló intézmény.
Az ókor és a középkor folyamán ezek a kertek a legtöbbször csak néhány faj egyedeit – főleg idomított elefántokat – mutatták be, és sokszor csak az uralkodók, családjaik, illetve a felső tízezer kitüntetett tagjai előtt álltak nyitva, idővel azonban a köznép tagjai is jegyet válthattak, hogy elképzelhetetlen távolságból érkezett egzotikus állatokat lássanak.
Ilyen, zárt parkként született meg a londoni Towerhez tartozó park (Tower Menagerie) is, amit I. (Földnélküli) János angol király uralkodásának derekán, 1206-ban alapított. Az eleinte csak medvéknek és oroszlánoknak otthont adó gyűjteményben a későbbi évtizedekben, főleg a környező birodalmak vezetői által ajándékozott vadállatok, így leopárdok, hiúzok, hiénák, egy albínó medve, valamint az Európa minden, magára valamit adó udvarában – és persze a Vatikánban, ahol X. Leó pápa szobrot is emeltetett a korán elhunyt kedvencének – feltűnő elefántok is.
Az állatok számára 1277-ben egy félkör alakú épület született, amelyben ketrecek egész sorát alakították ki, az épülethez pedig a következő évszázadokban kifutókat, gyakorlóteret, illetve az uralkodónak az egymással küzdő oroszlánokra jobb látószöget adó tornyot is építettek.
A menazséria I. Erzsébet királynő közel fél évszázados (1558-1603) uralkodása alatt nyitott meg a köznép előtt, akik közül a tehetősebbek alkalmanként meg is látogatták a parkot.
A XVIII. század hajnalára a helyzet jókorát változott, hiszen ekkor már az egyszerű emberek is bejuthattak, feltéve, ha a kapuban megváltották a három félpennybe kerülő belépőjegyeiket, vagy esetleg
– – írja Wilfrid J. W. Blunt The Ark in the Park című, 1976-ban megjelent kötetében.
Az állatbarátnak távolról sem mondható megoldás hosszú időn át tartotta magát, hiszen csökkentette a kóborló állatok számát, melyek begyűjtéséhez az egyszerű polgárok elég erős motivációt kaptak, hiszen ki ne akart volna a rács által adott biztonság tudatában szembenézni egy élő tigrissel, vagy leopárddal?
A királyi menazsériát végül Wellington első hercege, a miniszterelnöki posztot kétszer (1828-1830, 1834) is betöltő, a waterloo-i csatában Napóleont is legyőző Arthur Wellesley 1835-ben záratta be, hiszen az akkor még csak tudósok számára látogatható London Zoo három évvel korábban már átvette az állatok jó részét, Angliában pedig a nem feltétlenül jó körülmények közti szórakoztatás helyett a komoly kutatások kerültek előtérbe.
A helyzet Magyarországon sem volt mindig ideális: a Fővárosi Állat- és Növénykert 1866-os megnyitása előtti évszázadokban főként csak vadászati céllal létrehozott vadaskertek léteztek, noha I. Mátyás budai királyi királyi kertjében, illetve más uralkodók udvarában egzotikus állatok is feltűntek.
Ezeket a köznép persze nem láthatta, így az Állatkert megnyitása előtt csak két módja létezett annak, hogy korábban még nem látott két- és négylábúak közelébe férkőzhessenek: megvárták egy vándorcirkusz érkezését, vagy ellátogattak a mai Deák Ferenc téren (1783-1787), illetve a Szent István-bazilika helyén álló (1787-1796), rövid életű heccpaloták egyikébe, ahol
