Gadó Gábor: Az őrmester örök
„(…) egyes alaptörvény – ellenes törvényeket engedhet át az ún. jogállami szűrőn, de hatásköre lesz arra is, hogy megsemmisítse azokat a bírósági ítéleteket, amelyek elmarasztalják a közhatalmi jogosítványaikkal visszaélő hatóságokat és hivatalokat. A törvényekről és a jogerős bírói ítéletekről a végső szót tehát a pártelnök-kormányfő jóváhagyásával kiválasztott tizenöt alkotmánybíró mondhatja ki.
A kormányzati akarat érvényesítése – ellentétben a közigazgatási bíráskodás Trócsányi-féle modelljével – nem igényli az igazságügyi miniszter hatáskörének bővítését, bírósági vezetőket sem küldenek el a „reformra” hivatkozással. Sőt, az igazságszolgáltatás megbecsült dolgozóit hamarosan jelentős béremeléssel jutalmazzák. Elégedetten dőlhet hátra a miniszterelnök: ám tiltakozzon, aki teheti, ő már tudja, az őrmester örök.”
Várhegyi Éva: Mindent fölülír az „új normalitás”?
Európa gazdaságát az „új normalitás” kísértete járja be. Másféle jelenségeket és összefüggéseket tapasztalunk, mint amiket megszoktunk. A gazdag országokban eltűnőben van a korábban rettegett infláció, többségükben a növekedés is alig érzékelhető, hiába ösztökélnek költekezésre a jegybankok negatív kamataikkal és pénzinjekcióikkal. A fejlett világban megjelent „új normalitás” azt a tévhitet kelti a magyar döntéshozókban, hogy nekik sem kell olyan „régimódi” inflációs tényezőkkel számolniuk, mint az árfolyamgyengülés, a béremelkedés vagy a hitelbőség.
Az „új normalitás” fogalmát 2009-ben bevezető M. A. El-Erian egy előadásában úgy értelmezte a „csontig hatoló” válságot, mint „szükségszerű következményét egy olyan többéves periódusnak, amely minden volt, csak nem normális”. Azóta tanulmányok sokasága foglalkozik a 2008-as válság nyomán megváltozott renddel: azokkal az új a jelenségekkel, amelyek az addigi gazdaságpolitikai eszköztár felülvizsgálatára késztetnek.
A jegybanki döntéshozók is rendületlenül keresik a monetáris politika új körülményekhez igazodó, újszerű módszereit. Átütő eredményt eddig nem sikerült felmutatniuk, túl azon, hogy bőséges pénzinjekcióikkal legalább a recessziót megállították. Még nem lehet tudni, hogy nulla közelébe vagy a negatív tartományba levitt kamataikkal sikerül-e tartósan elkerülni a deflációt és erősíteni a gazdasági növekedést. Az elmúlt évtized tapasztalatai alapján sokan jutottak arra a következtetésre, hogy
Vajon kivétel-e a Magyar Nemzeti Bank, amely sikerpropagandájával azt a látszatot kelti, mintha megtalálta volna az üdvözítő megoldást?
Nézzük meg először, milyen kihívásokat jelent a világ vezető jegybankjai számára a 2008-as válság után megjelent „új normalitás”. Ezt követően lehet megválaszolni a kérdést, hogy vajon a magyar gazdaság fejlődését is hasonló problémák nehezítik-e meg, mint amelyek a gazdag országokra jellemző, vagy nálunk mégiscsak érvényesülnek a régi rend összefüggései.
Vásárhelyi Mária: A ház falán a jel
Néhány héttel az ellenzéki pártok győzelmével végződő önkormányzati választások után, 2019. november 24-én Budapest utcáin antiszemita plakátok jelentek meg. A képeken az Index két – a plakátok készítői szerint – zsidó származású újságírójának arcképe volt, a háttérben az izraeli zászlóval, a poszter alján pedig „mi is a határon túlról jöttünk” „konstans rinyálás, látens magyarellenesség, hazaárulás” szöveg volt olvasható. Hogy a plakátokat ki rendelte meg, ki készítette és ki terjesztette, arról a mai napig semmit nem tudhatunk.
Azt viszont tudjuk, hogy a két újságíró ekkor már hetek óta a kormánypárti média gyűlölet kampányának célkeresztjében állt. Dezső Andrást azért támadták az összes létező kormánypárti, szélsőjobboldali fórumon, mert saját bevallása szerint, a Puskás Aréna avatásakor nem érzett késztetést arra, hogy a Nélküled c. nacionalista popgiccs elhangzásakor felálljon, Dezső Andrást pedig azért, mert saját facebook oldalán egy videómontázsban összevágta a szám egy koncertfelvételét és menekültekről készült képeket. Ezzel szolgáltak rá arra, hogy a kormánypárti média heteken keresztül nemzetárulóknak, magyar gyűlölőknek, idegenszívűeknek” minősítse őket, és persze munkáltatójukat, a legnagyobb hazai internetes portált, az Indexet is.
S jóllehet Magyarországon a gyűlöletre uszítás bűncselekmény, senki nem tett feljelentést és a rendőrség saját hatáskörében sem indított nyomozást az ügyben. Így azután – bár jól megalapozott sejtéseink vannak – soha nem fogunk bizonyosságot szerezni arról, hogy kik követték el a bűncselekményt. Az antiszemita kampányról nem vett tudomást az egyébként egész kommunikációs hadtestet működtető kormánypárt sem, és nemcsak a kormánypárti, hanem a közpénzekből fenntartott állami média is kizárólag egyetlen „ellenzéki párt” a neonáci Mi Hazánk Mozgalom egy-egy tagját szólaltatta meg az üggyel kapcsolatban. Miközben a két újságíró és a portál gyalázása azóta is folyamatosan napirenden van. Mivel a plakátok elkészítése és kihelyezése meglehetősen költséges vállalkozás, azt kizárhatjuk, hogy ezt egy magánszemély finanszírozta, és az sem valószínű, hogy a semmiféle költségvetési támogatásban nem részesülő Mi Hazánk Mozgalom saját forrásból fizette volna a plakát-akciót.
Október 31-én a miniszterelnök és a házelnök jelenlétében a Vértanúk terén felavatták az emlékművet, amely a vörösterror áldozatainak állít emlékét. A szobor hű másolata az 1934-ben, ugyanezen a helyen felállított történelemhamisító emlékműnek, és ezzel az aktussal teljessé vált a Kossuth tér horthysta szellemű restaurációja. A magyar kormány közel 10 éve költi az adófizetők milliárdjait arra, hogy a „nemzet főtere” visszanyerje 1934 és 44 közötti arculatát, amelyhez sok más borzalom mellett a magyar zsidóság jogfosztása, kirekesztése, deportálása és 600 ezer zsidó származású magyar állampolgár meggyilkolása fűződik. A szoboravatáson Kövér László házelnök beszédében az ellenzéket emlegetve az összes harmincas évekbeli antiszemita klisét – a nemzetellenestől a hazaárulón keresztül az idegen zsoldban állóig – elsütötte, néhány zsidó származású „Lenin-fiúra” konkrétan is utalva, és a Cion bölcseinek jegyzőkönyvére hajazó világméretű nemzetellenes összeesküvést vizionálva.
Majtényi László: Bibó ébresztése
Alig van annál hangosabb csönd, mint a Bibó István személyét övező. Úgy harminc évvel ezelőtt társadalomtudományi szöveget, esszét, de még közéleti újságcikket sem lehetett elképzelni Bibó idézetek nélkül. Mára viszont Bibóról hallgatni már — már a jólneveltség része, és hogy ennek közösségi bűntudat vagy valami más oka van-e, nem tudom. Mindenesetre a magam részéről az elsőre gyanakszom. De tény, hogy csak pár konok ember igyekszik rajta tartani a nyilvánosság figyelmét a bibói életművön. Műve, mint a nagyoké általában, aligha folytatható. Mégis, a mai szerzők közül legközelebbi szellemi rokonának Kis Jánost látom, mert, miközben jelentős világnézeti és módszertani különbségek választják el őket, mindketten politikai moralisták, és akárcsak a politikai filozófia legnagyobbjai, a kor uralkodó eszméinek fényében saját társadalmuk válságait elemezték(zik). Mindketten kivételes elszántsággal dolgoztak(nak), meg, noha különböző stílban, de az olvasó örömére, kiválóan írnak (Bibó, ez persze a tudomány köreiben gyanús, olykor még az irodalmi megjelenítő erőt nézve is nagyon jó stiliszta. Akárcsak Montesquieu volt.), és, noha ez céljuk, kevés eséllyel arra, hogy a társadalmi folyamatokat a jelenidőben érdemben befolyásolják. Konokul elvégzett munkájukat egyaránt nem indokolt csend övezi.
Mihályi Péter: A HungarHotels botránytól a Bokros –csomagig
Most van a huszonötödik évfordulója annak a Horn Gyula miniszterelnök által generált botránysorozatnak, melynek során az összeomlás szélén álló magyar gazdaság első számú vezetői lemondásra kényszerültek, és csak három hónapnyi szerencsétlenkedés után sikerült 1995 tavaszán megtalálni a megfelelő vezetőket, Bokros Lajost és Surányi Györgyöt.
Az 1994. júliusi kormányváltást követően az első nagyobb privatizációs tranzakció a HungarHotels szállodalánc (HH) értékesítése lett volna. A választásokat megelőző hat hónapban szinte már állt a privatizáció. A szállodacsoport eladása azért is fontos lett volna, mert két HH botrányt korábban már átélt a magyar privatizáció.
Nézzük először ezeket a régebbi történeteket! 1989 decemberében – vagyis hónapokkal az első szabad választás előtt – a vállalati tanács által irányított HH felső menedzsmentje egy Quintus nevű, dán-svéd befektetési konzorciummal kötött a vállalat számára előnyös, ámde a költségvetés számára szinte semmilyen bevételt sem eredményező megállapodást. A koncepció az volt, hogy a vállalat 50 szállodáját beviszik egy újonnan alapítandó részvénytársaságba, s ekkor a részvények 52 százalékát a befektetők szerzik 90 millió dollárért, de ebből az állam semmit sem kap. A tranzakciót Tömpe István, az Állami Vagyonügynökség (ÁVÜ) akkori vezetője állította le, mert úgy gondolta, hogy külön-külön eladva a „házak” többet fognak érni. A már aláírt szerződést csak úgy lehetett „visszaszívni”, hogy a Legfelsőbb Bíróság egy jelentéktelen formai hibára hivatkozva érvénytelenítette az rt.-vé alakulást. Ez bizony nem volt igazán jogállami aktus!
Hegyi Iván: Hosszú, hideg tél
Ilyen dermesztő tél nem volt még – gondoltam tizenévesen hatvankilenc decemberében, amikor Jokl már a negyedik csehszlovák gólt küldte a társaihoz hasonlóan indiszponált Szentmihályi hálójába az elátkozott marseille-i Velodrome-ban. Mondtam apámnak, lemegyek levegőzni a körútra. Más alkalommal az lett volna a dörgedelmes válasz, hogy „este tízkor?!”, ám ezúttal mély csönd ülte meg a szobát, akárcsak a kései kimenőmet megelőző másfél órában.
Odakinn is némaság honolt. Noha a körút a forgatag szinonimája volt, azon az estén ember nem járt arra, még a Berlin Étteremben is magában búslakodott a kenyeres meg az italos, szemből pedig senki nem jött ki a Vígszínházból. Nyilván azért nem, mert a vb – pótselejtező napján csak a szereplőgárda, a súgó és a műszak jelent meg a teátrumban, ahol Tabi László Spanyolul tudni kell című komédiáját adták a néptelen zsöllyének és karzatnak. Tabi amúgy sportújságíró is volt, így sejteni lehetett, hogy a marseille-i ráadás estéjén nem tekinti meg, miként domborít darabjában Halász Judit, Sulyok Mária, Csákányi László, Feleki Kamill. A gyanú, mely szerint e nagy művészek produkciójánál is jobban érdekli, hogyan muzsikál Mészöly, Göröcs, Bene, Farkas, beigazolódott…
A híradásokban azt jelentették (már azon túl, hogy a moszkvai nagycirkuszból elszökött egy idomított medve, amely a manézsban használt motorkerékpárjával száguldozott az utcán): a viharos erejű széllökések az ország egyes részein elérték az óránkénti 80-100 kilométeres sebességet. Feltehetően a metsző hideg miatt sem találkoztam senkivel a Glasner pékség és Tejvendéglő között, de magányomba alighanem belejátszott, hogy az emberek csak kuporogtak odahaza a – több helyütt bezúzott – képernyő előtt, és reménytelenül próbálták felfogni, hogy 1970-ben a magyar válogatott nélkül rendezik a labdarúgó – világbajnokságot. Lehetséges ez? – kérdezték maguktól, és a faggatásra faggatással feleltek: ugye, nem? De bizony.
Szponzorált tartalom
A cikk az Élet és Irodalom támogatásával készült.
