Egy Facebook-bejegyzésből tudtam meg, hogy gyerekkorom egyik idolja ismét könyveit árulja a Deákon. Az 1985-ös tragikus balesete után egy ujjal könyvet gépelő srác koratinédzser koromban nagyobb hatással volt rám, mint kitalált naplóíró kollégája, a 13 és 3/4 éves Adrian Mole, és majdnem annyira bálványoztam őt, mint Nyilasi Tibort (később Diego Maradonát). A posztban azt írták, Zemlényi-Kovács Zoli a mínuszokban üldögél-dedikál, így gyorsan megkerestem a közös ismerősöket – szinte azonnal érkezett is az elérhetősége, ráadásként pedig két gyerekkori fotó a nagyjából tízéves ZZ-ről. Egy vega étteremben találkozunk.
Van rólad egy félmeztelen kép a telefonomban.
Parancsolsz?
Nézd: itt fekszetek valami strandon, gyerekkorodban.
Tényleg, Laci és az öccse, Ádám, gyerekkori barátaim. Nagyjából 1980-ban készülhetett a kép.
Ádámtól kaptam a képet, azt mondja, sokat lógtatok együtt a nyolcvanas évek elején.
Apáink egyszerre végeztek a jogi egyetemen, az enyém az Egészségügyi Minisztériumban dolgozott jogászként, az övék meg ügyvéd lett. Akinek ráadásul az anyukám volt a titkárnője. Sokat nyaraltunk Laciékkal Lellén, ez a kép is ott készült.
Milyen volt a nyolcvanas évek eleje?
Jó gyerekkorom volt: első gyerek voltam, a minisztériumban mind az ezerötszáz dolgozó ismert, szeretett. Annak ellenére, hogy apukám ott dolgozott, nem voltunk gazdagok, például az osztálytársaimmal ellentétben mi sosem nyaraltunk külföldön. Volt egy minisztériumi üdülő Békásmegyeren, egy másik pedig Lellén, oda jártunk nyaranta. Rengeteget kenuztam, ’83-ban többszörös bajnokok lettünk csapathajóban. A másik szenvedélyem a rajzolás volt. Minden reggel ötkor keltem, és egy órán át rajzoltam, jó sok füzet megtelt. Hatkor lementem a boltba, bevásároltam, aztán megcsináltam a reggelit a családnak. Senki nem kért meg rá, egyszerűen így alakult.
Hogy álltál a tanulással?
Sehogy. Nem szerettem. Ahogy olvasni sem. Sőt csajozás sem volt, nem érdekelt a téma.
Pedig nem egy helyen írták azt rólad, hogy a lányok kedvence voltál.
Tudom, olvastam én is, de ez egy hülyeség. Illetve lehet, hogy az voltam, csak nem tudtam róla, mert annyira nem foglalkoztatott ez a dolog. Csak a rajzolás érdekelt, a kenu, és a ZESZU nevű bandám: zenélni persze nem tudtunk, de a lelkesedés megvolt. Világsztár akartam lenni. Saját számokat játszottunk, eléggé minimál stílusban, én gitároztam, doboltam, énekeltem, Fezó barátom, a Hoppárézimi szó kitalálója pedig szintetizátoron játszott, illetve az inkább valami csehszlovák játékorgona volt.
Érdekes, hogy a legjobb számunknak, a Vadállatoknak a Hoppárézimi színdarabban nem az eredeti verziója hangzik el, hanem Müller Péter Sziámi dala, mivel az apja, Müller Péter volt a darab dramaturgja.
Hogy élted meg a rendszerváltást?
Sosem foglalkoztam politikával, nem is szoktam állást foglalni. Rendszerváltás? Persze hallottam itt-ott, hogy épp történik valami, de különösebben nem érdekelt. Mi jól elvoltunk: volt egy nagy lakásunk, de ahogy mondtam, külföldön nem jártunk. Először Bécsben voltam ’86-ban, egy kétnapos buszkiránduláson. Leesett állal néztük, hogy sehol egy Trabant, csodáltuk az áruházakat, a nyugati autókat.
A Hoppárézimi előszavában azt írja a neurológus, hogy a baleset koraéretté tett téged. Egyetértesz ezzel?
Külső szemmel talán ez látszott, de szerintem mostanra sem lettem érett. Full infantilis vagyok.
Minden március 7-én eszedbe jut a baleset?
Igen, de nem valami szomorú apropóként. Amikor még élt az anyukám, azzal viccelődtem, hogy mivel az öcsém március hatodikán született, a hetedike ugye a baleset évfordulója, a nyolcadika meg Zoltán nap, összevonva kellene ünnepelni a három eseményt. Anyukám tök kiakadt, hogy ezen nincs mit ünnepelni. Amúgy minden fontos dolog március elején történt, a kislányom is hatodikán született.
Én tizedikén. Meg Chuck Norris is.
Látszik is rajtad.
2015-ben megkerested a férfit, aki elgázolt a Trabantjával. Mi volt a célod és miért vártál addig?
Engem sosem foglalkoztatott, hogy találkozzak vele. Viszont a ZZ Tour (Zemlényi közönségtalálkozói – a szerk.) minden egyes állomásán felmerültek kérdések ezzel kapcsolatban: mi lett a gázolóval? Mit tudok róla? Úgyhogy igazából miattuk, az érdeklődő olvasóim miatt kerestem fel. És azért 2015-ben, mert akkor volt pont harminc éve, hogy megtörtént. Egyébként azóta egy ismerősömtől megtudtam, hogy a sofőr épp a baleset napján végzett az orvosin, és a diplomaosztójára sietett. Már piros volt a lámpa, de még átment rajta.
Így ütött el?
Igen. 1985. március 7-én feljöttem a földalatti megállójából a November 7. téren (az Oktogonnál – a szerk.), és láttam, hogy bent áll a 12-es busz, úgyhogy át akartam rohanni. De már nem értem át: nekem már villogott a zöld, mikor leléptem a járdáról, de mivel állt a külső sor, el mertem indulni, a belsőn viszont jött a trabantos. Negyvennel elgázolt, hat métert repültem, fejjel csapódtam a betonba. Jött a rendőr, mentő. Meghaltam, meg minden, aztán…
Mármint hogy újraélesztettek?
Igen, a mentőorvos. Nagyon furcsa, de azóta legalább tíz emberrel találkoztam, aki azt mondja, ott volt, amikor történt az eset. A legutóbb épp Joshi Bharat, akinek most voltam a műsorában. Azt mondja, magát a balesetet nem látta, de a Bábszínházban dolgozott akkoriban, és aznap, közvetlenül az eset után járt az Oktogonnál.
Mit éreztél, amikor harminc év után találkoztál a férfival, aki elgázolt?
Az olvasók a közönségtalálkozókon olyanokat mondtak, hogy az ilyennek le kellene vágni a kezét, de én nem haragudtam rá, amikor találkoztunk. Már-már sajnáltam. Együttéreztem vele. A balesettel kapcsolatban is azt éreztem, hogy ennek valószínűleg így kellett történnie.
Nincsenek véletlenek?
Nincsenek. Figyelj, nekem az volt a célom, hogy híres legyek. Vagy ismert kenus, vagy zenész, vagy rajzoló. A baleset után mindháromnak lenullázódott az esélye. De mi történt? Mégis híres lettem. A könyv után mindenhol mindenki megismert, és ez már több mint harminc éve tart. A három szenvedélyem révén biztos, hogy nem lettem volna ismert ember, bár az is igaz, hogy a kenuedzőmmel évekkel később találkoztam, és azt mesélte, komolyan számított volna rám a klubnál, és érhettem volna el sikereket. A zenéléssel sosem futottam volna be, a rajzolás is inkább csak szenvedély volt.
Hát, ezt sejtettem, amikor mondtad, hogy mindennap ötkor keltél miatta.
Igen. Minden áldott nap. Nem cigiztem, nem ittam, ez volt a szenvedélyem.
2004-ben egyszer csak besokalltál: onnantól kezdve nem akartál ismert lenni, a balesetedről és a könyvedről beszélni, és sok mindent – szó szerint is – felégettél a múltadból. Azóta is volt hasonló érzésed?
Volt párszor, de a legtöbb emlék sajnos tényleg 2004-ben semmisült meg. Pótolhatatlan veszteségek: a Hoppárézimi kézirata, rajzok és rengeteg fotó. Például amin Yoko Onóval vagyok, vagy amin a KISS dobosával pózolok.
Igaz, hogy Yoko vette meg a lakásotokat?
Igen. A szüleim 1987-ben elváltak – igazából már 85-ben felmerült a gondolat, de a balesetem miatt együtt maradtak. Én a Balaton utcai lakásban laktam utána, és azt vette meg ’98-ban Yoko Ono és magyar párja, Havadtőy Sámuel.
* * *
(Hirtelen félhomály lesz az étteremben, ekkor vesszük észre, hogy körülöttünk már rég felpakolták az asztalokra a székeket. „Zártok?” – kérdezi Zoli a pultostól. „Igazából már fél órája zárva vagyunk” – válaszolja, de egyáltalán nem morcosan, sőt. Este nyolc elmúlt, még messze nem tettem fel minden kérdést, megállapodunk, hogy másnap délután egykor a Deákon, a könyves standnál találkozunk. Háromnegyed egyre érkezem, ZZ már ott van, épp egy barátjával feszíti ki a Hoppárézimi-plakátokat tartó madzagokat. A standról kiderül, hogy vasalódeszka, rajta néhány könyv, egy toll és egy fényképezőgép. Nagyjából ötpercenként érkezik egy érdeklődő.)
* * *
Na, akkor én is kérnék két Hoppárézimit.
Most épp nincs belőle, elfogyott. Hétvégére elvileg lesz.
Mindent te intézel? Te adod ki a könyveidet?
Igen. A legutóbbit, a Tenzi naplóját elvittem egy kiadóhoz, de húzták a szájukat. Én viszont biztos voltam benne, hogy siker lesz: a dédnagymamám négyszáz oldalas önéletrajzát szerkesztettem könyvvé 2012-ben. Egyszerű, letisztult, mégis zseniális írás. Gondolj bele, nyolcvannégy évesen foglalta össze élete történetét, ennyi idősen írt az első csókról és hasonló élményekről. Talán emlékszel, 2012 végére mindenki világvégét várt, úgyhogy az volt a célom, hogy még előtte megjelenjen a könyv.
És meg is jelent, ráadásul a potenciális olvasók is életben maradtak. Te pedig azóta is szervezed a dedikálásokat.
2012 óta minden évben itt vagyok a Deák téren. Volt, hogy alig-alig érdeklődött valaki, nálam meg otthon a lakásban hegyekben álltak a könyvek. A tavalyi téli dedikáláson aztán csoda történt: az Újságmúzeum szerkesztője, Sal Endre a Facebookon posztolt rólam, és míg előtte napi egy könyv fogyott, onnantól napi százat is elvittek. Idén pont ugyanez történt: ahogy megjelent az Újságmúzeumon, hogy sajnos eddig kevesen vásároltak tőlem, másnaptól beindult a roham. December elsején kezdtem árulni, nulla könyvet adtam el. Másodikán kettőt. Aznap jelent meg a poszt és másnap már ötven-hatvan könyv ment el, december hatra pedig az összes példány elfogyott. Ezért kell most hétvégéig várni az új példányokra.
* * *
(És ahogy ezt kimondja, megint odajön valaki. Láthatóan senki nem hirtelen elhatározásból áll meg kíváncsiskodni: előre megfontolt szándékkal érkeznek – azzal kezdik, hogy a Facebookon olvasták, hogy itt van Zoli, és mindenképp könyvet akarnak venni. Volt, aki Joshi Bharatnál látta őt, és már másnap jött is vásárolni. Egy másik érdeklődő direkt előbb jött el a munkából, hogy a lányának vigyen egy példányt Miskolcra. Mivel Hoppárézimiből épp nem volt, vittek a Tenzi naplójából, de aki nem vásárolt, az is megígérte, hogy hétvégén okvetlenül visszajön a Hoppárézimiért. ZZ lelkesen fogad mindenkit, rögtön rákérdez, milyen nevet írhat a könyvre, aztán az adásvétel után minden vásárlótól közös képet kér. Igen, a szerző kéri meg az olvasóját.)
* * *
Mit lehet tudni a magánéletedről? Milyen a kapcsolatod a gyerekeiddel?
A kislányomat sajnos négy éve csak hétvégenként láthatom, de akkor nagyon jól elvagyunk. Az egyik nagyfiam, Barni huszonhat éves, elvégezte a képzőt, most épp Hollandiában csinálja a mesterfokot. Marci huszonhárom, a vendéglátóiparban dolgozik, ő nálam lakik.
Segít neked?
Persze. Általában későn ér haza a munkából, és heti hat napot dolgozik, de azért segít, amikor csak tud.
* * *
(Odajön egy hajléktalan férfi, eldicsekszik, hogy kapott egy ismeretlen embertől egy tizennégyezer forintos jegyet a Deep Purple-koncertre. „Nyáron jön az Aerosmith is, oda is be fogok lógni” – mondja a koncertjegyet lobogtató férfi, de ZZ nem jön izgalomba: azért az Aerosmith mégsem a KISS.)
* * *
Itt mindenki ismer téged?
Persze. Az árusok, a hajléktalanok, a koldusok, mindenki.
Azt olvastam, idén megloptak, veréssel is fenyegettek.
Két hajléktalan emberrel kerültem összetűzésbe: egyikük ellopott tőlem öt könyvet, és megpróbálta eladni egy vevőnek olcsóbban, egy másik pedig veréssel fenyegetett, azt mondja, ez az ő helye. Mondom neki, az nem lehet, én 2012 óta minden évben itt árulok. Egyébként nem lényeges szál a sztoriban, hogy hajléktalanok, nekem nincs semmi bajom velük. Csak maga a tény, hogy engem itt meglopnak, meg akarnak verni, fura, nem is értem, ilyen még sosem volt korábban.
Mindennap délután egy és hat között itt vagy. Mit csinálsz délelőttönként?
Alszom. Ugyanis hajnali háromig az olvasói levelekre válaszolgatok.
Rengeteg embert inspiráltál. Milyen visszajelzéseket kapsz tőlük?
Akik dedikáltatni jönnek, sokszor mesélnek arról, hogy mit jelentett nekik a könyv, néhány sztorit fel is vettem a kamerámmal, persze nem videózhatok mindenkit, mert akkor feleannyi ember kerülne sorra. Lélekemelő érzés, hogy mindenkinek az életében ott van emlékként a Hoppárézimi. Sokan mondták azt is, hogy amikor azt gondolják, problémákkal küzdenek, gyakran eszükbe jut, hogy én mi mindenen mentem keresztül, és máris átértékelik a saját bajaikat.
Kiemelt kép: Ivándi-Szabó Balázs / 24.hu
