Jurij Krasznozsanról lassan azt is megtudjuk, hogy kedveli-e Puskin korai költészetét, és hogy mennyi borssal szereti a scsit, a tradicionális orosz káposztalevest. És ez megnyugtató. Mert, valljuk be csendben, a frász kerülgetett mindannyiunkat az utóbbi hetekben, hogy ki lesz az Anzsi Mahalacska edzője, a feszültség megmételyezte a karácsonyi készülődést, nyomott hangulatban telt az ezüstvasárnap, a fenyőfa-vásárlás is – mígnem kiderült, hogy Hiddink nem, viszont Krasznozsan igen.
Huh, most már fújhatunk egyet.
Mi, akiknek Mahalacska beköltözött az életünkbe, hiszen ott játszik a nemzet Dzsudzsák Balázsa.
Pontosabban: ott kopik ki szép egyenletesen az európai elitből.
Most őszintén: homloktérben van Dzsudzsák, amióta odaigazolt? Tudom, volt a súlyos sérülése, ám azelőtt sem a pályán mutatott produkciójával generált szalagcímeket, hanem a tranzakció anyagi részleteivel, no meg azzal, hogy szórakoztató ötleteket adott a média humorzsákjainak Lindácskával a rózsaszín Dolce&Gabbana golyóálló-mellénnyel kapcsolatban.
Dzsudzsák a PSV-nél szem előtt volt, ráadásul egyre parádésabb szezonokat produkált, nem véletlen, hogy ezen időszakban a válogatottban is kiemelkedő meccsei voltak, csúcspontként a Helsinkiben, a 94. percben lőtt góllal. Azóta méla szürkeség.
Némi éllel megjegyezhetném, számomra az utóbbi hónapokban a legnagyobb feltűnést azzal keltette, amikor a múlt héten az Operaház előtti taximegálló kellős közepén parkolt le német rendszámú autókölteményével – előtte is két hely, mögötte is… –, ami csak eggyel jobb, mintha a mozgássérült-placcon hagyta volna a verdát. Van egyfajta üzenete: megengedhetem magamnak, mert ha meg is büntetnek, az is belefér (ráadásul a külföldi rendszám okán eleve kihívás a behajtás). Nem tetszik ez, akárhogy is nézem. Nem jó az üzenete. Az alázat hiányáról regél. Ha ehhez kapcsolódik egy magyar szinten horribilisnek tetsző fizetés (évi egymilliárd forint – havonta 83, naponta 2.6 millió!), akkor a szédület teljessé válhat, s vele a megbillenés. Innen pedig nehéz felállni, és visszanyerni az egyensúlyt. Harmóniába kerülni – és tenni, mit tenni rendeltetett. Hajtani, megszakadni, mindent beleadni, hogy még jobb és jobb legyek, hogy egyszer majd… Hová is lehetne igazolni? Onnan?
Eindhovenben mindenki látta. Itt nem kelt feltűnést. Mahalacska kapcsán Eto’o és Roberto Carlos amúgy is viszi a prímet, az egyébként is nehezen betűzhető magyarral akkor sem fáradnak, ha esetleg mesterhármast szerez. De nem szerez.
Talán meg kellene várni a tavaszt a végleges értékítélettel, ám egyre inkább egy Détári-karrier kezd kibontakozni előttünk. Pontosabban: örülni kell majd, ha Dzsudzsák még eljut olyan helyekre, ahová Döme a pireuszi „tévesztés (térvesztés)“ után került.
Egy biztos, nem Krasznozsan fogja beajánlani jobb klubokhoz. Hiddink még kínált volna egy esélyt ilyen szempontból.
