A rendszeres tisztálkodás soákig egyáltalán nem volt elfogadott, a XIX. század utolsó harmadában világszerte épült többemeletes bérházakban pedig csak ritkán bukkantak fel a már építéskor kialakított fürdőszobák, hiszen a polgárok továbbra is inkább közfürdőkben elégítették ki az ezirányú igényeiket.
Utólagos megoldásra volt tehát szükség, melyre a kor számos variációt kínált: a leggyakoribbak a Magyarországon is elérhető, fával, vagy szénnel táplált vízmelegítők, illetve ahhoz kapcsolt nehéz, méretes kádak voltak, a cégek egy része azonban teljesen más úton járt.
Ilyen volt az amerikai Mosely Folding Bath Company is, ami 1895-ben dobta piacra a nevéhez hűen összecsukható kádat, ami nem használt állapotában leginkább egy átlagos, bár kissé talán túlzottan leegyszerűsített ruhásszekrényre, vagy inkább koporsóra hasonlított, bár a vaskosabb pénztárcával rendelkezők természetesen ennél jóval fényűzőbb verziót is rendelhettek belőle.
A bútordarabot kinyitva aztán feltárult a csoda, hiszen előtűnt a két lábon nyugvó, fakeretbe foglalt kád, illetve a méretes vízmelegítő, ami nem egy bekötött, városi vízhálózatból érkező csövön, hanem egy vödörből vagy kancsóból kapta az ivóvizet.
A chicagói Bruschke & Ricke más úton járt: ők egy szófát ajánlottak a problémára, amit két mozdulattal teljes méretű, közel hetven liternyi vizet elnyelni képes káddá lehetett alakítani.
A hasonló megoldások sajnos (vagy inkább szerencsére?) néhány év után eltűntek a köztudatból, az ezeket maguknak megengedni képes rétegek pedig kialakították saját, méretes fürdőszobáikat, megteremtve azt a képet, amit ma egy átlagos lakástól elvárunk.
