Vekerdy: az állam a diktatúrák iskoláiban főszereplő

2001-ben jelent meg először a Gyerekek, óvodák, iskolák című kötet. Már akkor elég lehangoló képet rajzolt fel a magyar iskolarendszerről, amely nem ad teret a diákok egyéni fejlődési útjainak, kizárólag a tananyagra összpontosít, szorongóvá teszi, sőt egyenesen megbetegíti a gyerekeket. Azt állította többek között, hogy a magyar iskolarendszer nem gyerekközpontú, hanem intézményközpontú. Mi változott az azóta eltelt több mint tíz évben? Nagyon át kellett írni az új kiadásban az akkori szöveget?

Eddig 9-szer jelent meg, ez a 10. kiadás, amit tetemesen kibővítettem. Én egyébként nem lehangoló képet festettem a magyar iskolarendszerről, inkább egy “felhangoló” képet arról, milyen lehetőségei vannak a szülőknek, milyen óvodát, iskolát keressen a gyerekének. A mostani kiadásnak is elsősorban ez a célja. Ami a magyar közoktatási rendszert illeti, úgy általában: 2010-ig lényegében semmi nem változott, most viszont sokat romlott. A főszöveg, sajnos ugyanúgy érvényes ma, mint 2001-ben volt.

Minden pusztít és roncsol, ami kötelező
Fotók: Neményi Márton

Jövő szeptembertől felmenő rendszerben az új Nemzeti alaptanterv és a kerettantervek alapján kell minden iskolának tanítania. Miért baj, hogy előírnak egy olyan tananyagminimumot, amit minden egyes gyereknek el kell sajátítani?

A legfőbb probléma a túlzott részletesség. Minél kevésbé részletes egy alaptanterv, annál jobb. A norvég Nemzeti alaptanterv 46 oldalas, sok színes képpel. Emlékszem a kilencvenes években, az első NAT készülése idején Országos Köznevelési Tanács ülésére Dobos Krisztina hozta be, kölcsönkértem tőle, és ott lobogtattam az akkori államtitkárnak, Báthory Zoltánnak. Mondtam neki, hogy a norvégok néhány oldalban össze tudták foglalni mind a 12 év anyagát. Az államtitkár megjegyezte, hogy az csak a szülőknek szóló ismertető, de pechére ott volt a norvég oktatási miniszter ajánlása, és benne az, hogy ez maga az alaptanterv. A NAT-nak igenis egyszerűnek, rövidnek kellene lennie, ami nagy szabadságot ad a pedagógusoknak, iskoláknak! Ez az iskolázás szabadságának európai törvényeiből is következik. Annak a pedagógusnak, aki igényli, hogy pontosan megmondják, mit kell tanítani, írják le a minisztérium által támogatott egy vagy két kerettantervben. De ez ne legyen mindenki számára kötelező! Egyedül a (rövid, nem részletes) NAT-ot szabadna kötelezőként előírni, de azt a döntést az iskoláknak meg kellene engedni, hogy a kerettantervét a minisztériumi kínálatából választja-e ki, vagy készít-e magának egy újat. A fejlett országok iskolarendszereit vizsgáló második McKinsey-jelentés leszögezi, hogy „a közoktatásban minden használ és épít, ami lehetséges, és minden pusztít és roncsol, ami kötelező”. Most nagyon sok minden lesz kötelező, ami pusztítani és roncsolni fog.

Szembemehet-e egy tanár a kötelezően előírt szabályokkal, tananyagokkal, módszerekkel? Mit tehet az a pedagógus, aki küzdeni szeretne e „pusztítás és roncsolás” ellen?

Csak azt teheti, amit oly sokan tettek a most kialakítandó államosított és centralizált rendszerhez hasonló Kádár-kori, és Rákosi-kori iskolarendszerben: behúzza maga mögött az ajtót, és azt csinál, amit akar. Hogy ez sikerül neki, vagy sem, az más kérdés. A szakfelügyelet visszaállításáról mindig egy német iskolaalapító barátom jut eszembe, aki szerint a világtörténelem leggonoszabb mondata Lenintől származik, és így szól: „Megbízni jó, ellenőrizni még jobb!”.

Végrehajtani a központi akaratot

Tényleg valós párhuzamot lehet vonni a most kialakuló iskolarendszer és az 1985 előtti kádári iskolarendszer között?

Én attól félek, ha mindaz, amit terveznek, megvalósul, akkor még keményebb lesz. A 80-as években már puhulóban volt a diktatúra, és azon belül a közoktatási rendszer is. De nem hiszem, hogy meg tudja valósítani a kormányzat a felvázolt terveit. Onnan indultunk, hogy gyerekközpontú iskola. Mi az, hogy gyerekközpontú? Az, hogy a gyerek megismerésére törekszem, és ismereteim alapján próbálom a tananyagot, a világról és az emberről szóló tudást úgy strukturálni és kommunikálni, ahogy ez a gyerek mindenkor változó életkori szükségleteinek megfelel. A demokráciák iskoláiban mindig a gyerek a főszereplő. A diktatúrák iskoláiban mindig az állam. Az állam megmondja, mit akar, a pedagógusnak pedig nem szabad mást csinálnia, mint végrehajtani a központi akaratot. Ezek az intézményközpontú iskolák, amelyeknek ráadásul van egy olyan káros tulajdonsága, hogy kinyújtott csápjukkal gyakran betapogatnak a családi életbe is. Régen volt egy híres jelszó: ne legyen kettős nevelés! Egy pszichológus csak azt mondhatta, hogy de, legyen kettős nevelés, mert nincs fontosabb a gyerek számára, mint a vele együtt élő szülő önmagával való azonossága, hitelessége. Természetesen ugyanilyen fontos a tanár hitelessége is. Minden diktatúra meg akarja mondani, miről, mit kell gondolni. Ez nagyon káros a gyerekek fejlődése, későbbi kreativitása, vállalkozó kedve szempontjából. Nem véletlenül omlott össze végül a Szovjetunió és maradt talpon az Egyesült Államok.

Nemrég elég vehemensen kifakadt az ellen, hogy az állami iskolafenntartó intézményt, az amúgy Hoffmann Rózsa által korábban is állandóan példaképként emlegetett Klebelsberg Kunóról nevezzék el. Miért?

Ezt én gróf Klebelsberg nevében kikérem magamnak! Hiszen Klebelsberg mindenben pont az ellenkezőjét csinálta annak, amit a mai oktatási kormányzat csinál. Mondok néhány példát. Az ország – egy vesztes háború, és Trianon után – a húszas években is nagyon rossz állapotban volt, óriási adósságai voltak. Ennek ellenére az 1922-től vallás- és közoktatásügyi miniszter Klebelsberg meggyőzte Bethlen István miniszterelnököt, hogy az akkori lehetőségekhez képest hatalmas összeget fordítsanak a közoktatásra.(Csak jelezem, hogy ezt az utat választották három-négy évtizede – akkor még nagyon szegényen – a finnek vagy az ázsiai kistigrisek is: ma itt vannak a legfejlettebb oktatási rendszerek.)

Meghívták a nagyszülőket, hogy mutassák be a régi cigány mesterségeket

Trianon után nem kellett, nem is lehetett hadsereget fenntartani, így felszabadult egy csomó pénz, ami mehetett az iskolákra.

Tessék most is kevesebbet költeni hadseregre, futballpályákra és egyebekre! Érdekes, hogy ellenzékben még minden párt tudja, a közoktatásba invesztálni nagyon jó üzlet, mert akkor egy-másfél évtized múlva a gazdaság, az ország is sokkal jobb állapotban lesz. Amint kormányra kerül, elfelejti. Klebelsberg kormányon is tudta, és ezt tette. Másrészt nem kevesebb egyetemistát iskolázott be, mint a jelenlegi kormány, ellenkezőleg, sokkal többet! Két új egyetemet alapított (Pécs, Szeged), és kibővített egy harmadikat (Debrecen). Továbbá Klebelsberg nem lezárta a középiskolába jutást, hanem tetemesen kibővítette. Azt mondta, hogy a reáliskola és a gimnázium közé kell egy köztes intézmény is, ez lett a reálgimnázium. A reálgimnáziumban rengeteg humán ismeretet és – a latin és a görög helyett – modern idegen nyelveket tanítottak. A humán anyag nagyon fontos mindenütt, ahol állampolgárokat nevelnek. És sehol nem kell, ahol diktatúra van, mert ott a természettudomány és a műszaki tudomány a lényeg. (A londoni City jelentősebb cégeinek topmenedzserei jórészt bölcsészetet végeztek, ugyanis kiderült, hogy a sikerhez szükség van az ő rugalmasabb elméjükre, tágabb látóterükre.) De nem csak ezt tette Klebelsberg, hanem lenyúlt egészen a mélységekbe, és azt mondta, nem tűrhető, hogy zárt legyen az alsó fokú képzés a négy vagy hat elemivel, polgári iskolával és a tanonciskolával. Kevesen tudják, de ő találta ki a nyolcosztályos általános iskolát, annak ellenére, hogy csak 1945 után vált általánossá. Klebelsberg mindenben pont az ellenkezőjét csinálta annak, amit a mai oktatáspolitika. És ez nem politikai -, ideológiai -, vagy pártkérdés. A Fidesz oktatási kabinetje pontosan tudja például, mit kellene csinálni és mit nem, de katasztrofális módon – nyilván miniszterelnöki utasításra – egészen más történik. Ahol sikerült jó oktatási rendszert felépíteni, ott mindenütt kivették ezt a területet a politikai csatározások teréből. Amíg benne van a pártpolitikai mezőben, amíg ideológiai kérdés, addig kizárólag nemzetrontás történhet.

Ön szerint van rá esély, vagy lesz rá a közeljövőben Magyarországon esély, hogy egy ilyen konszenzust elfogadjon a politika?

Optimista vagyok, és azt gondolom, van rá esély. Ahogy a baloldalon is pontosan ugyanúgy megtalálhatjuk ezeket a centralizációs tendenciákat, mint a jobboldalon, úgy a jobboldalon is vannak, akik tudják, mi az autonómia értelme, szerepe a modern közoktatásban.

Teljes tévedés a kötelező óvoda!

A köznevelési törvénybe néhány olyan dolog is bekerült, amit korábban számos szakember is jónak tartott – igaz kötelező (s mint a McKinsey-jelentést idézve mondta, ezért így kártékony) módon. Ilyen például a korábbra tolt óvodai beiratkozás. Ez nem lehet valamennyire előremutató elképzelés?

A mélyszegénység, a halmozottan hátrányos roma és nem roma népesség számára mérhetetlenül fontos volna a korai „intézménybe” kerülés. De nem óvodába! Az amerikaiak, angolok dollár és font százmilliókat költöttek, amíg erre rájöttek. Nulla éves korban vagy az anya terhessége idején kell létrehozni ilyen „intézményeket”. Magyarországon 2007 óta létrejöttek a Biztos Kezdet Házak. Kimentek a családokhoz a szakemberek, és kedvesen becsábították oda a szülőket, gyerekeket. Hiszen ott meleg van, lehet enni, inni, meg lehet tanulni a kisgyerekkori gondozás fogásait, énekeket, mondókákat megismerni stb. Ezeknek óriási jelentősége van. 2,5-3 éves korunkig minden megtörténik velünk, ami egy életre kihat. Ez a döntő időszak. Ehhez képest hosszú időre leállt a Biztos Kezdet Program támogatása. Ez szerencsére most változóban van, és ez nagyon fontos. Innen a hasonlóan kedvesen működő óvodákba már könnyen át lehetne vinni a gyerekeket. Tudunk olyan óvodákról a 90-es évekből is, ahová nem mentek be a cigánygyerekek, de az óvónők meglátogatták a családokat, és meghívták a nagyszülőket, hogy mutassák be a régi cigány mesterségeket. A nagyszülők vitték az unokákat, és megteltek az óvodák. Így is be lehet csábítani a gyerekeket. Haiti szegényebb ország, mint mi vagyunk, de ott nem azt mondták, hogy nem kap a szülő szociális támogatást, ha nem viszi be a gyerekét az óvodába, hanem azt mondták, pluszpénzt kap, ha viszi. Teljes tévedés a kötelező óvoda! Demokráciában az iskola sem kötelező. Csak tankötelezettség van, vagyis számot kell adni, hogy a gyereket nem hagyjuk kiesni az európai civilizációból, gondoskodunk arról, hogy megtanuljon írni, olvasni, számolni (akár otthon), és erről évente valahol számot adjon. Ellentétben áll az emberi jogok alaptörvényével, az európai szabályozásokkal, ha az óvodát kötelezővé tesszük. (Egyedül a szülő joga megszabni, hogy milyen nevelést óhajt adni, adatni gyermekének!)

A másik nagy újdonság, amit sokan vitatnak, az a jövő szeptembertől (megint csak kötelezően) bevezetett erkölcstan vagy hittanóra.

Ebben az a tűrhetetlen, hogy a szülőket színvallásra vagy képmutatásra kényszerítik. „Megmondjam, hogy az én gyerekem nem jár hittanra? Ez talán veszélyes. Nem mondom meg.” Ergo képmutatásra, hazudozásra nevelünk. Egyébként erkölcsi nevelés eddig is volt. Óvodás korban, kisiskolás korban a mese az adekvát erkölcsi nevelés. Nem a tanmese vagy az erkölcsös mese, hanem a rendes mese, amelynek rohanó cselekményébe involválódik a gyerek, és átéli, hogy annak, aki segített a medvén, most a medve is segít, és a legkisebb végül győz, ő szabadítja ki a királykisasszonyt. A mese erkölcsi világképet ad, jóról és rosszról beszél, életről és halálról. Ez az adekvát erkölcsi kép! Később ilyen a monda, a mitológia, az indiántörténetek, Toldi Miklós (amit először mesélünk, később tanulni fogjuk, majd szavaljuk).

Nem kell a gyerek fejét úgynevezett tudással megtömni

Van erkölcsi nevelés, minden tárgyban. Külön erkölcsi nevelés kisgyerekeknek: elképesztő tudatlanság. Ráadásul semmi hatása nincs. Nagyobb korban, amikor a filozófia is már szóba kerül, érdekes lehet az etikai álláspontok ütköztetése. De érteni kell hozzá. Voltak iskolák, ahol bevezették 17-éves korban filozófiát. A gyerekek halálosan unták. De láttam olyan tanárt, aki Pink Floyd-szövegeket vitt be az órára, hallgatták a számokat, lefordították a szövegeket, elemezték, megbeszélték, és így jutottak el a filozófiáig. Mindig az a kérdés, értünk-e ahhoz, amit csinálunk, vagy csak ideológiai elszánásunk van. Már a középkor végén tudták az akkori új, modern egyetemek, hogy fontos a diszkusszió, a vitatkozás. Felismerték, hogy az ifjút az örök vita jellemezi. Diszkusszióban fejlik a karakter – mondta gróf Széchenyi István. És nincs is nagyon szükség nagyon másra 18 éves korig. Nem kell a gyerekek fejét úgynevezett tudással megtömni, mert akkor csak a tudós hülyét állítjuk elő, és állítjuk fel piedesztálra, ahogy ezt a német iskolában látjuk – hívta fel a figyelmet döblingi irataiban a legnagyobb magyar.

Volt olyan fórum, vagy megbeszélés, ahol a mostani oktatáspolitika vezetővel módja volt vitatkozni? Találkozott már Hoffmann Rózsával?

Hoffmann Rózsával még annak idején együtt ültünk az Országos Köznevelési Tanácsban, és akkor vitatkoztunk is, például drogügyben, de most ilyen nem volt. Olyan fórum viszont igen, ahol együtt ültünk, és beszélgettünk Pokorni Zoltánnal, és nekem úgy tűnt, hogy nem volt olyan kérdés, amiben ne értettünk volna egyet. Ez a fórum az iskolai agresszióról szólt.