Ön érti, miért esett neki a kormány a Magyar Tudományos Akadémiának?

Ez kétségtelenül bonyolult kérdés.

Volt lehetősége kérdezni Orbán Viktort, miért veszi el az akadémiától a kutatóintézeteket?

Igen, egyszer, pár hónapja. Azt válaszolta igen szellemesen, hogy „több pénzt akartam nekik adni, ebből lett a baj”.

A miniszterelnök nem a saját pénzét adja, hanem a közös adóforintjainkat.

Arra van egy kormány, hogy döntsön a közös pénz felhasználásáról. Erre kapott felhatalmazást a választóktól.

Mitől tudná jobban a kormány, mint a legfőbb magyar tudományos testület, a Magyar Tudományos Akadémia, hogy a tudományban mire érdemes költeni?

Többféle modell létezik, s mostanáig valóban az volt a gyakorlat, hogy az akadémia rendelkezett a források felett. Ami egyébként eztán is így marad, hiszen bár augusztus elsejétől az Eötvös Loránd Kutatási Hálózatban működnek tovább az MTA-tól átvett kutatóintézetek, az irányítást egy tizenkét tagú, alapjában véve akadémikusokból felállított irányítótestület végzi.

Tizenhárom tagú az a testület. Ön, az elnök a tizenharmadik.

Úgy is lehet számolni, igen. Vannak tizenketten, s nekem az a dolgom, hogy a közös hangot fölnagyítsam.

Ennél sokkal több az ön dolga, pláne a lehetősége. Hiszen miután az MTA s az Innovációs és Technológiai Minisztérium is hat-hat jelöltet delegál a testületbe, megeshet, hogy éles kérdésekben az ön alighanem kormányhű szava billenti majd valamerre a döntetlent.

Erősen remélem, hogy amint először összeülünk, azonnal feledésbe merül, kit kicsoda delegált a testületbe, s összefogva dolgozunk a magyar kutatás-fejlesztésért. Megjegyzem, a kinevezésemhez elnyertem Lovász László MTA-elnök jóváhagyását.

Komolyan gondolja, hogy az MTA delegáltjai indulat nélkül néznek majd önökre, „a kormány küldte puccsistákra”?

Kiválóak a személyes kapcsolatok, én magam jóban vagyok az összes, az akadémia javasolta taggal: Bokor Józseffel végtelenül szívélyes a viszony, Vékás Lajossal szintén, Freund Tamással dettó. Borhy László pedig ugyanúgy szombathelyi, mint én! Nem látom okát, mitől támadna most köztünk feszültség, bizalmatlanság.

Tényleg nem? A kormány most herélte ki az akadémiát. Még csöpög a vér a miskárolókésről.

Említettem, én bonyolultabbnak látom a kérdést, nem osztom az ezt a kétségkívül szemléletes, de leegyszerűsítő hasonlatot. És egyébként is a személyes kapcsolatokról beszéltem. Nekem ezekkel az emberekkel szemben semmi fenntartásom. Ugyanolyan akadémikus vagyok, mint ők.

Ön a minisztérium által felállított testület elnöke. Egyesek szemében a hódítók helytartója. Az ön vezette irányítótestület teljhatalommal bír a kutatóintézetek felett: dönt a kutatóhelyek megalapításáról, átszervezéséről, megszüntetéséről, jóváhagyja a kutatási célokat, kiválasztja a kutatóintézetek vezetőit.

Ez is egy megközelítés, de nem az enyém.

Ezek a hivatalos jogosítványok.

Én inkább abból indulok ki, hogy e testületnek az egyik tagja épp ma küldött fényképet a gyerekéről a feleségem telefonjára. Lehet, kívülről nézve fölvetődik a félelem, de belülről egész más a kép.

Ön és a hat kormánydelegált tudós kap sorvezetőt Palkovics minisztertől?

Olyannyira nem, hogy Palkovics azt mondta nekem most kedden, hogy attól a pillanattól, hogy a testületünk feláll, ő semmiféle napi ügyről nem akar tudni, hagyjuk őt békén, végezzük a dolgunkat.

Hivatalosan közölte ezt Palkovics?

Személyesen közölte, hogy kiszállt, és már csak az olyan adminisztratív ügyekben segít, hogy legyen székhelyünk. Vagyis nem szól bele kutatási témák indításába, zajló kutatások leállításába, még abba sem, hogy honnan veszünk fel munkatársakat.

Lovász Lászlóval beszélt?

Vele is kedden találkoztam.

Miben maradtak?

Abban, hogy régóta jóban vagyunk, s eztán is jóban leszünk.

Sikerült maga mellé állítania az elnököt?

Inkább azt mondom, hogy megnyugtató válaszokat kapott tőlem az őt aggasztó kérdésekre.

A többi akadémikussal is ilyen gyorsan szót ért majd?

Remélem.

Csak mert az Akadémiai Dolgozók Fóruma azt írta pár hete: „Mérvadó kutató nem vállalhatja az irányító testület vezetését.”

Az Akadémiai Dolgozók Fóruma nem hivatalos szerv.

Viszont akadémikusok alkotják.

Zömük nem is akadémikus. Ez egy zsaroló mondat, melynek célja az volt, hogy senki ne vállalja el a testület vezetését, de ilyen zavarkeltéssel komoly ember nem törődik. Amúgy én olyan akadémikussal nem beszéltem, aki ne lenne híve a most zajló változásnak.

Tele volt a kiszervezés ellen tüntető akadémikussal a Széchenyi tér.

Bocsánat, nem azt állítottam, hogy egyetlen akadémikus sincs a változás ellen, csak azt, hogy én nem beszéltem olyannal, aki ellene lenne.

Lovász László elnök egy éve küzd a kutatóintézetek elszakítása ellen.

Önmagam ismétlem: bonyolult a kérdés. Az elnök úr szerint is lehet mit javítani a hatékonyságon, de azon persze vita zajlik, hogy volt-e szükség ilyen beavatkozásra. De a politikai döntés megszületett, és én ma csak olyan akadémikusokat látok, akik szeretnék kihozni a maximumot a jelenlegi helyzetből. Az akadémia azt állítja, hogy kiváló munkát végez, hiszen a térség országai közül mi vittük el a legtöbb uniós pályázatot. És ez igaz. A kormány viszont azt veti fel, hogy az újonnan csatlakozó tizenkét ország az uniós pályázatok mindössze öt százalékát szerezte meg, ami rettentő kevés. És ez is igaz. Így aztán két igazság feszül egymásnak. Tény, hogy a magyar tudomány a rendszerváltás óta egyre kevesebb pénzt kap, megindult a lecsúszása. A kormányzati felismerés az, hogy „kis pénz, kis foci”, vagyis hogy ha eredményt akarunk, a jelenleginél sokkal több forrást kell becsatornázni ebbe a szektorba.

Az a bő forrás csatornázódhatott volna a régi struktúrába is, az MTA Lovász László vezetésével bizonyára el tudta volna osztani a több pénzt.

Csakhogy a kormány lyukas hordóba nem akar vizet hordani.

Lyukas?

A magyar munkaerkölcs az akadémián is érezteti hatását.

Vagyis?

Az akadémián nem mindenki inát megfeszítve kutat.

Lovász alatt alibiznek az akadémikusok?

A rendszerváltás óta eltelt időszakról beszéltem, az alibizés nem Lovász elnök úr alatt kezdődött. Igen, van, aki alibizik. Más meg állást halmoz, egy fenékkel három lovat ül meg. A statisztika szerint egy akadémiai kutatóra 2,3 állás jut. Megint más 1990 előtt párttitkár volt, aztán ma a Katolikus Rádióban Bibliát magyaráz, s mindeközben végigkutatta az életét úgy, hogy mindössze egy középfokú német nyelvvizsgával rendelkezett. Az ilyen mentalitás nyilván szúrja a kutatásban is a hatékonyságra hajtó kormány szemét.

Megüzenhette volna a miniszterelnök Lovász Lászlónak, hogy „elnök úr, nézz a professzorok körmire, úgy hallom, restül kutatnak, s leszel szíves föllépni az álláshalmozó és az egynyelvű tudósok ellen is”. De Orbán inkább kirabolta az MTA-t. Úri dolog ez?

Nem szeretném minősíteni a kormányzati akciósorozatot. Ahogy az akadémia elutasító hozzáállását sem. Ha több pénz jöhet a rendszerbe, az nem tekinthető kirablásnak.

Annyit azért elárul, hogy tudósként, akadémikusként helyesnek, tisztességesnek, hatékonynak tartja-e azt, hogy Orbán Viktor az MTA-tól a minisztérium alá rendelte a komplett kutatóhálózatot és annak finanszírozását?

Mondom: nem minősítek.

Tavaly nyáron, a „hadművelet” kezdetén, amikor a kormány visszatartotta az MTA költségvetésének egy részét, ön is aláírta az akadémikusok petícióját.

Lovász elnök úr felkért mint Széchenyi-díjast, hogy csatlakozzam. S mivel nem tartom logikusnak, hogy egy „cég” pénzével egy másik „cég”gazdálkodjon, aláírtam. Ugyanakkor jeleztem Lovász Lászlónak: üdvösnek tartanám, ha leülne tárgyalni a minisztérium képviselőjével, és kinyilvánítaná, hogy az akadémia kész magába nézni, hatékonyságot növelni. Nem hallgatott rám.

Nem tökéletes tempírozás azt követően várni a tudóstestület önrevízióját, hogy elvették a pénzét.

Mondtam, hogy nem minősítek! De azt mondhatom, hogy a kormányzati cél tényleg a szervezet hatékonyabbá tétele. Az MTA tárgyalóbizottság tagjaként januárban a saját fülemmel hallottam Palkovics miniszter szájából: három megoldás létezik, az egyik szélsőség szerint minden marad a régiben, a másik szélsőség szerint a komplett intézményhálózat átkerül egy új központba, a harmadik pedig az, hogy a bizottság kidolgoz egy módszert a hatékonyság növelésére.

Lovász László meg azt hallotta a saját fülével Palkovicstól, hogy a kormánynak esze ágában nincs elvenni az MTA-tól a kutatóintézeteket. Aztán csak elvette. Miért kellett hadoválni? Miért nem eleve az einstanddal kezdték?

Továbbra sem szeretnék minősíteni. Ugyanakkor megjegyzem, hogy megvolt a szándék az egyezségre, de csak nem akart körvonalazódni egy, a kormányzatnak is megfelelő koncepció. Ráadásul inkorrektségek kísérték a tárgyalásokat. Például az, hogy kiszivárgott az akadémiai üléseken készült hangfelvétel, egy lap még egy a tárgyaláson elhangzott viccet is lehozott.

Milyen viccet?

Vékás Lajos akadémiai alelnök úgy reagált Palkovics László egyik mondatára, hogy „miniszter úr, te nem vetted észre, hogy most az akadémia álláspontját képviseled”. Nagy nevetés támadt.

Az akadémiai kutatóhálózat elvételében komolyan szempont, érv, hogy egy gépírónő vagy akár egy akadémikus kiadott egy napilapnak egy leiratot?

Nem érv a döntéshozatalban, de ok a bizalomvesztésre. Ráadásul a sajtó felkapta az ügyet, amiből az a látszat következett, hogy a két fél a médián keresztül kezdett üzengetni egymásnak, ettől megmerevedtek az álláspontok és tenni kellett valamit.

Hetente bukkant elő új érv, vagy tán csak ürügy, mi is a kormány baja az MTA-val. Palkovics egyszer azt mondta, hogy „az MTA állam az államban, önmagát ellenőrzi, átláthatatlan”. Amire Lovász úgy felelt, hogy gazdálkodásuk átlátható, az ÁSZ ellenőrzi, az intézetek költései nyilvánosak, közgyűlési beszámolóik szintén, kint mind az interneten, kívánságra a legkisebb részletig átküldik az adatokat bárkinek, plusz évente alapos jelentést tesznek a kormány asztalára, kétévente pedig egy még terjedelmesebbet az Országgyűlésnek.

Mindkét álláspontban rejtőzik igazság.

Mitől lesz jobb az új rendszerben?

A tudomány embereként nem jelenthetem ki előre, hogy jobb lesz-e.

Tessék?

Nem tudom, jobb lesz-e, de azt ígérhetem, hogy megpróbáljuk jobbá tenni. Azt fogom szorgalmazni, tegyük világossá, mit várunk el egy kutatótól. Fiatalkoromban minket évente minősítettek: jött a párttitkár, a szakszervezetis meg a munkahelyi főnök, és megnézték, az elmúlt évben mit csináltam.

Szép lesz, amikor majd megint jön a párttitkár.

A munkahelyekről ki vannak tiltva a pártok. De legalább a főnök járjon körbe, hogy az illető kutató mire jutott a terveihez képest, megírta-e az elvárható számú cikket.

Aki nem teljesít, repül?

Szükség van fegyelemre.

Az átszervezéssel megszűntek a közalkalmazotti státuszok, bárki könnyedén elbocsátható.

Ez a lényeg! A minap találkoztam az egyik nyugat-európai ország nagykövetével, neki is említettem ezt, mire ő felsóhajtott: „Ez az a lépés, amit mi odahaza nem mertünk megtenni!” De persze azt sem szeretném, ha úgy mennének a dolgok, hogy ha a főnöknek nem tetszik valaki pofája, akkor rámutathat, hogy ma őt esszük meg a csónakból. Tessék teljesíteni! És ha valakit elbocsátunk, a bérkeretéből a többiek fizetése emelhető. Nem ismételhető elégszer, hogy a hatékonyság növelése a kulcs. Magyarországon a közalkalmazottakat foglalkoztató állami cégek stábját épp úgy, mint az akadémiai kutatóintézetekét zömmel a munkaügyi bíróságok állították össze, ugyanis hazánkban lehetetlen megszabadulni a rossz munkaerőtől, hiába bocsátod el, a bíróságok visszahelyezik az állásába. Ennek most remélhetőleg vége.

A kormányból azt hallani, hogy az MTA-n belül működött kutatóhálózat képtelen volt a gazdaság számára azonnal üzletté formálható eredményekkel szolgálni, s az új rendszertől ennek változását remélik. Amire Chikán Attila közgazdász, akadémikus a következőt mondta nekünk: „Az akadémián számon kérni a fejlesztéseket súlyos félreértés. Nem az a feladata. Az akadémiai intézeteket arra hozták létre, hogy alapkutatásokat végezzenek. Persze be kell ágyazni őket az általuk vagy másutt létrehozott új tudás alkalmazását hatékonyan támogató rendszerbe, melynek fenntartása amúgy kormányzati feladat. És az is kormányzati feladat, hogy a fejlesztésekben támogassa a kis- és középvállalatokat. A kutatás-fejlesztésben kevés mind az állami, mind a vállalati ráfordítás, előbbiből a szándék hiányzik, utóbbiból, néhány üdítő kivételtől eltekintve, a szakértelem és a tőke.” Ön kinek ad igazat?

Egyetértek Chikán Attilával, hogy az innováció gyakorlati hasznosítása nem az akadémia, s nem is a kutatóintézetek feladata. Például Freund Tamás nemzetközi hírű agykutató eddig is kapott pénzt kutatásra, eztán is fog, de az eddigi eredményeiből még egyetlen magyar gyógyszer sem lett, ami baj, de ebben előrelépni nem is az ő feladata. A most létrejött Eötvös Loránd Kutatóintézet dolga továbbra is az alapkutatás, melynek eredményeit a tervek szerint a 2017 óta működő Bay Zoltán Intézet fordítja majd le a gyakorlat nyelvére. Amikor Pálinkás József volt az MTA elnöke, s én az alelnök, kértek tőlünk fejlesztési koncepciókat, amiknek aztán persze bajszot és szakállat rajzoltak, de úgy, hogy rájuk se ismertünk, de a lényeg, hogy én már akkor javasoltam, hogy a hagyományosan sikeres magyar tudományokban, mint a matematika, adjunk vastagon támogatást, hogy a világban megőrizhesse a vezető helyét. Aztán keressük meg azokat a tudományágakat, ilyenek például a fizika egyes területei, melyekben viszonylag kis ráfordításnöveléssel jelentős eredményt érhetünk el. Most is ez a cél.

Chikán Attila: Ma csak a Fidesz képes megszólítani ezt a népet

Viszont a kormánynak nincs stratégiája. Nagyinterjú Orbán volt gazdasági miniszterével.

Mit ér a magyar tudomány?

A rendszerváltás végbement, csatlakoztunk Nyugat-Európához gazdaságilag, társadalmilag, így meg úgy meg amúgy, de tudományosan még mindig áll a vasfüggöny, már Bécsből sem látnak át ide, számukra Magyarország egy amolyan „ott is van valami”.

Nincsenek nemzetközileg értelmezhető eredményeink?

A tavaly meghalt jeles kémikust, Solymosi Frigyest citálva: „Idéznek ők tőlünk, csak név nélkül.”

Létezik egy kézenfekvő, hatalomközpontú magyarázat az MTA bedarálására.

Mi lenne az?

Az, hogy Orbán egyetlen tőle független jelentős erőközpontot sem tűr meg az országban, se pártot, se gazdasági szereplőt, se szellemi bázist, így az MTA-t sem. S az ősi taktikát választotta: a meglévő rendszert nem beszántja, hanem kiüresíti és létrehozza a saját rendszerét, amit feltölt a régi funkciókkal.

A sajnálatos bizalmatlanság szüli az ilyen magyarázatokat. Az a legnagyobb baj ebben az országban, hogy a két térfél emberei egy sajátos gátlás következtében nem beszélnek egymással, így megszűnt a bizalom. Pedig alapigazság, hogy csak azt lehet utálni, akit nem ismerünk. Vonatkozik ez úgy általában a magyar társadalomra, s az akadémia és a kormány viszonyára. Én tulajdonképpen egyik fél jó szándékában sem kételkedem. Csak Lovász elnök úr a hagyományokhoz ragaszkodott, amiben bizonyos értelemben igaza volt, hiszen a tudomány konzervatív dolog, Palkovics miniszter úr pedig politikusként lépett fel, s az ő világában az újításnak komoly szerep jut.

Ön elképzelhetőnek tartja, hogy Orbán Viktornak simán elege lett az MTA függetlenségéből, némelyik akadémikus kormánykritikáiból, ezért vette el az MTA-tól a kutatóintézeteket és a pénzt?

Nem tartom elképzelhetőnek. Szerintem Orbán sose kérte Palkovicstól, hogy vegye el az MTA-tól a kutatóintézeteket és a pénzt.

Hanem? Palkovics döntött így?

Alighanem. Abban biztos vagyok, hogy Palkovics nem a kormánykritikát nézte, hanem a teljesítményt és a hatékonyságot.  A miniszterelnököt pedig eleve nem úgy ismerem, hogy belemenne részletekbe. Ő kizárólag stratégiai kérdésekkel foglalkozik, irányt mutat, a részletek kidolgozását másokra hagyja.

Ön feltétlen híve az orbáni politikának. Sőt, Orbán Viktor a barátjaként említette önt. Tényleg barátok?

Ha Orbán Viktor a barátjának nevez, az számomra megtiszteltetés, de erős túlzás. Ismeretségünk a Pázmány egyetem létrehozásához kötődik, aminek egyik ötletadója, szervezője voltam, igazából én tettem le az egyetlen életképes javaslatot. Mindez az Antall-kormány idején zajlott. Aztán a Horn-kormány idején úgy láttuk, hogy az egyetemnek az összes párttal jóban kell lennie, így mindenkit meghívtunk előadni, mások mellett Orbán Viktort is, aki így megtapasztalhatta, milyen népszerű a diákjaink körében, aminek köszönhetően utóbb is kapcsolatban maradtunk. Szokta mondani, hogy közel-keleti kérdésekben én vagyok a tanácsadója. És ehhez hozzá szokta tenni, hogy a politikust minősítik a tanácsadói. Kedves gesztus, jólesett.

Az ön egyik fia viszont tényleg Orbán Viktor tanácsadója.

Volt egy időben.

Miben?

Az első Orbán-kormány idején, az egészségügyben.

Már nem tanácsadó?

Nem.

Miért?

Visszatért az egyetemi világba. Jelenleg pedig kormánybiztos, a Magyar Honvédség modernizációján dolgozik.

Ha szoros barátság nem köti is össze önt a miniszterelnökkel, azért protokolleseményeken gyakran látják egymást. Pár éve részt vett egy jordániai díszvacsorán, ahol a miniszterelnök a terrorizmus támogatásával gyanúsított, azóta elhunyt Ghaith Pharaon mellett ült. Ön hogy került ahhoz az asztalhoz?

A térség szakértőjeként voltam jelen, lévén orientalista vagyok. Amúgy nevetséges az ügy. A vacsora elején számos embert bemutattak nekem, aztán leültem, s egész este a kuvaiti követtel diskuráltam. Az egyetemi időszakban egy évet töltöttem a Bagdadi Egyetemen, vacsoráztam én már olyanokkal, mint Szaddám Husszein, Hafez al-Assad, az algír Houari Boumédiène elnök, vagy mint a jordániai király trónörökös öccse, aki egyébként Oxfordban végzett, és rendkívül okos ember. Mi következik mindebből? Semmi. Ahogy a Pharaonnal közös légtérben elköltött vacsorából sem következik semmi.

Arról mit gondol, hogy egy ilyen kétes figura befér egy miniszterelnöki vacsorára, s aztán mindenféle bizniszekbe is?

A vacsorát nem a miniszterelnök adta, hanem Jordánia tiszteletbeli konzulja, a kormányfő vendégként vett részt rajta. Orbán Viktor határozottan autonóm személyiség, egy vacsorával aligha befolyásolható. Ami pedig magát az úgymond nemzetközi bűnöző Pharaont illeti: Magyarország az EU-n kívüli állampolgároknak kizárólag brüsszeli jóváhagyással adhat ki vízumot, ez alól nyilván Pharaon sem volt kivétel.

Orbán Viktor a jobbra fordulása után, a kilencvenes évek második felétől körülvette magát nálánál idősebb tudósokkal: rövidebb-hosszabb időre mások mellett föltűnt mellette ön, Chikán Attila, Pálinkás József, Csaba László, Bod Péter Ákos, Hámori József, Járai Zsigmond. Aztán a soroltak közül egyedül ön maradt, a többiek ma a kurzus kritikusai. Chikán Attila azt mondja erre: „Mindenkinek megvan a maga egyedi története, a közös az, hogy nem mi fordultunk el a Fidesztől, a mi nézetrendszerünk többé-kevésbé stabil, hanem a Fidesz tőlünk.” Ön szerint min múlt, hogy ki maradt s ki nem?

A többiek nevében nem nyilatkozhatok, abban biztos vagyok, hogy én azért maradhattam, mert soha semmit nem akartam Orbántól.

A többiek meg igen?

Nem tudhatom. Minden szakmának megvan a maga betegsége. Az egyetemi tanárság betegsége a hiúság, amit az is igazol, hogy nem kell őt megfizetni, elég, ha legyezgetik a hiúságát, mondjuk azzal, hogy kikérik a véleményét. Csak vigyázni kell vele, mert ha megsértik azt a hiúságot, akkor az illető könnyen átlendül ellenzékbe. De hát ez emberi dolog. A fölsoroltak némelyikével kifejezetten jóban vagyok, eszem ágában nincs megbántanom őket. Tény, hogy én se pénzt, se pozíciót nem kértem, s nem is akartam. Ha megkértek valamire, megcsináltam. Mindig a feladat érdekelt. Jelen pillanatban is az érdekel, mit tehetek ebben a helyzetben a magyar tudományért. Ha hallgat rám Orbán Viktor, bár nem én vagyok a miniszter, vagyis nem elsősorban engem kell meghallgasson, most is megosztom vele a gondolataimat.

Ön amúgy érti a kormány személyzeti politikáját?

Melyik részét?

A magyar irodalmat terelgető, finanszírozó Petőfi Irodalmi Múzeum élére egy harcost, Demeter Szilárdot helyezte Orbán. Ide, a kutatóintézeteket kezelő testület élére pedig egy joviális, szívélyes, mindenkivel barátságos, kiváló kapcsolatápoló hetvenhat éves férfiút: önt. Hol a logika?

A miniszterelnök motivációit nem ismerem. Arra viszont szívesen válaszolok, hogy én mitől lettem olyan, amilyen.

Demeter Szilárd: Ha egy bálban nincs bunyó, akkor nem sikerült jól az a bál, újra kell szervezni

Nagyinterjú tízpontos tökön rúgásról és irodalomról, politikáról. „Ha férfi vagy, verekszel.”

Mitől?

Attól, hogy a nyugati határszélen, Szlovénia szomszédságában, ahonnét származom, nagyon szívélyesek az emberek.

Ön vend?

Részben.

Tudja, mely vend hágott még a Fidesz csúcsaira? A szakonyfalui Rogán Antal.

Én ne tudnám?! A nagyapám állítólag udvarolt az ő dédanyjának! Számomra a közéletben is fontosak ezek az emberi dolgok.

A Nemzeti Együttműködés Rendszerében az érvek helyét egyre inkább az „emberi dolgok”, a kapcsolatok, a lojalitás, a törzshöz tartozás veszi át, nem gondolja?

Mire utal?

Hitkérdés minden. Ha elfogadod, hogy „Orbán Viktor az egyetlen, aki képes a helyes úton tartani hazánkat”, akkor elfogadod azt is, hogy bármit tesz, az erkölcsös, hasznos. S ha mégsem az, sebaj, „összességében” még mindig ő a legjobb választás. Elfogadod, hogy nem a tehetségen, hanem Orbánon múlik, ki gazdagszik, elfogadod, hogy az ügyészség védi a fideszesek elkövette bűncselekményeket, elfogadod, hogy Orbán maga a törvény, egy személyben menedéket ad egy a hazájában elítélt politikusbűnözőnek, máskor futni hagy egy gyáva gyilkost, az azeri baltást. Azt is elfogadod, hogy a Fidesz elfoglalja a mindenkori hatalom ellenőrzésére a rendszerváltással létrehozott független szervezeteket, az Alkotmánybíróságot, a számvevőszéket, a médiahatóságot, az Országos Bírósági Hivatalt. Most pedig épp azt fogadod el, hogy az MTA-t gyarmatosítja.

Én interjúban csak az utóbbiról formálok véleményt, de arról sem úgy, mint gyarmatosításról. Az akadémia első osztályán, bár különböző pártállású emberek ülnek, szakmai kérdésekben mégsem pártálláspontok mentén kristályosodik ki a vélemény, sőt, jobbára konszenzus is kialakul. Szerintem úgy általában sem pártállásban van a fő különbség, hanem abban, hogy Magyarországon a többség érzelmileg közelít a problémákhoz, és az érzelmek elvakítanak. Ha a tényekben nem tudunk egyetérteni, akkor sehová sem jutunk.

Amiket soroltam, azok tények?

A kompetenciahatáromon túli kérdésekbe nem megyek bele. Egyetlen kérdésre viszont válaszolok, csak hogy érzékeltessem, hogy a többi tételben is vannak fönntartásaim. Szerintem a fékek és ellensúlyok minden demokráciában fontosak, de szerepüket meghatározzák az adott ország szokásai, hagyományai. Amerikában például az elnökválasztás ma már show-műsorhoz hasonló a történeti hagyományaik és a tömegtájékoztatás miatt. Az amerikai választási kampány sajátosságai alkalmasak lehetnek arra, hogy elfedjék a jelöltek valós személyiségét, a választók tehát kapnak, akit kapnak. Ezzel magyarázom, hogy az ottani elnökökre aztán rá kell tenni a fékeket meg az ellensúlyokat. De Magyarország szabadon választ.

Amerika még inkább szabadon választ. A legutóbbi magyarországi kampányok nagyon nem egyenlő feltételek mellett zajlottak.

Ha én megválasztok egy miniszterelnököt, az általa vállaltak megvalósításában nem teszek rá féket, hanem azt akarom, hogy meg tudja csinálni, amit a programjában ígért. Féknek és ellensúlynak ott a négyévenkénti választás. Na, de politikai kérdésekben nem nyilatkozom. Persze mindenről van véleményem, de azt megtartom a badacsonytördemici pincémbe, ahol diktafon nélkül szívesen megvitatom ezirányú gondolataimat is.

Lehet, békésebb, boldogabb élet várná Tördemicen, mint ebben az akadémia fölötti irányítótestületben.

Ha csak a személyes okokat veszem, az embernek hetvenhat évesen valóban nem biztos, hogy tépáztatnia kell az idegeit.

És az ön tudósi reputációja felől nézve okos ötlet félig-meddig politikai szerepet vállalni?

Vezettem én más testületet is, és sose azzal kezdtem, hogy én mit gondolok, hanem azzal, hogy mindenki mondja csak el a magáét. Itt is a közös bölcsesség megtestesítőjének kell lennem, nem az az ember, aki sugalmaz, hanem az, aki összefoglal. Otthon sem én irányítok, itt se fogok. Nincs rajtunk béklyó. Sőt, a hatalom a kezünkbe helyezte az akadémiai kutatóintézetek sorsát, s még pluszpénzt is adott hozzá. És annyit kért, hozzuk ki ebből a legtöbbet. Szép feladat. Miért ugranék el előle?

Kiemelt kép: Farkas Norbert /24.hu