Cárok Isten kegyelméből

Nem keltett mifelénk különösebb izgalmat az a nemrégiben napvilágot látott hír, hogy Gorbacsov ex-pártfőtitkár, volt szovjet elnök sürgette a bolsevikok által 1918-ban gyalázatosan kivégzett orosz cár és családja rehabilitálását. Miként az sem számított szenzációs értesülésnek, hogy az orosz ortodox egyház a meggyilkolt uralkodót hozzátartozóival egyetemben szentté avatja. Pedig volna okunk eltűnődni ezeken a híreszteléseken. S erre jó alkalmat is ad Niederhauser Emil és Szvák Gyula Romanovok című kitűnő könyve. Az olvasmányos családtörténet egyúttal annak a háromszáz évnek hiteles és fordulatos históriája, amikor is a tatár hordák ellen védekező moszkvai fejedelemségből tekintélyes európai nagyhatalom lett. A Romanovok hosszú és zűrzavaros útja azzal kezdődött, hogy a még gyermek, és a nagy megtiszteltetéstől vonakodó Mihail Romanovot 1613-ban a széthullással fenyegetett Oroszország cárjává nyilvánították. A folytatás – és ezzel a Romanovok korának – fő jellemzője a hatalomért, a trónöröklésért folyó szakadatlan harc volt, puccsokkal, összeesküvésekkel tarkítva. A “kis” és “nagy” uralkodók egymást váltották. A színes, kalandos, ámbár mindig is valójában vérre menő történetből ismertetésünkben csupán néhány mozzanatot emelhetünk ki.

FÁJDALMAS REFORMOK. Szóljunk először I. (Nagy) Péterről, aki a XVII-XVIII. században sokat tett azért, hogy az elmaradott Oroszország “Európa nyomába szegődjön”. Persze nem(csak) arról nevezetes az uralkodó, hogy saját kezűleg nyírta le néhány bojár szakállát és megtiltotta e szőrzet viselését, hanem lényegbevágó gazdasági, katonai reformjairól is. A “közjón”, népe és országa felemelkedésén munkálkodott. A reformokért azonban nagy árat kellett fizetni: soha olyan rosszul nem éltek az emberek Oroszországban, mint Péter idején. Inkább tragikus figura volt, aki azt tette, amit tennie kellett, és lehetett – olvassuk. Utódlásával is baj volt, fia, Alekszej nem kívánta a magas rangot, lemondott a trónról. Mégis főbenjáró bűnökkel vádolták, a kínvallatásokban apja, a cár is részt vett. Majd a cárevicset a halálba segítették.

Ezután tegyünk említést III. Péterről, a későbbi utódról, aki arról (is) nevezetes, hogy a hétéves háborúban cserben hagyta szövetségesét, Mária Teréziát, lehetővé téve ezzel az örök rivális, a porosz Nagy Frigyes győzelmét. A csatából hazatérő cárnak nem volt szerencséje: a gárdaezredek ugyanis a nem éppen házastársi hűségéről nevezetes feleségét, Katalint kiáltották ki császárnak. A meghökkent cárt pedig rövid úton átsegítették a másvilágra. Egyébiránt az ily módon – és természetesen isten kegyelméből – minden oroszok cárnőjévé lett II. (Nagy) Katalin joggal tarthatta magát Nagy Péter igazi utódjának. Több mint harmincéves (1762-1796) uralkodása alatt női ügyességét, praktikáit is segítségül véve konszolidálta az ország helyzetét. Jórészt e nagy formátumú személyiségnek köszönhető, hogy a XVIII. században, “az ész századában” Oroszország már az egyik első európai nagyhatalommá vált. A cárnő halála után egyetlen fia, I. Pál néhány éves (1796-1801) zsarnoki uralma megint csak rosszul végződött; apjához, III. Péterhez hasonlóan az összeesküvők őt is meggyilkolták.

Oroszország óriási próbatétele az utód I. Sándor (1801-1825) uralma alatt következett be. A nagy honvédő háború során a Napóleon feletti győzelem a birodalom súlyának óriási növekedésével járt. A kontinens sorsát sokáig meghatározó bécsi kongresszus idején a cárnak, Európa megmentőjének szava különleges jelentőséget kapott. Halála körül mindmáig sok a megold(hat)atlan rejtély.

A TÖRTÉNET VÉGE. Most pedig ugorjunk egy nagyot, és szóljunk a végjátékról. A tragikus sorsú II. Miklós (1894-1917) személyéről, tevékenységéről, a cári birodalom végnapjairól könyvek, dolgozatok százai láttak napvilágot. Az összkép – természetesen – ellentmondásos, joggal állítható azonban, hogy a “minden oroszok (utolsó) cárja” tehetségtelen, gyenge képességű uralkodó volt. Ugyanakkor kitűnő családapa, imádott felesége, Alekszandra által befolyásolt – nevezzük nevén – papucsférj, aki mindent megtett vérzékenységben szenvedő egyetlen fia, Alekszej gyógyulásáért. Nem szándékozott megérteni az idők szavát: a végsőkig ragaszkodott az autokrácia, a teljes és korlátlan cári hatalom elvéhez – és gyakorlatához.

Miklós uralmának utolsó tíz évére nagy – és jórészt ártalmas – befolyást gyakorolt “a csodatevő sztarec” Raszputyin, meggyorsítva a végzetes eseményeket: “Mi II. Miklós, Isten kegyelméből minden oroszok császára és autokratája…” 1914. augusztus 2-án bejelentette a háború kitörését. A további események már jól ismertek. Az 1917. évi februári forradalmat követően az ideiglenes kormány jónak látta volna a hatalmáról lemondott uralkodó és családja külföldre távozását, de a “jó rokon”, a brit unokafivér VI. György ezt nem vállalta. Azután már amúgy is késő volt: a győztes bolsevikok 1918 júniusában Jekatyerinburgban az utolsó cárt és egész családját meggyilkolták. Így végződött a Romanovok története.

Szerzőink összefoglaló értékelése: “a Romanovok háromszáz éves uralma alatt lett az Európa peremén alig észrevehető államból a Föld egyhatodán elterülő birodalom…” Hogy merre halad a harmadik évezred Oroszországa? Majd meglátjuk.