Derek Cianfrance filmjében nincs semmi, ami a tekintetet vonzza: nagy fordulatok, látványos események, a dolgok kívülről való szemlélésének kellemes izgalma. A feszültséget végig olyan történések hordozzák, amilyenekkel mi magunk is nap mint nap találkozunk vagy találkozhatnánk. Éppen ettől ez a feszültség igen kényelmetlennek bizonyul, maga a film pedig vigasztalan szomorúságot áraszt.
Van egy kis család. Fiatal szülők, kedves kislány, szinte idilli a kép. Már-már irigyelnénk az egymást szerető szülőket, a boldog gyereket, ám amikor a kutyát elüti egy autó, és megnyilvánul valami fojtott indulat („már megint nem zártad be a kerítést” – valami ilyesmi, amiket mindenki minden nap a szerelmének nevezett idegen fejéhez vág), már tudjuk, hogy a tudatosan irányított kedvesség mögött a szokott, éppen köznapiságában elviselhetetlen pokol fog feltárulni. Elhallgatások, meg nem felelések, valaha szeretetből kötött kompromisszumok, amelyek azonban, mint a kompromisszumok mindig, lassan szétrágják a kötelékeket, amelyeket megtartása érdekében létrejöttek.
És megmutatkozik, szép lassan, az egyszer már látott képekhez mindig új nézőpontot rendelve, a múlt. A nő a nem várt terhesség miatt mondott le álmáról, hogy orvos legyen, s most nem tudja megbocsátani az ambícióhiányt fizikai munkás férjének. Azzal kell azonban szembesülnie, hogy az orvos, akinek most asszisztensként a keze alá dolgozik, valójában nem a munkájára tartana igényt, hanem nőként vetett rá szemet. A férfiről pedig lassan kiderül, hogy a család, amelyhez mindenek fölött ragaszkodik, nem csak kezeli őt idegenként, de abban valóban idegen is.
Ha valamit a szemére vethetünk ennek a lassú, finoman nyomasztó filmnek, az, furcsa módon, épp a történetszövés olajozottsága. A hasonló élethelyzeteket filmező nagyobb (Cassavetes) vagy a kisebb (Hartley, Kollek) elődök filmjeiben mindig maradt valami nyugtalanítóan megoldatlan. Itt azonban a szálak végül elvarratnak, minden érthetővé válik, nem marad titok. Voltaképpen éppen ez maga a hollywoodi dramaturgia: a felszínes megértést túlságosan is megkönnyítő belső értelmezés, amely épp a mélyebb intuíciót, a személyesebb érintettséget kapcsolja ki. Még egy ún. alternatív filmben is, mint amilyen ez.
Amelyet, persze nagyon-nagyon nézhetővé tesz a két főszereplő. A szuggesztív Ryan Gosling egyszerre ártatlan, sérülékeny, ám ebből a sérülékenységből egyfajta agresszív kapaszkodást formáló férj. Egyszerre szeretetre méltó és fojtogató. A belső elfáradást, csömört pedig a Bábelből ismerős Michelle Williams mutatja meg, annak a nőnek, annak az embernek a kétségbeesésével, aki mindig abban a hiszemben hozott döntéseket, hogy az adott körülmények között a lehető leghelyesebben cselekszik, s mégis a csőddel kell szembesülnie. Megérdemelt Oscart kapott ennek az egyszerre szép és elhasználódott, de legfőként végtelenül kiábrándult nőalaknak a megformálásáért.
Ajánljuk: a szomorú, letaglózó művészfilmek kedvelőinek, akik tán kevesen vannak (remélem, annyira azért mégsem), és mindazoknak, akik fogékonyak az igazán elmélyült színészi alakításokra.
Nem ajánljuk az akciófilmek rajongóinak.
Blue Valentine – színes, feliratos amerikai filmdráma, 2010. Rendezte: Derek Cianfrance. Szereplők: Ryan Gosling(Dean), Michelle Williams (Cindy), Faith Wladyka (Frankie), John Doman (Jerry), Mike Vogel (Bobby). 112 perc. Forgalmazó: Budapest Film.
Hazai bemutató: augusztus 18.
