“Vagyis nem tudni, hova megy, csak az a biztos, hogy innen el”

Váncsa István: Zsindelyezik a kaszárnya tetejét

El kell húznia a nemzeti könyvtárnak a várból, ehhez kétség nem fér, igazából oda se lett volna szabad költöznie. A nemzeti könyvtár a nemzeté, pontosabban a nemzet olvasni tudó, olvasni akaró, könyvbarát minoritásáé, a vár viszont a háború előtt is hatalmi centrum volt, most is az lesz. A könyvtárnak a hatalom szomszédságában semmi keresnivalója nincs. A könyvnek hely kell. Amikor tehát az OSZK-t a Budavári Palota F épületéből kiakolbólítják, nem azért teszik, hogy a nemzeti kultúra egyik legfontosabb intézménye ismét megfelelő körülmények között működhessen, hanem egyszerűen csak azért, hogy ne legyen ott. Ez nem hipotézis, hanem tény, L. Simon Lászlótól tudjuk. Öt esztendeje, amikor apostoli kormányzatunk szintén a Budavári Palota F épület megkapa­rintásának tárgyában fondorkodott, L. Simon azt mondta, hogy az Országos Széchényi Könyvtár új otthonának a megtalálása napirenden van. Vagyis nem tudni, hova megy, csak az a biztos, hogy innen el.

Kultúrállamokban másképp szokás. Előbb felhúznak egy – a korszerű óriáskönyvtár igényeinek és funkcióinak megfelelő és egyéb közművelődési feladatok ellátására is alkalmas – épületkolosszust, majd a könyvtárt oda költöztetik. 2002-ben, amikor Orbán először kezdte úgy érezni, hogy neki voltaképp az egész királyi palota dukál, arról volt szó, hogy az OSZK-nak az akkori ötvenezer négyzetméteres alapterület helyett minimum hetvenezerre volna szüksége. Akkoriban még föl is merült a lehetősége annak, hogy a magyar kultúra egyik legfontosabb intézménye eleve könyvtárnak szánt, annak tervezett épületben folytassa a működését, ma már viszont a gondolat is megmosolyogtató. Sok-sok tízmilliárdot feccölni egy olyan kócerájba, amiről azt se tudni, mire való? Ahelyett, hogy azt a pénzt is a határon túli fociakadémiáknak adnánk oda?

Az Átlátszó friss értesülése szerint már meg is van, hova kerül a könyvtár, a Kilián (korábban Mária Terézia) laktanyába, hova máshová. A döntést állítólag már közölték is a főigazgatóval, mégpedig sms-ben, kormányzatunk ugyanis így kommunikál. Hadat üzenni is sms-ben fog Amerikának, ha kihúzzák nála a gyufát.

Domány András: Lengyelország és Izrael: küszködés a történelemmel

Vajon miért kellett ez Benjamin Netanjahunak? A lengyelek amerikai kérésre önként feliratkoztak Irán ellenségei közé, és februárban megrendezték a teljesen haszontalan varsói Irán-konferenciát, nagy szívességet téve az izraeli miniszterelnöknek, aki választásra készülve villoghatott a libanoni és szíriai szerepe miatt fő ellenségnek tartott perzsa állam harcos ellenfeleként. Ám hála helyett tett egy mellékes megjegyzést a folyosón újságíróknak – tehát nem hivatalos megszólalásban –, amiből botrány lett. Utalva a lengyel emlékezettörvény miatti tavalyi viszályra, állítólag úgy fogalmazott valójában, hogy voltak lengyel kollaboránsok a náci megszállás alatt (de lám, végül senkit nem pereltek be, ha ezt kimondta). Ám ez – részben fordítási hiba miatt – úgy terjedt el, hogy Netanjahu szerint „a lengyelek” együttműködtek a nácikkal. Mire pedig ezt sikerült volna tisztázni, megszólalt otthon az újdonsült külügyminiszter, Jiszrael Kac (Katz), aki a Likud párton belül fúrja a miniszterelnököt. Idézte Jichak Samir egykori kormányfőt, hogy „a lengyelek az anyatejjel szívták magukba az antiszemitizmust”.

Egy izraeli történésznek a Haarec című lapban megjelent kommentárja szerint ezzel „szembeköpött egy büszke nemzetet”. Az ilyenkor érdektelen, hogy Samir nem pontosan azt mondta, és utóbb sokszor elnézést kért a fogalmazásért.

Várhegyi Éva: Legmerészebb álmaink is megvalósíthatók!

A jövő elkezdődött: pár óra leforgása alatt az előttünk álló évtized feladatait megszabó két akciótervvel is előálltak a gazdaságunkat irányítók. Orbán Viktor kormányfő kitűzte a 2030-ra teljesítendő célokat, a pénzügyminiszter és a jegybankelnök pedig egymással versengve tette le az asztalra az ambiciózus felzárkózási terv végrehajtásához szükséges intézkedések csomagját; ki-ki habitusa szerint mert nagyot álmodni. Mindkét programban jócskán találunk megvalósításra érdemes javaslatokat, ám kétséges, hogy nyolc év más irányba mutató kormányzása után ugyanez a hatalom képes és hajlandó volna a sikerhez szükséges fordulatra.

Az európai parlamenti és az önkormányzati választással is terhelt év érthető módon nagyotmondásra késztette a kormányfőt. A Magyar Kereskedelmi és Iparkamara február végi, hagyományos gazdasági évnyitóján 2030-as határidővel megfogalmazott célok többsége olyannyira irreális, hogy inkább a blöffök kategóriájába tartozik, mintsem a megvalósítás esélyével kecsegtető tervekébe.

Legfőbb célként azt jelölte meg Orbán Viktor, hogy Magyarország az Európai Unió öt legjobb országa közé tartozzon, ahol „a legjobb élni, lakni és dolgozni”. Bár hozzátette, hogy ez nem csupán életszínvonalat jelent, hanem „tisztaságot, rendezettséget, biztonságot” is, megerősítette az előtte szóló Matolcsy Györgyöt abban, hogy hosszabb távon is fenntartható a mai helyzet, amikor a magyar gazdaság az uniós átlagot két százalékkal meghaladó ütemben növekszik.

Bérczes Tibor interjúja Floris Vermeulen holland politológussal, aki baloldali gondolkodóként bírálja a baloldal több évtizeden át folytatott integrációs politikáját.

„2017 márciusa óta egy bevándorlók által alapított párt, a DENK is benn ül a holland parlamentben. Örömre vagy aggodalomra ad okot ez az Európában egyelőre egyedülálló fejlemény? Miért fordítottak hátat a Hollandiában allochtonoknak – „máshol születetteknek” – nevezett nem-nyugati bevándorlók – elsősorban a törökök és a marokkóiak – az „őshonos” pártoknak, holott az ember azt várná, hogy minden újabb generációval csökken az őslakosok és az – egykor – újonnan érkezettek közötti távolság? És hol hibás az utóbbi logikára épülő gondolkodás?”

Markó Béla: LEÁRAZOTT ÉRTELMISÉG

Huszonkilenc évvel ezelőtt, 1989. december 22-től pontosan három hónapon át hatalmon volt az értelmiség Romániában. Egyetemi tanárok, tudósok, írók vezettek számos fontos intézményt az úgynevezett forradalom után. Persze, részben népfelkelés, részben pedig, ahogy sokan állítják, talán államcsíny volt, ami akkor történt. A diktatúra csak így bukhatott meg, valószínűleg semmiféle konspiráció nem hozott volna eredményt a spontánul kirobbanó népharag nélkül. És ez fordítva is igaz lehet. Nyilvánvalóan felemás volt ily módon ez a háromhónapos értelmiségi uralom is, szó sem volt a filozófusok platóni államáról, hiszen már eleve meg kellett osztani a hatalmat a volt rendszer kevésbé kompromittált politikusaival, akik eltérően az egyébként rendkívül népszerű íróktól vagy színészektől, értettek a közigazgatáshoz. Különben is utólag úgy tűnhet, hogy ezek az ellenzéki értelmiségiek csupán a régi-új profik hitelesítéséhez kellettek. Van ebben igazság, mégis azt hiszem, valós esélyt kaptunk akkor egy mélyreható rendszerváltásra. Három hónapig. Aztán 1990. március 19-én és 20-án, amikor Marosvásárhelyen román és magyar tömegek csaptak össze, egyszerre véget ért az értelmiségiek tiszavirág-életű országlása. Minden jel szerint éppen arra szolgált a marosvásárhelyi konfliktus kirobbantása, hogy elakassza egy új, demokratikus rend kialakítását, és egyúttal a magyar követeléseknek is gátat vessen. Attól a pillanattól kezdve minden lelassult, és aminek a megoldása abban a három hónapban sokszor napok kérdése volt, később hosszú évekbe került.

Kiemelt kép: Mohai Balázs / MTI