Noha a prof volt az első, aki a mai formájukban használta a „vidám” és a „szomorú” szmájlikat, a történelem során többen is próbálkoztak valami pluszt adni az írott szöveghez. A 19. század végén a morze kódban például elfogadottnak számított a 73-as számot használni a „szeretlek és sok puszi” kifejezésére, Ambrose Bierce amerikai író pedig 1912-ben azzal a javaslattal állt elő, hogy az ironizáló mondatokra egy olyan jellel (_/) kellene rámutatni, ami „mosolygó szájat” jelent.
Bierce gondolata egy másik író, Vlagyimir Nabokov képzeletét is foglalkoztatta. Amikor egy 1969-es interjúban megkérdezték tőle, hogy szerinte hol állhat az írók rangsorában, Nabokov a következőt válaszolta: „Sokszor gondolkodtam már azon, hogy léteznie kellene egy tipográfiai jelnek, ami a mosolyt jelenti. Mondjuk egy olyannak, mint az oldalra döntött zárójel, amit most nagyon szívesen felvázolnék, amiért válaszolnom kell erre a kérdésre.”
A történelem leghíresebb szmájlija azonban Abraham Lincoln egy 1862-ben elhangzott beszédének kéziratában található – a kutatók a mai napig nem tudnak megegyezni, hogy a „;)” karaktereket egyszerűen egy elírásnak köszönhetjük, vagy már a szöveg írói is jelezni akartak velük valamit.
A mai szmájik története a pennsylvaniai Carnegie Mellon University-n kezdődött. Az egyetem egyik virtuális üzenőfalán heteken keresztül ment a vita arról, hogy a „limitált lehetőségekkel bíró” online beszélgetések alatt (azaz, amikor nem látni a partnered arcát és gesztusait) hogyan lehetne egyértelműen kifejezni, ha valamit viccnek szántunk. Tanárok és diákok egyaránt beszálltak az ötletelésbe, és ugyan több javaslat is született, Scott E. Fahlman professzor megoldása volt az, ami végül mindenki tetszését elnyerte.
Fahlman 1982. szeptember 19-én kiposztolt üzenete a következő volt: „Javaslom az alábbi karaktersorozat használatát a viccek jelölésére: :-) Olvassátok oldalról. Ha az aktuális trendeket nézzük, igazából az lenne a leghasznosabb, ha azt is megjelölnénk, ami nem vicc. Erre használjuk ezt: :-(”
A professzor „egyszerűen nagyszerű” megoldása nagyon hamar elterjedt az egyetemen – az egyetemi hálózatok publikussá való kiszélesítése után pedig minden internetező használni és variálni kezdte őket. Mivel Fahlman csak a két legalapvetőbb érzést fordította le a karakterek nyelvére, a szmájlik sokasodásának csak a felhasználók fantázia szabhatott határt – ami persze elképesztő módon leegyszerűsítette az online kommunikációt.
A kis arcocskák kritikusai szerint azonban legalább ennyire elképesztő az a tény is, hogy az emberek valós kommunikációs képességei ezzel egyenes arányban romlottak botrányos szintre. Az emotikonokat elutasítók szerint ugyanis lassan elértünk arra a pontra, ahol már fölösleges ténylegesen viccesnek vagy választékosnak lennünk, hiszen a poén helyét elárulja egy szmájli.
Innen a számítógép elől azonban akaratlanul is eszünkbe jut a székely vicc – Kedves kritikusok, ez most komoly? Mert viccnek azért durva lenne… ;-)
