Ránézésre előbb gondolnád, hogy két büdös nagy pofont kapsz tőle, mint egy cipősdoboznyi karácsonyi ajándékot. Mondjuk utóbbira, mármint ajándékra Tóth Ákostól, akkor nyílik esélyed, ha mélyszegénységben élsz valamelyik észak-magyarországi faluban.
Ákos korpulens fickó, plusz a teste tele tetoválással, és önmagában a póló alól kilógó két varrt kar indokolja a kezdeti távolságtartást. De amint megtudjuk, hogy az egyik lábfején Hello Kitty mosolyog, a másikon pedig az emberséges utánpótlás-neveléséről híres Törekvés SE címere virít, enyhül szorongásunk. S amikor elmagyarázza, hogy a térdére azért került tetkóragtapasz, mert „az csak olyannak van, aki már esett nagyot, de fel is állt belőle”, tisztelni kezdjük benne a hétköznapi filozófust.
Ákos soproni srác, az idén töltötte a negyvenet, egészségügyi szakközepet végzett, punk volt, „a tinikorom egy hatalmas, összefüggő Prodigy-klip”, aztán taraját veszítve mentőápolónak állt, munka mellett gyógypedagógiai asszisztens oklevelet szerzett és kitanulta a masszőrséget. Pestre költözött, lett egy nevelői állása az egyik gyermekotthonban, és lett egy-két másik állása is: a Vasasnál és a Törekvésnél gyúr, gyógyít felnőtt és utánpótláskorú sportolókat, kosarasokat, vívókat, kerekesszékeseket; és utazik nemzeti válogatottakkal is.
Kilenc éve, hogy megalapította a szegényeket segítő Age of Hope-ot. Nyáron táboroztat, szezononként százhúsz gyereket, hol a Balatonon, hol a horvát tengerparton. Azt mondja, fejenként huszonnyolcezer forintból hozza ki az egyhetes utat (amit természetesen az alapítvány fizet) útiköltséggel, szállással, étkezéssel, mindennel együtt.
Amihez persze sok minden kell.
- Kell, hogy két bank összedobott a szervezetnek egy kisbuszt.
- Kell, hogy az apartmanokat kint is, itthon is ingyen adja kölcsön egy támogató.
- Kell, hogy beleírták az alapító okiratba, s be is tartják, hogy az Age of Hope-nál senki nem kap egyetlen fillér munkabért, minden mozdulat önkéntes és ingyenes, Ákosnak sem jár fizetés.
- Kell, hogy azt is rögzítették: a pénzadományokból és az egy százalékból összegyűlő évi kábé ötmillió forint legföljebb tíz százaléka mehet fenntartásra, vagyis raktárbérlésre, üzemanyagra, könyvelésre, bankolásra, a többi a gyerekeké.
- S kell az is, hogy sehová nem pályáznak, így megúszható, hogy kívülről beleszóljanak a munkába; Ákos amúgy is szólista típus.
A kampányokon kívüli időben sincs nyugi, ételt osztanak, maguk bográcsolják, viszik hajléktalanoknak, családok átmeneti otthonának. Katasztrófa sem múlik Magyarországon Ákosék segítsége nélkül, a vörösiszaposokhoz épp úgy rohantak, mint szinte minden árvíz károsultjaihoz. És még álmodnak is: minden megyeszékhelyen építenének, üzemeltetnének „védett házat”, ahol éjjel-nappal befogadnának, ellátnának bántalmazott gyerekeket.
Önkénteseit az alapítványhoz Ákos a maga gyúrta ifisportolók közül toborozza. Érettségihez amúgy is követelmény az ötven óra közmunka, jönnek sokan, aztán néhányan egyetem alatt is „továbbszolgálnak”, hiszen jónak lenni jó, jók között lenni jónak még jobb; van, aki már a hatodik évét tapossa az Age of Hope-nál. Mondja Ákos, többségük „a hegyről sétál le, számukra az első pár út katasztrófaturizmus, az én dolgom, hogy minél gyorsabban érzékenyítésbe fordítsam át a helyzetet”. Akad gimis, akinek már az édesanyja is törzsgárdista az alapítványnál: állásban egy multinál készít svéd és norvég adóbevallásokat, a szabadságát az Age of Hope programjaihoz alakítja.
Évi négy-öt adománytúrát szerveznek Ákosék, tavasszal zömmel tisztítószereket, nyáron élelmiszert, ősszel tanszereket, télen, decemberben cipősdobozba zárt ajándékot terítenek abban a tucatnyi községben, amit évtizede Ákos kinézett magának, s azóta is visszajár mindbe.
A mai kanyart többhetes munka előzte meg: adományt kértek és kaptak és szelektáltak és dobozoltak és csomagoltak és autóba pakoltak, hogy hajnalban, Ákos kispesti panelja előtt összegyűljön a tizenfős csapat, és BAZ-ba vegyük az irányt. Több falut ejtünk útba, van, ahol a „helyi kontakt” házába visszük be a pakkokat, ő osztja majd tovább az ajándékot. Az első két településre viszont még tanítási időben érünk, szerencse, mert műsor várja az az Age of Hope-ot.
Észak-Borsod pár száz fős falvaiban csak alsó tagozat működik összevont osztályokkal, már ahol, egy, legföljebb másfél tanteremmel, tornaterem sose lesz, rendes konyha kizárt. A Csereháton téli tesiórán többfelé megesik, írtuk mi is korábbi riportjainkban, hogy tanárok, diákok fát gyűjtenek illegálban az erdőn, ugyanis februárra elkopik az állami tüzelőellátmány, és mínuszban a fagyszünetnél jobb, ha csórt tölgy melegíti a sulit. (Miközben, magyar abszurd, uniós pénzből érkezett néhány multimédiás tábla a térségbe, az egyik ilyet úgy érte utol a vég, hogy miután felfúrták a tanteremben, rádőlt az egész vályogfal.)
A félezres Fáj (ez is milyen) nevű község az első állomás. Ovi nincs, felső tagozat nincs, még negyedik sincs, iskolájában három tanítónő vezényletével elsősök, másodikosok és harmadikosok tanulnak összesen harmincegyen; egytől egyik 3H-sok, vagyis papírjuk van róla, hogy halmozottan hátrányos helyzetűek. Összevontan tanulnak, a matek és a magyar megy csoportbontásban, de az is egytől háromig közösen. Ezzel együtt olyan negyvenperces, bakimentes, vicces, érzelmes karácsonyi műsort rittyentenek a skatulyából kihúzott gyerekek, bármelyik bel-budai általános színjátszóköre leverné a vigyázzt. (Amúgy tényleg le is verhetné, a színpad ideális trambulin testvériskolasághoz és az emlegetett érzékenyítéshez.)
A suli ellátottságáról annyit, hogy pár éve, amikor hepatitisjárvány sújtotta Észak-Magyarországot, illetve hivatalosan nem sújtotta, mert járványvészt nem hirdettek, de attól még úgy ezren megbetegedtek a megyében, szóval ebben az időszakban két (2) flakon hypót és egy (1) flakon Domestost kapott a fáji iskola. Mármint a tankerülettől. Ákoséktól meg néhány kartonnal mindenből.
Most is érkezik egy doboznyi babaszappan, ami épp negyvennyolc darab, erre a tanévre elég is lesz, de ma nem ez a lényeg, hiszen a műsor után mind a harmincegy gyerek megkapja a maga cipősdobozát valamelyik önkéntestől.
Ülnek, lesik a kölkök, kire, mikor kerül a sor, mi meg őket lessük: van ebben annyi szakralitás, mint éjféli misén az ostyának.
A következő állomás Fulókércs, míg átgurulunk ebbe a Fájnál is kisebb faluba, Ákos arról beszél, hogy a válogatás adja a legtöbb munkát. „Van, aki beteszi a gyereknek szánt dobozba a hajas fésűt meg a kilós lisztet, ezt nem is értem. Máskor hagyatékból kaptunk egy komplett könyvtárat, ültem a köteteken, ötletem sem volt, mihez kezdjek a halmokkal. De most készítünk egy videót, hogy mit ne tégy az adományos szatyrodba, az tán segít. Persze szükség van a lisztre, mindenféle tartós élelmiszerre, érkezik is évente több tonna, de azt a szülő viszi haza, nem a gyerek. Ruha is jön rengeteg, az ötöde ajándékozható, a maradék egyik fele megy hajléktalanellátókhoz, a másik fele pedig a Noé állatotthonnak, kutyák, macskák alá.”
A táboroztatásokról pedig az derül ki a buszban, hogy olykor nem a szervezés, a pénz előteremtése, a kölkökre való felvigyázás a fő gond, hanem az, hogy a szülők egyáltalán elengedjék a srácokat. „Jó előre tartok szülői értekezletet, mindent elmesélek, még azokat is meggyőzöm, akik azzal jönnek, hogy én se fürödtem sose a Balatonban, mégis fölnőttem valahogy. De a múltkor az utolsó pillanatban a fél csoport lemondta a nyaralást, mert az terjedt el a faluban, hogy cápák élnek a Balcsiban. Tök komolyan. Gyorsan összerántottam egy második, rendkívüli szülőit, gondoltam, viszek magammal egy halbiológust, de hirtelenjében nem találtam, végül egyedül is megoldottam a helyzetet. A legeslegutolsó körben azokat az anyukákat kellett jobb belátásra bírnom, akik azt mondták, hogy csak akkor mehet a gyerek, ha engemet is visznek.”
Fulókércsen dombra föl cígölik az önkéntesek a dobozokat, Ákos odaszól az egyik csajnak, „szevasz, hópihe, nincs honvágyad, nem hiányzik a négyes-hatos?”. Röhögnek egyet, lecuccolunk, aztán megnézünk még egy helyes karácsonyi műsor. (Mint Fájon, itt is mindenki ismer mindenkit, sőt, odáig fajul a vendégszeretet, hogy lábosnyi parádés töltött káposztát kap ebédre az alapítványos csapat; fogyaszt szépen mindenki, táposságunkról fél óra múltán csupán a tálon árválkodó, gombóctestvéreit veszített, tekintélyes csülökbőr árulkodik.)
A körülmények és az állami apanázs Fulókércsen is olyan, mint Fájon: évi hetvenezer forint jut festésre, takarítószerre. És a mentalitás is hasonló, mint a szomszédban: a tanítók maguk vesznek szappant, hypót, illetve most egy darabig nem kell, hiszen ide is jut egy karton a lanolinosból. Felújításra nincs keret, a múltkor megrepedt egy agg csaptelep, Molnár István tanító úr a saját pénzéből vett újat, felszerelte. A félszobányi tanáriban, ami a gyakorlatban fejlesztő helyiséggé nemesedett, két éve bekrepált a konvektor, na, az már komolyabb tétel, lezárták, azóta nyitva az ajtó, az előszobából jön be annyi meleg, amennyi. A suli számtógép(ős)parkja tízéves, új játék nem fut rajta, régi sem, egészen régi sem, a még annál is régebbiek pedig nem érdeklik a gyerekeket – így is lehet küzdeni a digitális függés ellen.
Tanév elején nagy öröm volt, hogy sikerült felvenni napközizni egy diplomás kolleginát, bevált, imádja mindenki, de most feladja, januártól megy vissza takarítani Ausztriába, ott egy hét alatt megkeresi az itteni százhuszonkétezer forintnyi havi pénzét, jattal kicsit többet. Három évet kéne leszolgálnia a magyar közoktatásban, hogy megkapja a ped1-es besorolást a vele járó havi száznyolcvanezerrel, az túlélni elég lenne, de ennyi időt képtelen kihúzni.
Tavaly még Fulókércsen is csupán első, második és harmadik osztály indult, de a helyiek levelet írtak az országgyűlési képviselőnek, s elérték, hogy idén már négy évfolyam lakja az alsót. Sulilétszám huszonhét, s jövőre, ha minden igaz, tizenegy elsős érkezik. És minden igaz, ugyanis ebből a községből a létező évfolyamokban nem hordják nagyobb településre a gyerekeiket a szülők. Az ok, ahogy Molnár tanító úr mondja, az, hogy náluk a szerény képességű gyerek is több figyelmet, szeretetet, tudást kap, mint tizenkilométerre, „idegenben”. Befogadják a fogyatékkal élőket is, gyengénlátót, hallássérültet, autistát, mert úgy gondolják, a beteg és az egészséges diák lelkét is gyógyítja, ápolja az integráció.
A falu tisztességes: Molnár István huszonhat éve dolgozik itt, de ebben a községben még sose zárta be az autóját, s abból sose tűnt el semmi.
És az iskola célja is tisztességes: „Innen gyereket analfabétán el nem eresztünk. Mert tudjuk, ami alapot itt nem sajátít el, azt, miután elviszik, felsőben sem fog. Azonnal süllyesztő, hiszen egy nagy iskolában a szegény vendégre a legkönnyebb azt mondani, hogy cigány ez, hülye, nem éri meg az időt külön foglalkozni vele. Mi viszont mindenkit korrepetálunk. Nálunk nincs igazolatlan óra, hétkor már dörömbölnek, hogy be akarnak jönni, aztán foci az udvaron, vagy leülünk a zsámolyokra, átbeszéljük, kivel, mi történt.”
Az extra sikert persze nem harvardi diplomában mérik errefelé, „van több, aki leérettségizett, és olyan is akadt, aki eljutott egyetemre, büszkeség ez nekünk”.
A mánál messzebbre rettegésből sem néz ebben a halálra ítélt, magára hagyott régióban még az sem, akinek van hozzá szeme. A napot kell túlélni fűtéssel, szappannal, matekórával, focival, karácsonyi műsorral. Ahogy Ákos mondja: „A születés pillanatától akkora a lemaradás, hogy senkiről ki nem derülhet, kiváló sportoló vagy mérnök vagy író lehetne belőle. Itt Tesco-pénztárosnak lenni az álomállás. De legalább van hol segítenünk. Az elköteleződésről pedig annyit, hogy az önkénteseim szeptemberben megkértek, írjam már föl egy papírra azt, hogy Age of Hope. Pár nap múlva büszkén mutatták, hogy magukra tetováltatták a szöveget… Csak kicsit vannak fanatizálva.”