Horváth Edittel Amszterdamban, egy étteremben találkozunk, ahol dolgozik. A munkatársai lassan elszivárognak, az utolsó vendég után beteszi az ajtót. Zárás után még van egy jó órányi munkája. Mosogat, takarít, előkészíti az éttermet a másnapi nyitásra. Ő marad utoljára. Nem ritka eset.
„Maradáspárti voltam. Azt gondoltam, hogy kellő kitartással hosszútávon Magyarországon is lehet boldogulni. Nagyon jó társaságom volt, láttam fantáziát abban, amit csináltam” – kezdi a történetét, melynek folytatása is könnyen kitalálható. Azóta Hollandiában, Utrechtben él, ahol masszőrként dolgozik, mellette félállásban konyhai kisegítő egy amszterdami étteremben.
Egyszerűen sok lett
A japán és a keleti kultúra iránti vonzalma tizennyolc évesen kezdődött, amikor is néhány hónapot Angliában töltött cserediákként. A házigazdája egy angol újságíró és annak felesége, egy japán nő volt, akik japán egyetemistáknak adták ki a házuk felső szintjét. Edit végül japán szakon diplomázott, és a mai napig meghatározó életében a keleti filozófia és gyógyászat. „Szerettem volna valami olyan dolgot csinálni, amiben benne van ez a japán esszencia. Ekkor találtam rá a shiatsura.”
A shiatsu egy kínai alapokra épülő japán gyógyászati ág, mely az emberre mint egészre tekint, a fizikai, szellemi és tudati sík harmonizálásra törekszik. Edit ezt az évek során egy japán mester segítségével sajátította el, illetve időközben alternatívmozgás- és masszázsterapeuta képesítést is szerzett. Általában már az emberek megjelenése alapján fel tud állítani egy diagnózist. „Mielőtt lefeküdne a kezed alá a páciens, a diagnózis hetven százalékát már elvégezted. Hogy milyen a bőre színe, milyen a tartása, hogyan viselkedik, milyen mély a hangja, stb. Ezekből az apró jelekből tudni kell olvasni. De nem élek vissza ezzel a tudással, nem elemezgetem folyton az embereket.”
Néhány évvel ezelőtt megtakarításaiból nyitotta meg saját életmódstúdióját Budapesten, amit barátok segítségével újított fel, és hasonló gondolkodású emberek közreműködésével üzemeltetett. Itt aztán volt minden: jógaórák, masszázs, a keleti kultúrához kapcsolódó programok, előadások, workshopok.
Na és persze a tipikus kisvállalkozások minden nyűge és buktatója.
A szokásos történet. A bürokrácia nem engedte, hogy az egészet hivatalosan működtessem. Helyből azzal indítottak, hogy felejtsem el, hogy ebből valami természetgyógyász hely lesz, mert eleve nem felel meg a szigorú előírásoknak. Ha meg minden szabályosan működött volna, akkor nem tudtam volna megélni belőle.
Úgyhogy míg Edit felújított, partnereket szerzett, dolgozott, közben folyamatosan kereste a kiskapukat, ami viszont hosszútávon felemésztette a lelkesedését. Ekkor ismerkedett meg jelenlegi párjával, aki akkor már évek óta Hollandiában élt.
„Jött a külföldre költözés ötlete, én pedig akkor már úgy voltam vele, hogy de jó, nem kell többet feleslegesen stresszelnem, aggódnom meg azon agyalnom, hogy miből fogok újabb anyagi keretet teremteni a helyhez. Egyszerűen sok lett. Nem kényszerhelyzet volt, hanem egy döntés.”
Ki veszi el a munkát?
„Hazaérkezés-élmény volt” – mondja Edit a Hollandiába költözésről, ugyanis rögtön olyan közegbe csöppent, ami a korábbi életének mintegy folytatása volt. Ő már Magyarországon is egy kicsit külföldiként élt, vagyis nem jelentett számára újdonságot, hogy „idegenben” kell boldogulnia. Szlovákiában, Királyhelmecen született.
„Szlovákiában egyébként is volt egy kirekesztettségérzése az embernek, egy időben pedig még jól rá is segítettek arra, hogy így érezzék a magyar ajkúak. Ezért ott kialakult egy hit, hogy Magyarországon biztos minden jobb. Mert ott mindenki érti, hogy mit beszélsz, és egyébként is örülnek neked, hiszen mégiscsak egy távolba szakadt honfitárs vagy. De amikor a kétezres évek elején átköltöztem Magyarországra, akkor sajnos azzal szembesültem, hogy ugyanúgy külföldiként vagyok kezelve. Főleg a hivatalok részéről. Aztán voltak ilyen bujtogatások akkoriban, hogy a határon túli magyarok csak elfoglalják a magyarországiak elől az iskolai, egyetemi helyeket, meg elveszik előlük a munkát. Úgyhogy volt egy csalódás az elején, de aztán úgy voltam vele, hogy abszolút nem ez határoz meg. Valahol még jó is volt, mert ettől elmúlt ez a nagy, közösségért való aggódás belőlem. Ennek ellenére szerettem Magyarországon élni.”
Már a költözés előtt egy évvel, tehát azelőtt, hogy felmerült volna az országváltás gondolata, beiratkozott egy makrobiotikus táplálkozással foglalkozó amszterdami iskolába. Akkor még az volt a terv, hogy majd csak az oktatási hetekre utazik ki, de mire a suli elkezdődött, addigra már Hollandiában élt.
Az iskola elvégzése után néhány hónappal (ekkor már masszőrként dolgozott Utrechtben) Editet felvették a sulihoz tartozó étterembe is. Ezzel régi nagy vágya teljesült, ugyanis ez egy több generációs, szakmai körökben világhírű étterem és iskola.
Nem rabszolga, csak nem mond nemet
Megesett, hogy Editnek két hónap alatt összesen hat szabadnapja volt. Ez szerinte nem abból adódik, hogy rabszolgaként tekintenek rá, akit nyugodtan lehet túlóráztatni.
Nem arról van szó, hogy én kelet-európai vagyok, ezért többet dolgoztatnak, mert nagy a munkabírásom vagy ilyesmi. Ez tőlünk függ inkább. A masszázsstúdióban a svájci kolléganőim ugyanúgy megszakadnak a kezelésektől, de csinálják. Inkább azt veszem észre, hogy egy holland sokkal hamarabb mond nemet. Úgy vannak vele, hogy ha van kedvük, bevállalják a plusz munkát, ha nincs kedvük dolgozni, akkor nem.
De hiába próbál az ember panaszt kicsikarni belőle, Edit nem az a sorsán búsongó vagy a körülményeket hibáztató típus. Hosszú távú céljai vannak, szeretne a jövőben saját praxist, de már nem helyhez kötötten, hanem országok közötti átjárással. Arra azért figyel, hogy ne zsigerelje ki magát.
„A japán mesterem mondta, hogy ameddig él, addig szeretne a shiatsuval foglalkozni, ezért célja úgy átalakítani ezt a technikát, hogy azzal a kezelést végző is a lehető legkevesebb sérülést okozza magának. Ő már 74 éves, de jelenleg is aktívan tevékenykedik, tanít és kezeléseket ad. Szerinte a másokon való segítés nem arról szól, hogy magadat megnyomorítod.”
Stabilabb alap
Ilyen volt például költözés után a munkakeresés is számára, amikor sok helyről azért utasították el, mert angolul ugyan beszél, de nem volt holland nyelvtudása. „Úgy éreztem, hogy korlátozva vagyok, és nincs annyi lehetőségem, mint a többieknek. Ez egy mélypont volt, amikor azt mondtam, hogy akkor csesszék meg, de persze másnap már egészen másként láttam a helyzetet. Rájöttem, hogy ez nyilván máshol is így lenne. Ez van, itt élek külföldön, meg kell tanulnom annak az országnak a nyelvét, amelyiknek a határain belül élek és dolgozom. Ha már ők is lehetőséget biztosítanak nekem.”
Néha ugyan megfigyel a hollandokban egyfajta felsőbbrendűség érzést, „ami itt hullámzik bennük generációk óta, hogy ők mekkora világhódító nép”, de általában szimpatikus, nyitott embereknek látja őket.
Egyébként az is tőled függ, hogy ha bunkók veled, akkor hogy reagálsz. Elbújsz a sarokba, visszabunkózol, vagy csak mosolyogsz rajta.
És hogy összességében jobb-e kint az élet? „Itt baromira aktív életet kell élni, sokkal tevékenyebb vagyok, mint otthon voltam, ezért nyugodtabbnak nem lehet mondani. De egyébként is van az ember életében egy ilyen szakasz, amikor nyolc órát tölt a munkahelyén, négyet otthon a családdal, alszik, aztán másnap kezdődik elölről. De most sokkal stabilabb az alap.”
Biztosan van két munkahelyről két fizetésem, ami mindig időben megérkezik. Ezáltal a lehetőségeket jobban meg tudom teremteni. Ha kinézek egy tanfolyamot vagy továbbképzést, akkor tudok azzal számolni, hogy lesz rá anyagi keretem. És igen, nyugodtabb vagyok, mert nem kell azon tördelnem a kezem, hogy miként lesz a holnap.
