Most volt itt a rendőr, mondja Jani bácsi, és szólt, hogy mi lesz. Normálisak a rendőrök, engem nem bántottak sohasem, mondja. A közteresek, azok, hááát – Jani bácsi köp egyet.
Jani bácsi egykor református lelkész volt, erdélyi gyülekezetekben szolgált, most is szokott prédikálni a Blaha Lujza tér népének. Ó, mennyi kisgyereket megkereszteltem, mennyi fiatal párt megáldottam, mondja, és sír. Pár hete combnyaktörése volt, sajnos ki kellett már jönnie a kórházból, járókerettel közlekedik. A rendőr azt mondta, ha látja közeledni a jardot, fogja a cókmókját, keljen fel és járjon.
Ha járkálok, akkor járókelő vagyok; ha megállok vagy lekuporodok, akkor hajléktalan vagyok – az meg már bűncselekmény tizenötödikétől, így mondta a rendőr.
A Blahán is, a Keletinél is alig látni hajléktalant, pedig erősen esteledik, ilyenkor már le szoktak heveredni az utcán élő emberek.
Inkább beteget jelentek aznapra, mondja egy rendőr a nyolcból. „Sokra mondjuk nem megyek vele, megy a verkli tovább. Nem is csak az, hogy sajnálom őket, mert azért nem mindegyiket sajnálom, de ez a munka tömény szopás nekünk, és fogalmunk sincs, mi lesz. Megvoltak az eligazítások, nekünk a felettesünk azt mondta, igyekezzünk elkerülni valahogy, hogy be kelljen hozni őket. Őrület, itt vannak a drogosok, késelések vannak az utcán, betörések, én meg hajléktalanokat hajkurásszak. Büdösek, mint a rosseb, nem lehet őket kihallgatni sem normálisan.
Most meg a cuccaikkal is mi kezdjünk valamit, de mit? Ami szemét, az szemét. Nekem szemét, neki meg az élete.”
Ment a huzavona egy darabig a törvény hatályba léptetése előtt, hogy a kerületi önkormányzatok tárolják a közterületen életvitelszerűen tartózkodás bűncselekményét megvalósító, és ezért előállított emberek cuccait. Nincs hol tárolni, meg kell semmisíteni, és egy darabig keringett egy olyan verzió is, hogy kártalanítják őket, de aztán rájöttek, ahogy én tudom, hogy ez kivitelezhetetlen, mondja egy közterületes. „Nem tudom, miért volnánk mi a szemetek, de valamiért jobban utálnak a hajléktalanok, tény és való. Végezzük a dolgunkat, mint mindenki.”
Az én vagyonomat hogy veszik el, hát mim van nekem? – kérdezi Jani bácsi. Egy kabát. Az a jó benne, hogy ha hideg van, felveszed, ha nincs hideg, odateríted magad alá, úgy alszol.
Károly túl van már mindenen, egyszer megkéselték, fiatal gyerekek a Keletinél, egyszer meg lelocsolták a hálózsákját valami éghető anyaggal, és meggyújtották, míg aludt. A vagyona egy táska, pár ruhával. Húsz éve van az utcán. Egy csomó csöves eltakarodott már, mert félnek, de ő kitart a végsőkig. Jön majd a zsaru, hogy menjek el, én meg azt felelem, hogy nem megyek. Mindenhonnan elküldenek, mindenkinek csak útban vagyok. Nincs hova menekülnöm, mondja Károly, elfáradtam.
Be akartok vinni? Vigyetek be. Így állok hozzá.
Nem, nem igaz, nincs elég hely a szállón, ez csak duma, ne higgye el az ilyen dumákat, uram. Ami hely meg tényleg van, az nem embernek való, attól még ez is jobb.
Hát hova menjek, te cigány, kérdezi Cili. Iszok is, igen. Megmutassam, hogy iszok? Így iszok. Sört meg rövidet. Nem szégyellem. Mert a sok hülye hajléktalannak, megmondjam, mi a baja? Nem jól isznak. Isszák az olcsó bort, a koccintósat meg ilyeneket.
Nézd, itt alszik a mama, felébresztem neked, ha akarod, te cigány, te, hát én hogy szeretlek, hát te újságíró vagy? Kiírod az internetre, amit mondok? Beszarok. Na most nézd meg, itt vannak a cuccaink, itt alszunk egy kupacban. Ha jön a rendőr, hova visz? Mit csinál velem? Kinyalhassa, megmondom neki is, a szemébe, érted.
A férjem otthagyott, kikerültem az utcára, évekkel ezelőtt, mondja Cili. Sír, aztán egy perc múlva megint nevet valamin.
Lóránt azt mondja, neki új stratégiája van. Mert a rendőrök ismerik a helyeket, ahol a hajléktalanok vannak, és oda mennek, igaz? Jó, hát akkor a hajléktalanok keresnek új helyeket. Jó bármelyik kapualj, akárhol.
Mindenhová nem jöhet a rendőr, mert sokkal több a hajléktalan, mint a rendőr, nem igaz?
„Azt legyen szíves megírni, hogy én leültem tizennyolc évet késelésért. De miért nem tartozik a tárgyhoz? Nem meri beleírni? Uram, azért tartozik a tárgyhoz, mert hárman megtámadtak az utcán, kés volt nálam, az egyiket megszúrtam és sajnos meghalt, jogos önvédelemből. Mégis 18 évet kaptam, ha úgy vesszük, akkor ártatlanul. Tessék beleírni, hogy most meg azért megyek börtönbe, mert nincs hol laknom? Elveszik a vagyonomat? Ez a bot, ennyi a vagyonom. Vegyék el. Ki hozta ezt a törvényt? A Gyurcsány?”
Az már nincsen, mondja neki Cili, a Gyurcsány az már régen volt, te cigány.
A Keleti aluljáró tök üres. Fent, a pályaudvar előtti faburkolatú teraszokon nyugovóra készül két férfi. Az egyik nem beszél magyarul, Dannak hívják, Moldáviából jött. Fektében magához öleli a tangóharmonikáját. Police coming? Fel akar kelni, rémület van az arcán. Later? Akkor visszafekszik. Nem, nincsen semmi más vagyona, csak ez a tangóharmonika. Fél a rendőröktől, igen, mert volt már, hogy megverték. Mutatja, hogy gumibottal.
András néhány méterre tőle, teli bevásárlókocsi mellett alszik. Ezek már komolyabb vagyontárgyak. Fém is van a gyűjteményben, konyhai eszközök, öngyújtó, ruhadarabok, ami a túléléshez kell, vagy ami épp eladható, vagy jó lesz még valamire.
De nem vehetik el, értem én a törvényt, mondja, de akkor sincs rá joguk, rágyújt, hitetlenkedve rázza a fejét. Fiatalok ülnek le a faburkolatú teraszra, nevetgélnek, a kezükben hamburger, sör, energiaital. Olyan természetes a számukra a pár méterre fekvő utcalakó, mint a galambok vagy a szél.
Innen mindet eltakarították már, mondja az Ázsia Centernél a biztonsági őr, cikázik a szeme ide-oda. Dehogy volt velük baj. Valahol ott vannak az erdőben, hátul. Ott arra, ha vannak még egyáltalán, mutatja az őrbódéból kijövő férfi, az erdőt-patakot a parkolótól elválasztó kerítésnél.
Holnaptól aztán annyi nekik, teszi hozzá, és elhúzza a kezét a torka előtt.
Jó kilométer múlva az egyik ösvény bejáratánál leszaggatott, kék Police feliratú műanyag szalagok, felfújt kerti gyerekmedencék, rossz sátrak. Ruhák száradnak egy kötélen, két fa közé feszítve. Az egyik sátor előtt grillsütő. A hahózásra nem jön elő senki, nincsenek itthon a lakók. Gyönyörű a patakmeder meg az ősfás őszi erdő a fáradt napsütésben. Kocogók, biciklisek, kirándulók mindenütt.
Kutya ugat, de nagyon. Tanyánál állunk meg, a kutya öklendezve hány. Hát sokat evett, mondja a gazda. A gazdát Sándornak hívják. Igen, hallott róla, hogy mi lesz hétfőtől, de úgy gondolja, nem kell félnie. Huszonöt éve él itt, és hallotta valakitől, aki ért hozzá, hogy ez már elbirtoklás. Tehát ez a tisztás nem közterület, ez már az övé. Hogy elvehetik a cuccait? Hát hogyan vehetnék el? Ő megdolgozott mindenért, amije van. Dehogy fázik télen, be kell rendesen takarózni.
Nem, nem, uram, mondja, ne adjon pénzt a fotózásért. Én a munkámból élek. Nem, komolyan, nem fogadhatom el. Talán egyszer majd jobb lesz minden, mert tudja, uram, a reményt sosem szabad feladni. Sosem.
Ahogy kezd betolakodni az este az erdőbe, gyerekmedencék mögötti sátrakhoz megérkeznek a lakók. József és László együtt él, párban, közös a sátruk, mindenük. Nappal a Kontyfában vannak, a Kontyfa utcai melegedőben, itt nem messze, ahol fürödni is, borotválkozni is lehet, mielőtt hazajönnek. Dolgozgatnak, mikor mit. Hallottak róla, persze, mondta a rádió. Nem tudják, hogy mi lesz. Itt a közteresek megjelennek néha, hogy menjenek el, erre megkérdezik, hogy hová, a közeresek meg vonogatják a vállukat – akárhová, mondják.
László bemutat a sátorba, ez a legnagyobb kincsem, ez a főző. Kis gázpalackkal megy. Ha kell, a levegőt melegíti, ha kell, a kaját. „Enélkül itt nekünk annyi volna. Ez az enyém, vettem, jó, papírom nincs róla, de hogy vehetnék már el? Megsemmisíthetik? Milyen jogon? Vegyék el, de fizessék ki. Különben is, az erdő nem közterület, mi legalábbis úgy tudjuk.”
Egyébként meg a hajléktalanokra szükség van, mert látnak mindent, látják a bűnözőket is, a rendőrség használhatná például a hajléktalanokat tanúnak, ahelyett, hogy cseszteti őket. Itt a múltkor gyilkosság történt, László látta a tettest.
József mosolyog, jó napja van. A legnagyobb kincse? A frozenes cuccok. Az hát, te kis hülye, mondja neki gyengéden László, azokért ölni tudnál. A papucsa meg a fogkeféje is frozenes. Jégvarázs! Le van töltve a telefonjára, akadozik, de nézhető. Mikor először látta, azt sosem felejti el. Egészen rabul ejtette. Azóta is a rajongója. Csodálatos az a mese, feltölti az embert lelkileg. Ha azt nézed, mintha egy másik világba repülnél, olyan érzés.
Fotók: Marjai János/24.hu
