Ha ön begónia virágát enné, fuksziába harapna, borágót rágna (bocs), esetleg bimbós uborkát falatozna, irány a borsodi Hernádszentandrás. A BioSzentandrás névre keresztelt helyi ökogazdaságban hat hektáron terem biozöldség, -gyümölcs, -fűszernövény. Csúcséttermek viszik a zöldet, ottjártunkkor épp virágok dobozolódtak, valamint vörös mizuna és bébicéklalevél; eleve minden zöld zsengén megy a levesbe (főzelékbe, köretbe), az most a menő,
BioSzentandrás konyhányi mintatermében kapni feldolgozott cuccot is: vegyszermentes lekvárt, szörpöt, lecsót, még zsályás-levendulás alvószemüveget is, mindent, ami egy ökolábnyom-minimalizálásra epekedő turista álmában megjelenik.
Pedig ez a táj nem a jólétről ismert.
A felerészt romák lakta Hernádszentandrás simán felmentést kapna, ha hátradőlve azon sírna önkhikis állami alapoknál, hogy itt se munkahely, se jövő, csak depresszió és nihil, tessék utalni az állami segélyt. Ehelyett a falu 2006-ban polgármesterének választott egy helyi kölköt, frissen végzett miskolci politológust, aki akkor már négy éve alpolgármesterkedett a bő négyszáz fős faluban: Üveges Gábort.
Üveges, mondja ma, számos évfolyamtársához hasonlóan mehetett volna samesznak parlamenti politikusok mellé, de ő a Kossuth téri vízgereblyézés helyett inkább azt a községet választotta, ahol felnőtt, s ahol már a nagyszülei is éltek.
Bénult, gyökereit, közösségeit veszített falu került az irányítása alá, „évente egy falunap és egy nyugdíjasok napja, ennyi volt az élet, az emberek hónapszám nem nyitották egymásra az ajtót, különösen a rendszerváltás óta szétesett a több évszázados organikus felépítmény”.
Üveges már első évében rendezvényeket szervezett, pontosabban szerveztetett másokkal, elve, az ő dolga annyi, hogy elindítson, támogasson, „meglököm, hadd menjen”, aztán hagyja, hogy helyi civilek gondozzák saját ötleteiket.
Mert amivel tíz év után is nekem kell foglalkoznom, azt a legelején elbénáztam.
Lett szociális szövetkezet, a Norvég Alap támogatásával tanoda vetette meg a lábát, benne tehetséggondozás és felzárkóztatás, nyelvtanulás, néptánc- és zeneoktatás. Sőt, tavaly a szomszéd településről kisodródó, a gyermekszegénység felszámolásáért tevékenykedő InDaHouse egy projektjét is befogadta Hernádszentandrás – sok dolga Üvegesnek nincs a csapattal, van az a haszonnövény, aminek csak annyi kell, hogy ne gyomirtózzák, s terem gazdagon.
A legnagyobb dobás persze a 2010-ben indult BioSzentandrás. Kezdték kis parcellán rengeteg társadalmi munkával, kevéske uniós pénzzel és egy fóliasátorral. Ma két és fél hektár biokertészetben és egy hektár gyümölcsösön gazdálkodik a szövetkezet, európai pályázatoknak köszönhetően van fűthető üvegház, öntözőrendszer, feldolgozó üzem és mintabolt. És van brand, BioSzentandrás molinója, hirdetőtáblája látható a környék néhány kerítésén, katicás logója ott mászik a termékeken.
A közmunkaprogram révén volt, hogy a munkaképes hernádszentandrásiak zöme, több mint száz ember kapott kenyeret a projektből; ma tizenöten gondozzák a földet, dolgozzák fel, árusítják a termést.
Mindez parádésan hangzik, részben az is, de persze nem aranybánya: az évi húszmilliós működési költségnek csupán a felét fedezi a piaci bevétel, a többi pályázati pénz. Üveges Gábor célja nullára futni, a szövetkezettel majd a közmunka utáni időkben is stabilan megélhetést adni tizenöt embernek.
És most be kell valljunk valamit.
Vásároltunk bioszörpöt és biolekvárt BioSzentandrás bioboltjában, beleszagoltunk zsályába, levendulába, de mindahány termék csábítása is kevés lett volna ahhoz, hogy autózzunk érte négyszáz kilométer odavisszát. Érdeklődésünket az keltette fel, hogy a huszonsok éve MDF-es országgyűlési képviselő, utóbb agrárnagyvállalkozó Raskó György a hétvégén elmesélte a fészbukon:
Ma Hernádszentandráson voltam egy megbeszélésen, ahol meglepetésemre 5 országosan ismert parlamenti képviselő is megjelent. A téma: hogyan lehetne a lepusztuló magyar vidéken segíteni, különös tekintettel a hátrányos helyzetű térségeken. Nem véletlen, hogy itt volt a tanácskozás, mert Hernádszentandrás polgármestere Üveges Gábor szinte csodát teremtett a faluban. Munkahelyeket, virágzó vállalkozásokat hozott létre, melynek eredményeképpen megszűnt az elvándorlás, sőt a falu lakossága újra nő. Most nem részletezem, mi minden egyéb jó dolgot tett egy évtized alatt, de a lényeg: példája bizonyítja, hogy van remény falvaink pusztulásának megállítására, európai színvonalú kisközösségek létrehozására. A tanácskozáson sok nagyszerű ötlet felvetődött, jó hangulatban indultam vissza Budapestre.
Erről a hangulatfokozó tanácskozásról és a nagyszerű ötletekről faggattuk volna Üveges polgármestert. (Aki amúgy tavasszal a Gémesi-féle Új Kezdet párt tagjaként és LMP-s támogatással indult országgyűlési képviselőnek; természetesen rettenetesen kikapott, szerény három és fél százalékot szerzett, viszont a falujában közel negyven százalék rá szavazott s ezzel a legelempésebb településsé tette Hernádszentandrást. Aztán meg elváltak útjaik az Új Kezdettől, de ez egy másik történet.)
Na, arra sajnos nem kaptunk választ Üvegestől, hogy ki az az országosan ismert öt képviselő, akikre Raskó utalt, arra sem, kik ültek rajtuk kívül a bióval megrakott asztalok körül. És igazából azt sem, tényleg sarjadtak-e életképes faluemelő ötletek.
A vidék helyzetéről viszont szívesen beszélt nekünk Üveges Gábor.
Kezdte azzal, hogy szerinte két polgármestertípus különböztethető meg.
- a földesúri: ő a község mindenhatója, omnipotense, minden hozzá, pontosabban alája tartozik, mindent ural, presztízskérdés számára, hogy az összes siker hozzá kötődjön, az ő kezét csókolgassa a nép
- és a menedzser: aki azon van, hogy felébressze települését, minél több energiát igyekszik becsatornázni a közös ügyekbe, részterületek fölött szabad kezet ad segítőinek.
Üveges önmagát az utóbbi kategóriába sorolja, miközben úgy véli, a magyar vidéken egyre inkább földesúrság terjed.
A fő baj szerinte az, hogy a hatalom elveszítette kapcsolatát a vidéki valósággal:
Az országgyűlési képviselők protokollszereplők lettek, lejönnek falura, nincs szakmaiság, nem lobbiznak a választóikért. Lojalitás van, a pártelnök feltétel nélküli kiszolgálása. Ez nem valódi politika, csupán torzó. A nagypolitika döntéseit hatalomtechnikai szempontok vezetik, az egyéni képviselők egyetlen istene a frakciófegyelem, az embereket, a közösségeket egyik se látja, egyik se segíti. Bonyolítják az ügyeket, ahelyett, hogy megoldanák. Ráadásul a szakadék nem a kormány és az ellenzék között tátong, hanem az összes parlamenti párt és valóság között. Recseg-ropog a jobb-bal felosztottság, az ellenzék sem érti a vidéket, képtelen alternatívát kínálni.
Pedig ég a ház. „Az utóbbi három évtizedben megszűnt a vidék önfenntartási képessége. Hernádszentandráson húsz éve nincs tehén.”
Üveges mindig is kereste a hatalom figyelmét, igényelte a segítségét. Pozitívan indult a liezon: BioSzentandrásával 2013-ben megnyerte a Belügyminisztérium innovációs díját. De aztán 2014-ben nyílt levelet írt egy a vidék helyzetét firtató parlamenti kérdésre lekezelően reagáló miniszterelnöknek. Ilyes mondatokkal:
Ön és a jelenlegi politikai elit odáig jutott, hogy fogalma sincs arról, mitől lehet újra funkciója, társadalmi és gazdasági súlya a kistelepüléseknek, és ezáltal releváns, versenyképes válasza korunk kihívásaira. Az Önök valósága: az ötlettelenség, sematikus működésképtelen elméletek, faképnél hagyott Vidék, pufogtatott romantikus 80-100 évvel ezelőtti múltba révedés eszközzé vált, hivatalosan is leminősített, kihasznált vidéki emberek.
Üvegesnek különösen fájt, hogy az akkor friss önkormányzati törvény visszametszette a polgármesteri, alpolgármesteri tiszteletdíjat. Idézzük.
„A valódi közszolgálat megbecsültségének teljes hiányát, és a kistelepülések sajátos helyzetének figyelmen kívül hagyását mutatja, hogy egy 500 fő alatti település – melyek az összes magyarországi település egyharmadát képezik, több mint 1000 község – első embere a jelenleg hatályos Önkormányzati Törvény értelmében 2014. október 13-tól mindösszesen bruttó 149.575 forintot vihet haza családjának, alig többet, mint egy közmunkás. A legtöbb esetben ráadásul a hivatali apparátus tagjainak jövedelme is meghaladhatja akár az egész településért felelősséget vállaló vezető illetményét.”
A következő évben állami hivataloktól kapott pár soron kívüli ellenőrzést Hernádszentandrás, sőt, egy csapásra az addigi töredékére csökkent a község százhárom fős közmunkáskerete, ami belügyes kanosszajárásra kényszerítette a polgármestert.
A konzekvenciát levonta: „Ismét veszélyessé vált az önálló, gondolkodni képes ember és közösség, a lojalitás, a csend, a középszerűség kell a korunknak. És ez így is marad mindaddig, míg ez a rettenetes helyzet nem fáj eléggé a társadalmunknak. Pedig a jó szó, egymás megbecsülése, a bizalom újratanulása csodákra lenne képes, közelebb vagyunk egymáshoz, mint gondoljuk.”
Mindenesetre a program szerencsére megmaradt, BioSzentandrás talpon, a lekvár finom, a szörp is, vásároltunk belőle (adnak számlát). Üveges most azon van, hogy fiatalokat csábítson Hernádszentandrásra, „jönnének, csak biztosítani kellene számukra a minimális feltételeket, lakást, munkát, cserébe öt-tíz évre elköteleződnének és segítenének felvirágoztatni a települést”.
A felvirágoztatás egyelőre ott tart, hogy Hernádszentandráson, a közmunkának is köszönhetően, minimális a munkanélküliség és megállt a népességfogyás. BioSzentandrásból falun túli ‘frencsájzt’ csinálna a polgármester: az érdeklődő településeknek adná a nevet, a tudást, hadd terjedjen az idea. Amúgy is évek óta iskolákba, óvodákba járnak előadást tartani, fogadnak városi diákcsoportokat, a minap pesti waldorfosok táboroztak náluk és tanultak bioul.
Fejlesztik a biokertészetet. Most olyan lesz, mintha ironizálnánk, pedig nem:
Merthogy ilyeneken múlik még az is, legelhetünk-e biobegóniavirágot a fine diningos szuvidmarháról.
Kiemelt kép: Karancsi Rudolf / 24.hu
