Csak óvatosan az aljassággal, int mosolyogva Orosz Mihály Zoltán estefelé, amikor elköszönünk. – Volt, aki arra tette a fel az életét, hogy nekem keresztbe tegyen, ajjaj, nem is egy. Az egyik alkoholista lett, abba fog belehalni – mondja, és döcögve nevet. – A másik tüdőrákot kapott, a harmadiknak is lóg a bele, lefogyott negyven kilóra, sorolhatnám. Istennel nem lehet ujjat húzni.

A reggeli beszélgetésünk meg úgy kezdődött, hogy csörgött a telefonom, és így szólt Orosz:

– Na, megjött? Kérdezze csak meg a polgármester asszonyt, miért vették le a zászlókat a hivatal épületéről.

– Már voltunk a hivatalban, beszéltünk vele.

– És nem kérdezték?!

– Nem.

– Érdemes lett volna. Minden értéket kidobálnak?

– Egy csomó relikvia van még, ha azokra gondol. Mikor találkozhatunk?

– Később. Nézzék meg addig, hol fekszenek a közmunkások.

Fekszenek?

– Persze. Az én időmben minőségi munkát végeztek, most a minőségi fekvés a dolguk – humorizál az expolgármester.

Idefelé a Trianon-emlékműig sima az aszfalt, de onnantól, hogy elfordulunk a falu felé, az öles kátyúk majd’ szétrázzák a kocsit. Bent, a településen sem sokkal jobb a helyzet, bár Érpatak egyáltalán nem lepukkant község, rendben van a házak zöme, sőt van, ahol épp felújítás folyik: egy ember kétágú létrán egyensúlyozva malterpamacsokat cuppant a homlokzatra.

A falu közepe a hivatal, vadul süt a nap, alig bírjuk kibetűzni a feliratot: HAGYOMÁNYOKBÓL TÁPLÁLKOZVA PÉLDAKÉNT UTAT MUTATUNK,  az épület előtt Szent György épp keresztüldöfi a sárkányt. Később Orosz telefonon betanácsol minket az idősotthon, valamint Család-és Gyermekjóléti Szolgálat vezetőjéhez, aki – igen tisztességesen – leszögezi a beszélgetésünk előtt, hogy a volt polgármester „a párja”, tehát elfogult. Uri Valéria elmondja, amit az úgynevezett érpataki modell hívei el szoktak mondani:

• Orosz érkezése előtt ez a hely nem is Ér-, hanem Vérpatak (sic!) volt, mindennapos lopásokkal, betörésekkel, verekedésekkel,
• Orosz ennek véget vetett, „cigányok és magyarok” megbékélését elősegítve,
• munkát adott mindenkinek,
• nem voltak köztéri szobrok sem, mind Orosznak köszönhető,
• fellendítette a helyi kultúrát és hagyományőrzést.

Ami a hagyományőrzést illeti, ősmagyar vezérekből, szentkirályokból, avar-hun-szkíta jelképekből olyan felhozatalt közintézményben még nem láttunk, mint mikor Nagy Imre Attilánét, az új polgármestert keresve beléptünk a hivatalba. A márványtáblák és rézveretes ornamensek tömkelegében szédülés fogott el, bár felkészülhettem volna már akkor is, mikor megláttam az udvaron

a jókora fasárkányturult, aranyszínű koronával.

Valéria később azt mondta: „Ez mind a Zoli fejéből, szívéből pattant ki.”

Nagy Imre Attiláné meg azt mondja, megkezdték a leszedegetést, de most fontosabb teendőjük van, és ne haragudjunk, ha nem volt túl lelkes a telefonban, és mindössze tizenöt percet adott, de megfeszítetten dolgoznak, hogy próbáljanak rendet vágni a káoszban, amit Orosz maga után hagyott.

– Ha egy problémához nyúlunk, rögtön egy másik is kiderül.

– Pedig pont a rend volt a filozófiája lényege: „Rendet kell tenni, mert rendnek kell lenni.” Ismerős?

– Jaj – mondja polgármester. – A filozófiája.

Hogyan jellemezné az elődje ténykedését?

– Rémálom.

– Pedig együtt dolgoztak évekig.

– Erős kifejezés, hogy együtt dolgoztunk. Egyszemélyes ámokfutás volt, a legvadabb dolgokkal, amit el tud képzelni. Nem voltak a hivatalban telefonkészülékek, csak egy mobiltelefon, amit általában magánál tartott, így ellenőrizhette, hogy ki, kivel, mennyit beszélt. Egy képviselő-testületi ülés rendszerint úgy kezdődött, hogy fuldokoltunk a tömjénfüsttől. Mikor kérdeztük, miért csinálja ezt, azt felelte: ki kell űzni az ördögöt.

Gyakorlatilag ő diktált mindet, és az ellenállás legkisebb jelére azonnal gyalázkodni kezdett. Én is voltam minden, utolsó analfabéta, semmirekellő.

Ezt nyeltük évekig.

– Min borult ki a bili?

– El akarta fogadtatni a költségvetést úgy, hogy nem tudhattuk, hová ment a pénz. Első látásra szabályos volt minden, bevételi oldal, kiadási oldal, maradvány. Elénk tette, hogy írjuk alá, különben nem tud pályázni fejlesztési forrásokra. És eljött a pillanat, hogy azt mondtuk: akkor írjuk alá, ha láthatjuk a mögöttes tartalmat.

Mi az, hogy személyi kiadásokra, bérre elment negyvenmillió? Mi az, hogy a „dologi kiadás” éves szinten hetvenmillió? Mit takar ez pontosan? Ezen teljesen kiakadt.

Mi meg kötöttük az ebet a karóhoz. Erre őrjöngeni kezdett, hogy megszegjük a törvényes kötelezettségünket. Szerinte az a törvényes kötelezettség, hogy mindenki vakon engedelmeskedik. Mivel nem tudott elszámolni, neki köszönhető, hogy elapadtak a források, és ilyen rossz a főút.

– A fideszes háttérhatalom embereinek köszönhető, hogy elapadtak a források, és ilyen rossz a főút – szögezi le a telefonban Orosz. – Én mindent megcsináltam, amíg a testület hajlandó volt együttműködni. Látta, milyen járdákat építettünk?

– A járda, na az egy vicc – mondja az egyik közmunkás. Kéri, hogy a nevét ne írjuk le, egyébként szinte mindenki ezt kéri Érpatakon.

Nézze meg: elindul az egyik oldalon, aztán vége szakad. Nem baj, folytatódik a másikon, de csak egy darabig. Aztán van egy szakasz, egyenesen a semmibe. De legalább mintákat is raktak bele. Őrület.

A közmunkások a tönkrement játszóteret próbálják rendbe hozni. A játszótér nagy tisztás szélén van. Aztán nyárfasor, és a nyárfasor előtt ambiciózus színpad, aminek csak az egyik hibája, hogy a lehetséges közönség felől nem látszik – a másik, hogy beborították kezeletlen beltéri padlólapokkal, amik hamar tönkrementek az esőben meg a napon. Így aztán nemigen használták a méregdrága „szabadtéri rendezvényközpontot” – bár, az átadáskor, volt valami bál. Elbűvölten járjuk körbe a mementót.

Hó-rukk, a közmunkások helyére állítják a tornyos tetejű mászókát, ami nyilván rakétaként is funkcionál majd.

– Mit gondolnak a polgármesterről?

– Majd meglátjuk.

– Mármint a régiről, úgy értem.

– Ja, a bohócról? – kérdez vissza az egyik, a többiek nevetnek.

– Menjenek a Rita boltjához, ott rendes emberek vannak, elmondják az igazságot – instruál Orosz a telefonban, mikor újra rácsörgök, hogy mikor találkozhatunk végre.

Elballagunk szófogadóan Rita boltjáig, végig a nagytemplom előtti úton, akkora a csönd, hogy halljuk a lépteinket.  Fekszik a nyár a falun, mint valami döglött állat.

– Le ne írja nevünket, ezek képesek bármire – mondja az egyik hölgy Rita boltja előtt, ahol a rendes emberek vannak.

– Kik?

– A háttérhatalom.

– Kitől félnek konkrétan?

– Azoktól, akik megpuccsolták a Zolit.

– Ő mondjuk megvédene bármitől szerintem – jegyzi meg egy másik nő.

– Megpuccsolták?

– Figyeljen ide. Tizenkét évig vezeti gyönyörűen a települést, és aztán hirtelen hetven százalék szavaz ellene?

– Akikkel eddig beszéltünk, nemigen rajongtak érte. 

– Tudja, mit csinált a Zoli ellenzéke a választás előtt? Házról házra jártak, becsöngettek mindenhová, hogy befolyásolják az embereket. Vádaskodtak, ígértek fűt-fát…

– Szokott így lenni kampány idején.

– Olyan is volt, akit autóval vittek szavazni.

– És?

– Akarata ellenére.

– Az baj. Látta?

– Olyantól tudom, akinek hiszek.

– Na, voltak a Rita boltjánál? – kérdi Orosz.

– Voltunk, de nem örültek nekünk. Félnek nyilatkozni.

Jó, majd én intézem őket. Rájuk csörgök. Nyugodtan visszamehetnek.

– Inkább magával szeretnénk találkozni.

– Majd. Kimehetünk a Mária-kegyhelyhez, azt is én állíttattam. De előbb nézzék meg az ingyenkonyhát. Oda gyűlnek az éhenkórászok, aztán mennek a Fideszre szavazni. Ehetnek ott maguk is nyugodtan.

Szinte lángol a főtér a melegtől, biciklivel érkeznek az emberek, egyik a másik után, falatnyi árnyékokba bújnak. Nem örül nekünk senki. „Újságírók, már megint újságírók.” Nem mindenki viseltes ruhájú vagy feltűnően szegény, de egy tétova mozgású, kopott férfira figyelmesek leszünk: igen, ő az, aki emlékezetes afférba keveredett Orosszal.

– Elárulja a nevét?

– Gyula.

– Mit szól az új vezetéshez?

– Annál csak jobb lehet, mint volt.

– Min veszett össze Orosszal?

– Nem vesztem össze, csak elegem volt már. Az ígérgetésekből, hogy majd jobb lesz, de csak a nyomorúság van.  Bementem, megmondtam, hogy elegem van. Tán kiabáltam is. Kérdeztem, minek jár ilyen hülye jelmezekben. Rendőrt hívott. Aztán az utcán utánam jött egy rendőr százados, és rám kiabált, hogy állj meg, cigány!

– Nagyon megijedt?

– Hát bevallom.

– Bántalmazták?

– Nem.

– Mindenesetre másnap bement bocsánatot kérni, Orosz meg videóra vette, ahogy megalázkodik előtte.  

– De mit tudtam volna csinálni? Mondja meg! Tizenhárom éve, hogy az asszony meghalt, magam vagyok, mint az ujjam. Nem rosszabb ennél semmi. Nem számíthatok semmire, senkire, mit csináljak?

– Énnekem nem volt vele bajom – mondja egy asszony, ott ül előttünk, a lépcsőn. – Megállította a bűnözést. Nem volt lopás, mert félt tőle mindenki.

–Jó, ha félnek az emberek a polgármestertől?

– Persze. Különben nem tud rendet tartani.

– És az extrém ruhák, a sok parádé?

– Nekem tetszettek.

– Ingyenétel nem volt – mondja Gyula bácsi.

– Hát az nem.

– Adni kell időt az újnak – véli Gyula bácsi. – Hadd szokjon bele.

Az asszony a vállát vonogatja. Megcsörren a telefonom.

Na, gyülekeznek a demokraták?

– Jönnek az emberek ebédelni. Maga miért nem jön?

– Még nem jó. Mondtam, hogy majd szólok.

Felrántják bentről a vasredőnyt, tucatnyi ember tódul be, sanda pillantásokat vetnek ránk. Kolompol a merőkanál, műanyag tányérokba szedik a ragadós krumplistésztát. Az emberek biciklikormányra akasztják szatyorban az ételt, úgy viszik el, nem ül le az asztalokhoz senki.

Idős asszony áll velünk szóba. Itt nőtt fel Érpatakon, ismeri Oroszt is, kiskora óta. Hogy milyen gyerek volt? Olyan kis okostojás, de nem volt vele gond, igyekezett megfelelni mindenkinek.

– Az igaz, hogy Orosz előtt elviselhetetlen volt már a bűnözés?

– Dehogyis. Jó, előfordultak betörések, meg szóváltások, de vannak azóta is. Itt mindig biztonságban lehetett élni.

– Mit szól az új vezetéshez?

Mit szóljak? Meglátjuk. Egyik olyan, mint a másik. Elmúltam nyolcanéves, itt tengődök: hol az egyik uralkodik, hol a másik, az egyik ilyen zászlót rak ki, a másik olyat, de valahogy mindig minden ugyanolyan marad, végeredménybe’.

Felhívom Oroszt.

– Helló uram, szevasz – mondja.

– Tegeződjünk?

– Ja, persze. Itt vagyok a Rita boltjánál, itt találkozzunk.

– De valami kegyhelyről volt szó…

– Előbb itt akarok mutatni valamit.

A bolt udvarán, rajongói gyűrűjében áll az expolgármester. A normál kézfogásból fura hüvelykmarkolásra vált, így pacsizza le Marjai kollégát is. Sportos, kekiszínű együttest visel, kalpag most nincs. Az ing mellén felirat: Apostol.

– Apostol?

– Ez a márkája, érdekes, nem? Bele van írva a nyakába is, nézz ide – fordul, tartja a tarkóját. Igen, bele van írva.

A boltból kiszól a tulaj, hogy ne fotózzunk. Fekete inges, hatalmas darab férfi harsog Orosz mellett: azt írjuk meg, ha merjük, hogy állampolgárként hány levelet írt a Rogánnak, az meg nem írt vissza. Orosz kacag, cseveg, mintha ott sem lennénk. Megkérem, hogy menjünk kijjebb, mert dolgozni szeretnénk.

– Na – mondja a bolt előtt. – Azért vagyunk itt, mert megmutatom az utat, amit én építtettem, hárommillió forintból. Azt fényképezhetitek, velem együtt. És közben válaszolok a kérdésekre.

– De miért is érdekel minket ez az út?

– Mert az Orbán-maffiakormány ma ugyanekkora szakaszért százmilliókat számol fel.

– Nem ez a témánk, de szívesen fényképezünk az úttal, ha közben mehet az interjú.

– Rendben, csak összeszedem a felszerelésem. Élőben fogom közvetíteni az interjút a követőimnek.

– Ebbe biztos nem megyünk bele, nem szeretnénk asszisztálni a műsorodhoz.

– Ne így éld meg, uram.

Rövid vita után megegyezünk, hogy nem tehet közzé semmit, mielőtt nálunk megjelenik.

Visszamegy a Rita boltjába, aztán megjelenik egy szelfibotra szerelt mobiltelefonnal, és a továbbiakban vele társalog.

– Mehetünk, uram. Épp interjút adok, és elmondom, hogy az Orbán-maffiakormány…

És megyünk, Orosz bonyolult gondolatfelhőket kerget. Fekete autó fékez mellettünk, lecsúszik az ablak, fiatal srác hajol ki:

– Orosz úr, maga nem kapott értesítést, hogy már nem polgármester?

– Mi a problémája, mi a problémája?!

Odamegy, a fiú felé fordítja a kamerát.

Ne kamerázzon engem, úgy csinál, mintha még mindig valaki volna. Tolja mindenhová azt a rusnya pofáját.

– Jól van, akkor feljelentem magát is.

A fiú felhúzza az ablakot, a gázra tapos, elhajt. Orosz elkezdi megint a beszédét az útról és a hárommillióról, közben motoros jön feltűnően közel, aztán megint autó áll meg. Egy fiatalabb és egy idősebb hölgy ül benne.

– Zolikám – szól ki az idősebb hölgy – amit ígértél, abból nem lett semmi se.

– Nem tudom, miről van szó. Interjút adok a budapesti újságíróknak.

– Hát amit elkezdtél állítólag.

– Menjünk, mama  – mondja a fiatalabb hölgy.

– De ez most melyik ügy? Már nem én vagyok, csak követem az eseményeket, már nem tőlem kell kérni, hanem az új vezetéstől. Viszontlátásra.

A faluban futó egyetlen sima út megálmodója és megvalósítója középen halad, kerülgetik az autók, beszél a telefonjához.

Próbálok mellette maradni.

– Van az Istent és embert tisztelő, jogszabálykövető, beilleszkedett réteg, őket nemhogy nem zavarta a működésem, hanem örültek neki. De van egy másik réteg is, a kiilleszkedettek. Akik Istent és embert nem tisztelnek. Na most azt, hogy az én vezetésem alatt nem lehetett bűnözni, erőszakoskodni, a másik embert megfélemlíteni, ez a réteg terrorként élte meg. Az építő emberek úgy élik meg, hogy az érpataki modell, ami az integrációról szól, jó dolog.

– Miért nem mutatta meg a költségvetés részleteit a testületnek?

Megint nem áll rá a szám erre a tegeződésre.

– Hazugság, hazugság. Amúgy a kormányhivatal a kúria nyomására elfogadta a költségvetést, tehát tiszta minden. Feltettem azt a videót is, amikor Nagy Imre Attiláné olvasgatja a költségvetést, másfél órán keresztül. Kérdeztem, melyik hónapot kérik, mondták, hogy a szeptembert.

Mondom: Angéla, akkor most menjél ki, és hozd az összes szeptember havi számlát. És odaadtam.

Belekong a harang Orosz szavába, utcasarkon állunk, egy kapu előtt. Autó érkezik mellénk, kiszáll egy férfi, keresi a kulcsát.

– Ez a másik nagytudású testületi tag – mondja Orosz. – Nem beszéltek vele?

Megszólítom a férfit, újság, riport, képviselő úr, ha volna szíves. Gagna Jánosnak hívják, független képviselő, a hivatalból jön.

– Engem nem érdekel ez az ember – mutat Oroszra – azt hazudik, amit akar.

– Azt se tudja, mit mondtam, de hazudok.

–  Annyit jártam már ez miatt bíróságra, hogy meguntam az életemet is – mondja a férfi, elvörösödik a dühtől, bevágja a kaput. – Állandóan feljelentett, minden hülyeségért. Ezt csinálta évekig.

Hogy én belegázoltam az ő hatalmas becsületébe. Ennek itt akkora becsülete van, hogy huszonnégymillió forint adóssággal hagyta itt Érpatakot

– mutat megint Oroszra, és bemegy. És e pillanatban érkezik a képbe Gyula bácsi.

– Gyula bácsi, most, hogy Orosz úr leköszönt, jobb lett a helyzet?

– Biztos – áll meg tétován.

– Volt nekünk problémánk egymással? – néz a szemébe Orosz.

– Hát hogy mondjam, probléma – sunyja le a fejét az öregember.

– De rendeződött?

– Rendeződött utána – mondja Gyula bácsi, és befutja szemeit a könny. – Csak a rendőr százados, akit rám küldött, azt kiabálta: állj meg, cigány!

– Én ilyet nem hallottam. Aki jött intézkedni, az a rendőr?

– Nem tudom, végül a bíróság kiküldött, hogy menjek haza.

Kezdem elveszteni a fonalat.

– Jöjjön vissza, polgármester úr! – mondja hirtelen Gyula bácsi, és a lábunk földbe gyökerezik.

– Majd meglátjuk – mosolyog Orosz.

– Egy asszony nem tud ellátni ilyen feladatot – rebegi Gyula bácsi. – Van, amikor elegendő, ha a problémára egy férfi csak ránéz. De ha egy nő néz rá, az semmi.

– De Gyula bácsi, hát egy órája még örült, hogy új polgármester van.

– Azt mondják, az van. Hogy új van. Nem új van? – mondja Gyula bácsi, és fejcsóválva elmegy.

– Isten áldja – szól utána Orosz.

– Folyton hazudozik – kiabál a teraszról Gagna János.

– Képviselő úr, itt a lehetőség, hogy megvitassák nyilvánosan. Mi volt a legnagyobb problémája a polgármesterrel?

– Az, hogy kiskirálykodott. Mindent csak egy személyben. Csak az lehet, amit én mondok! És nem volt hajlandó elszámolni a képviselőknek!  És azóta sem tud belenyugodni a vereségbe!

De én belenyugodtam, mondja Orosz. Azt mondja, belenyugodott, kiáltom Gagnának. No persze, kiált vissza Gagna, akkor nem mászkálna itt!

– Azóta is 24 órás rendőri jelenlét van a faluban, mert nem tudják fenntartani a közbiztonságot. Vajon miért kell a járőrözés? – kérdi Orosz.

– Folyamatos járőrözés van?

–  Járőröznek ám, a fejében. – feleli Gagna.

Egy fiatalasszony és egy fiú kerekezik arra, az ex megállítja őket.

– Igaz, hogy járkálnak a rendőrök?

– Járkálnak – mondja a fiú.

– Beszéljenek nyugodtan, hogy volt, mint volt azelőtt – bátorítja az asszonyt Orosz mosolyogva.

– Nem mertünk éjszaka jönni-menni,  fényes nappal ellopták a biciklit, a gyerekeket féltettem az utcán, mert bizony belekötöttek; aztán mikor Orosz úr polgármester lett, akkor megmutatta, hogy ez nem így működik – sorolja az asszony.

– Na, erről beszélek, uram.  De ezeknek nincs becsületük – mutat Orosz Gagnára, aki dühösen ül a lugasban.

– Nála volt a hatalom, egy kézben – kiáltja Gagna. – De most bukott! Meg kell nézni, ő hány szavazatot kapott, meg én mennyit kaptam.

– És hány milliótokba került, hogy megvegyétek a szavazatokat, hány tízezres csekket osztottatok szét?

Azt állítják Orosz Mihály Zoltán hívei,  kiáltom a képviselőnek, nem állítják, ez száz százalék, hogy így van, mondja Orosz, a híveit a kezemen-lábamon meg tudom számolni, kiált Gagna, de azt állítják , üvöltöm  a képviselőnek, hogy önök megvásárolták a szavazatokat.

– Hogy tudtunk volna, uram, hétszáz szavazatot megvenni?! A családomat ne lássam soha, ha én egy forintot is kifizettem erre! Az embereknek elegük lett!

A képviselő már aggasztóan feszült, és ezt Orosz láthatóan élvezi.

– Mindenki a változást akarta! – kiált Gagna.– Azt akarta mindenki, hogy ez húzzon el innet a picsába!

– De most tiétek a pálya, hát majd megnézzük, hogy játszotok rajta, hogy focis hasonlattal éljek. A nagyfőnökötök, az Orbán úgyis focibuzi – mondja Orosz.

– Azt mondják meg, hogyan lesz béke Érpatakon?

– Majd ha ezt elviszik valahová – mutat Oroszra Gagna – ahol nyissák-zárják előtte az ajtót.

Kimegyünk a Mária-kegyhelyhez, Orosz kocsiját követjük, sofőr nyitja-csukja előtte az ajtót. Kanyarban van a kegyhely, ablaküveg mögött mosolyog a Szűzanya. Orosz keresztet vet, aztán leül a lépcsőre. Őrülten mennek itt az autók.

Az expolgármester letámasztja a kameráját, segítünk rögzíteni.

– Mindig a legtakarékosabban gazdálkodtam – mondja. Alattam egy képviselő tiszteletdíja a minimális volt, nem engedtem, hogy magasabb legyen tízezer forintnál, mert ez a munka a közösség szolgálatáról szól. A legnépszerűbb alpolgármesteremnek is a minimális tiszteletdíjat engedtem, ami százötvenezer.

A saját emberemnek okoztam a legnagyobb fájdalmat, nehogy azt mondják, hogy a sleppemnek kedvezek.

– És mennyi volt a maga fizetése?

– Négyszáznyolcvan, vagy valami ilyesmi.

– És ez is minimális volt?

– A polgármesteri fizetést az Országgyűlés határozza meg, ott nincs minimum.

– Mi a véleménye a demokráciáról?

– A liberális demokrácia elfajzott dolog, mert azt tanítja, hogy ne legyen norma. Például az öltözködés vonatkozásában: mindenki úgy öltözködik, ahogy akar.

– Azért magának is voltak extrém öltözékei.

– Azok hagyományőrző ruhák, egy normarendszert képviselnek. De a nihilistáknak nincs norma, a férfi nőnek öltözik és fordítva, és ezt nevezik szabadságnak. Nem kell nekik sem lélek, sem intézmény, sem állam, sem norma. Én ezt utasítom el.

És a honlapján ezt szépen összeköti a zsidósággal.

– Nagyon fontos, hogy nincsenek homogén közösségek. Csak heterogén, vagyis sokrétű közösségek vannak. Nem a zsidóság egészével van baj, csak a szabadkőművesekkel, akik összefognak a magyarság bűnözőivel, és pénzzel irányítanak.

– Ezért égetett a főtéren izraeli zászlót és izraeli politikusokat jelképező bábukat?

– Szabadkőműves zászlót égettem és tapostam össze, mutatva, hogy Isten ezt az egészet így fogja megsemmisíteni.

– Maga antiszemita?

– Nem, a rendes zsidókkal semmi bajom, az ismerőseim közt is vannak, például Nagykállóban egy nő.

A zsidó bűnözői réteggel van bajom, amelyik azt gondolja, hogy az Ószövetségben Isten minden nép fölé emelte őket. És nekik kell világuralmat gyakorolni.

– Őszintén hisz ebben az összeesküvés-elméletben?

– Na, ilyen, mikor a sajtó próbál bolondnak beállítani. De ez nem elmélet, hanem tény. Egyszer egy beszélgetésből kihallottam: Orbán Viktor is benne van. Persze ez nem nyilvános információ, hiszen a titkos társaságok rejtetten működnek. Egyébként Bogár László nagyon intelligensen leírja a globális hálózatok rendszerét.

– Bogár László éppen Orbán Viktor és a Fidesz embere, tudta?

– Most ez mindegy, van egy tudásanyaga.

– Miért rakta tele extrém relikviákkal a hivatalt?

– Mert ez a magyarság értékrendje.

– Orosz Mihály Zoltán megmondja, hogy mi a magyarság értékrendje? 

– Nemcsak én mondom, sokan mondják.

– De más polgármester nem a községházát, hanem mondjuk a lakását rakja tele az értékrendjével. Mert a lakosság ugye nem homogén, hanem heterogén, és polgármesternek egy ilyen heterogén közösséget kell képviselni.

– Mások nem merik ezeket kirakni, nem tudom, miért. Viszont idezarándokoltak, hogy megnézzék.

– Az érpataki modell a honlapjuk szerint „üdvösségközpontú”. Ez mit jelent?

– Ha magával beszélek, azt akarom, hogy az üdvösségét segítsem. Isten azt akarja, hogy maga ne kárhozzon el.

– De ha magával beszélek, az hogyan ment meg a kárhozattól?

– Lehet, hogy becsapom vagy átverem, vagy rossz dolgokra akarom rávenni, és az is, hogy jót akarok, őszinte vagyok. A jó hozzáállás segíti az üdvösséget. Egy papnak is beszéltem erről, az atya teljesen meghatódott.

– Istentől való küldetést teljesít?

– Mint mindenki.

– De én most önt kérdezem, nem mindenkit.  

– Amit csinálok, azt úgy fogom fel, hogy Istennek csinálom. Megválasztottak négyszer, ötödszörre nem. Mert Orbán átszervezte a közéletet, hogy vagy fideszes seggnyaló vagy, vagy takarodsz.

– Leváltották, és még mindig hirdeti az eszmét. Ehhez bátorság kell? 

– Kell bátorság is. Egy barátom már mondta, hogy nem természetes halállal fogok meghalni… Most van abban a fázisban az emberiség, hogy az Antikrisztus uralmát készítik elő a szabadkőművesek, egyre több csatát nyernek.

– Lásd Érpatak.

– Ehhez hozzá kell szoknunk. Nézzen utána a Bibliában, ott az armageddoni csata, ugyanerről szól.

Én a krisztusi erőket próbálom egyébként képviselni.

Megmondja a Biblia, hogy ez sok szenvedéssel jár.

– Ha megszűnt a polgármesteri állása, miből van pénze?

– Nem tudom, ezzel a jogi-közjogi tudással és közigazgatási tapasztalattal, amire szert tettem, Istennek mi a szándéka.

– Nem válaszol a kérdésemre?

– Keresem a helyem. Nem tudom, milyen szintig kell visszavonulnom. Hofi mondta, hogy vannak, akik azt szeretik, ha szaros a szájuk, de most már be kell dugni a fejedet az Orbán végbelébe. Van aki ezt szereti, én nem. A narancsos szart enni, azt nem. Ne ezt adja majd címnek, legyen szíves.

– Nem fogom. Szóval miből él?

– Volt egy kis megtakarított pénzem, még nem költöttem el mindent. De most szervezem, hogy esetleg  vállalkozói útra lépek.

– Mezőgazdaság?

– Nem. Ingatlan. Ott is megvan az otthon képe, ami nagyon fontos. Meg a bankrendszer kijátszása.

– De errefelé nincsenek jó árak.

– Nem itt, nyilván. Nyíregyháza, Debrecen elég jó. De mondom, ez csak az egyik opció.

– És a másik?

– Személyiségfejlesztés. Életmód- és egészség-tanácsadás.

Az elhivatásomnak fázisai vannak: közjogi frontharcos, közjogi legionárius –  és államférfi, ez a felső szint. Tehát személyiségfejlesztés, ez még az, amihez értek. A szerzetesi erényeknek az életbe való átültetése.

– És mi lesz, ha lecsukják?

– Ennek jogi alapja nincs, de az Orbán-féle új Rákosi-rendszerben minden elképzelhető.

– Fél a börtöntől?

– Nem félek. Én mindenütt ember vagyok.

És engem mindenütt kedvelnek. A börtönben is tudnám Istent szolgálni.

Befejeztük, megered az eső, Orosz elmondja, hogy legyünk óvatosak az aljassággal, mert Isten nem tűri;  felhívja figyelmünket, hogy lám, egy kis záporral szentelte meg az Úr a beszélgetést.

Mutatja, merre menjünk Budapest felé.

Csodálkozva néz utánunk, hogy pont az ellenkező irányba indulunk.