Politikai eseményhez képest szokatlanul érzelmes jeleneteknek lehettek tanúi azok, akik 1964. augusztus 27-én ott voltak az amerikai Demokrata Párt elnökjelölt-állító konvencióján.

Nem kevesebb mint 22 percig tartó álló ovációval köszöntötte a megjelent 6000 fős tömeg Robert F. Kennedy igazságügyi minisztert, akinek bátyját, John F. Kennedy elnököt, azaz JFK-t kilenc hónappal azelőtt gyilkolta meg egy merénylő Dallasban. Az ünneplés egyszerre szólt az elhunyt államférfi emlékének és a gyászoló családnak.

Robert Kennedy (vagy ahogy sokan hívták, RFK, Bobby, esetleg Bob) egy ideig próbálkozott szót kérni, végül feladta és várt. Ez idő alatt, ahogy arról az eseményről készített videók tanúskodnak, nem csak zavar tükröződött az arcán, hanem mély szomorúság is.

Bobby Kennedy nem csak a kormány tagja volt JFK elnöksége alatt, de a bátyja támasza és legfontosabb politikai tanácsadója is – ők ketten sokat tettek azért, hogy a kubai rakétaválságból ne váljon harmadik világháború. Ám igazi politikai legitimációját csak azután kezdte el felépíteni, amikor 1964-ben a miniszteri posztot a New York-i szenátori székre cserélte. Politikájának középpontjában a vietnami háború befejezése, és az elnyomottak, a kisebbségek, a szegények helyzetének javítása állt.

Jó esélye volt arra, hogy egy évtizeden belül ő legyen a második Kennedy, aki beül a Fehér Házba, de 1968. június 5-én a Los Angelesben meglőtték és egy nappal később meghalt. Életműve azonban még ötven év múltán is sok tanulsággal szolgál, sokak szerint

ő volt a legjobb amerikai elnök, aki sose lehetett az.

A feketék védelmezője

Hogy megértsük, miért játszik fontos szerepet RFK az USA történetében, érdemes megnéznünk, milyen volt a hatvanas évek az Egyesült Államokban. Ez volt az az időszak, amikor Amerika-szerte, de főleg a déli államokban, tombolt a szegregáció. A politikusok félve nyúltak a témához, saját bevallása szerint korábban Bobby Kennedy sem forgolódott álmatlanul éjszaka emiatt, de minél többet tudott meg róla, annál jobban érdekelte.

A szegregáció problémáját egy 1964-ben, még igazságügyi miniszterként tartott előadásában remekül érzékeltette: tegyük fel, hogy egy déli fekete férfi meghal a vietnami háborúban a hazájáért. Ha a felesége meg akarja látogatni a sírját északon, az arlingtoni katonai temetőben, nem fogja tudni, hogy melyik, afroamerikaiak számára kijelölt szállodában szállhat meg, melyik étterembe engedik majd be és melyik nyilvános vécét használhatja majd,

miközben (…) a férje mindannyiunkért halt meg.

Ez volt azonban az az időszak is, amikor a feketéknek kezdett nagyon elegük lenni az elnyomásból. Mielőtt 1964-ben  Lyndon B. Johnson elnök aláírta a még a Kennedy-kabinet által kidolgozott polgárjogi törvényt, számos összecsapás történt a feketék és a szegregációt támogató fehérek között. Igaz, az erőszakos cselekmények a törvény elfogadása után sem szűntek meg.

A szövetségi államok hatóságai nem álltak a helyzet magaslatán. Számtalan példa volt arra, hogy amikor a békés fekete tüntetőknek nekimentek a fehérek, a feketéket tartóztatták le. Az egyik leghíresebb mozgalom a „freedom rider”-eké volt, olyan civiljogi aktivistáké, akik nem akartak belenyugodni abba, hogy az afroamerikaiaknak külön ülőhelye van a buszokon, ráadásul úgy, hogy a legfelsőbb bíróság már 1960-ban betiltota az államközi vonatokon és buszokon a szegregációt. A fehér déliek nagy része azonban ezt nem volt hajlandó tudomásul venni.

A freedom rider aktivisták akcióit egyes helyeken tolerálták, más helyeken a helyiek rögtön ütni kezdték a buszról leszálló utasokat. Nem számított, hogy fekete az illető, vagy fehér, és az sem, hogy az igazságügyi miniszter egyik alkalmazottját találják el, akit azért küldtek a helyszínre, hogy a saját szemével lássa, mi történik. Erre azután került sor, hogy

1961-ben az alabamai Anniston városában a helyiek felgyújtották az aktivisták buszát, akik csak azért nem égtek bent, mert egy robbanás miatt a lincselő tömeg kénytelen volt messzebb menni a lángoló járműtől és nem tudta bezárni oda az utasokat.

Ugyanezen a napon egy másik alabamai városban, Montgomeryben is megverték az utasokat, majd a fehérek körbekerítettek egy templomot, amelyben 1500 afroamerikai gyűlt össze vasárnapi istentiszteletre, köztük a civiljogi mozgalom világhírű képviselője, Martin Luther King. Mivel attól lehetett tartani, hogy felgyújtják a templomot a hívekkel együtt, Robert Kennedy szövetségi rendőröket küldött a helyszínre, így másnap reggel a feketék hazatérhettek otthonaikba.

Ettől a ponttól kezdve Kennedy jóval több figyelmet szentelt a feketék problémáinak. Igaz, előbb ehhez el kellett nyernie a vezetőik és a civil jogi aktivisták szimpátiáját, ami nem volt könnyű. Részben azért, mert politikus volt, részben azért, mert ezzel együtt a gazdag és fehér amerikaiak táborába tartozott, akikkel szemben a feketék – a történelmi előzmények miatt – bizalmatlanok voltak.

A szegények és napszámosok pártfogója

A politikus azonban megmutatta, hogy tényleg érdekli az elnyomottak sorsa, sokgyerekes családapaként főleg a nyomorgó gyerekek voltak rá nagy hatással. Egy alkalommal ellátogatott a Mississippi-delta mélyszegény településeire, ahol a feketék elképesztő körülmények között éltek. Egy aktivista, aki kezdetben maga is bizalmatlan volt RFK-vel szemben, a Netflix nemrég bemutatott Bobby Kennedy for President című sorozatában úgy fogalmazott: „olyan helyekre ment be, ahova még én sem.”

Az egyik viskóban egy kisfiú ült a padlón, a hasa fel volt puffadva az éhezéstől. Kennedy leült mellé, felvette az ölébe, beszélni kezdett hozzá, simogatni kezdte az arcát, ám a kisfiú semmit nem reagált – olyan volt, mintha transzban lett volna. A szenátor még egy ideig próbálkozott, végül letette az öléből a kisfiút és a szemtanúk szerint könnyes arccal kisétált a viskóból.

Egy másik alkalommal körzetében, New Yorkban, pontosabban Brooklynban nézte meg, hogy milyen körülmények között élnek a szegények. Pete Hamill író is vele tartott és később így emlékezett vissza:

Bementünk egy borzasztó lakásba, amelynél nem sok rosszabbat láttam. Ott volt egy kislány teljesen eltorzult arccal. Kennedy megkérdezte, hogy mi történt vele. Az édesanyja, aki puerto ricói volt, azt mondta, hogy a patkányok megharapdálták az arcát, amikor még kisbaba volt.

Kennedy rettentő dühbe gurult és így kiáltott fel: „hogy történhet meg ilyesmi a világ leggazdagabb országában?”

Sorra járta Amerikában azokat a helyeket, ahol nehéz körülmények között éltek az emberek: Kansasben a fehér szegényekhez látogatott el, Kaliforniában pedig a spanyolajkú, bevándorló munkásokhoz. Itt 1966 elején a mezőgazdasági dolgozók szövetsége sztrájkot szervezett, amelynek vezetője a mexikói származású Cesar Chavez volt.

Kennedy más elfoglaltságra hivatkozva eleinte vonakodott az utazástól, de tanácsadói azt mondták, hogy a sztrájkolóknak szükségük van rá, így engedett a nyomásnak és odarepült a nyugati partra. Éppen akkor ért oda, amikor a szenátus munkaügyi bizottsága meghallgatást tartott arról, hogy a helyi hatóságok hogyan kezelik a sztrájkhelyzetet.

A meghallgatáson jelen volt a helyi seriff, aki elmagyarázta, hogy „potenciális bajkeverők” kiszűréséhez fotókat készítettek a sztrájkolókról, összesen 5000 darabot. Kennedy megkérdezte, hogy mindenkit lefényképeznek-e a városban, mire a seriff azt válaszolta, hogy csak akkor, ha sztrájkolnak.

Kennedy azt is megkérdezte, hogy miért tartóztatták le Chavez 44 emberét, akik törvényes sztrájkőrségben vettek részt. A rendőrség szerint a sztrájkolókkal szemben álló lakosság azzal fenyegetőzött, hogy ha nem emelik ki onnan az említett sztrájkolókat, kivágták volna a szívüket. A seriff, állította, csak ezt akarta megelőzni. Robert Kennedy erre a következő csípős megjegyzést tette:

Igazán érdekes elgondolás. Hogyan tud valakit letartóztatni úgy, hogy az nem is sértette meg a törvényt? Szeretném megkérni a seriffet arra, hogy gondolja át az eljárást ebben az ügyben. Továbbá azt javasolnám a seriffnek és a kerületi ügyésznek, hogy az ebédszünetben olvassák el az Egyesült Államok alkotmányát.

Ettől fogva Kennedy a mezőgazdasági munkások és napszámosot ügyét is felvette a politikai napirendjére. Dolores Huerta, Chavez helyettese erről így beszélt:

Nem az történt, hogy Robert odajött és megmondta, mi a jó nekünk. Amikor odajött, két kérdést tett fel: Mit akartok? És én hogyan tudnék ebben segíteni? Ezért szerettük őt annyira.

A feketék, a spanyolajkúak, a fehér szegények mellett nem feledkezett el az amerikai őslakosokról sem. 1968 áprilisában, amikor már javában folyt a demokrata elnökjelöltségért zajló kampány, Dél-Dakotába utazott. Ahogy azt Arthur M. Schlesinger Robert Kennedy And His Times  című életrajzában felidézte, Bobby stábjának ez nem tetszett, egyszerű időpocsékolásnak tartották. Egyikük ezt meg is említette Kennedy-nek., aki – kímélve a hangját a beszédek miatt – egy rövid levélkével válaszolt:

Ti, akik azt hiszitek, hogy ti vezetitek a kampányomat, nem szeretitek úgy az indiánokat, mint én. Egyszerűen gazemberek vagytok.

Hogy miben rejlett RFK varázsa, nem tudni pontosan, de talán közrejátszott az, hogy egyszerre volt könyörtelen politikus és szociálisan érzékeny ember. Sokszor a szemére vetették, hogy túlságosan durva másokkal szemben és nem figyel arra, hogy ezzel megbánt-e valakit. Másrészt viszont a könyörtelenségének célja volt: nem tűrte a tétlenséget és dühítette, ha nem történik semmi a pártfogoltjai ügyében.

A dühe néha fizikailag is megnyilvánult. Schlesinger könyvében említ egy esetet, amikor Kennedy és csapata egy New York melletti farmra látogatott el, hogy megnézzék a bevándorló munkások életkörülményeit. A napszámosok régi iskolabuszokban laktak, amelyek elviselhetetlen bűzt árasztottak, az ablakaikat pedig egyszerű kartonpapír fedte. Az egyik buszban hat kisgyerek volt, testük tele nyílt sebekkel, egy másik buszban egy újabb gyerek egyedül játszott egy mocskos matracon.

Amikor Kennedy lenézett a gyerekre, a keze és a feje rázkódni kezdett a dühtől. Úgy nézett ki, mint akin ördögűzést hajtanak végre.

Kennedy felelősségre vonta a farm tulajdonosát, majd azonnali vizsgálatot kezdeményezett a „munkásszállás” ügyében.

A vadak megszelídítője

A kampányok során Robert Kennedy számtalan beszédet tartott. 1964-ben még nehezen ment neki, alapvetően nem volt a szereplések híve, a bátyja, Jack ebben sokkal jobb volt. Bizonyos ideges mozdulatai mindvégig megmaradtak, de az évek során egyre jobb lett. Egyik hatásos trükkje volt az, hogy a beszéd elején elsütött egy könnyed viccet a saját kárára, például a sokat bírált kócos hajával kapcsolatban, amellyel egyrészt megnevettette a közönséget, másrészt ő is felszabadultabb lett. Így aztán már rátérhetett a komoly témákra.

Bár több szövegíró is segítette a munkáját, egyik legfontosabb beszédét úgy mondta el, hogy az nem volt előre megírva és csak saját magára hagyatkozhatott. 1968. április 4-én Indianapolis legkeményebb gettójában tartott beszédet, ahova a rendőrségi kíséret nem is ment be vele. Kennedy ekkor már tudta, amit a főleg feketékből álló tömeg nem, hogy Martin Luther Kinget aznap nem csak lelőtték, de bele is halt a sérüléseibe. Kennedy egy kisteherautó platójára állva így beszélt:

Martin Luther King annak szentelte életét, hogy szeresse a felebarátait és kiharcolja számukra az egyenlőséget. Ezért is kellett meghalnia. Nagyon nehéz nap, nagyon nehéz időszak ez az Egyesült Államok történetében, és talán ideje feltennünk a kérdést, hogy milyen irányba szeretnénk továbbmenni. Tekintve, hogy a bizonyítékok szerint fehérek felelősek a merényletért, a feketék szíve most tele lehet keserűséggel, gyűlölettel és bosszúvággyal. Mehetünk ebbe az irányba is és szétszakíthatjuk az országot: feketék a feketék ellen, fehérek a fehérek ellen, gyűlölet egymás ellen. Vagy választhatjuk azt, amit Martin Luther King tett: hogy megpróbáljuk érteni és megérteni a másik gondjait, hogy az erőszak és az országunkat sújtó vérontás helyett a megértésre és a szeretetre törekszünk. (…)

 

Amire most szükségünk van az Egyesült Államokban, az nem a széthúzás, nem a gyűlölet, nem az erőszak és nem a törvényellenesség. Amire most szükségünk van az Egyesült Államokban, az a szeretet és a bölcsesség, az egymás iránti együttérzés, és az igazságosság azokkal szemben, akik szenvednek, legyenek azok akár fehérek, akár feketék. (…) Tegyük azt, amit a görögök annyi évvel ezelőtt leírtak: szelídítsük meg az emberi vadságot és hozzunk létre egy gyengédebb világot.

Két hónappal később Bobby Kennedy is halott volt.

Kiemelt képünkön Robert Kennedy Detroit utcáin kampányol. Fotó:Andrew Sacks/Getty Images