„Az arabok csodálják a macskákat, de lenézik a nőket és a kutyákat, mert ők kimutatják az érzelmeiket, és vannak, akik úgy gondolják, hogy az érzelem a gyengeség jele. Lehet, hogy az. Én sem mutatok ki túl sok érzelmet.
De vissza a rohadt macskához. A macskának csak ÖNMAGA számít. Ezért van az, hogy ha elkapja a szegény madarat, nem ereszti. Ez az ÉLET kérlelhetetlen erőinek egyik megnyilatkozása. A macska maga a gyönyörű ördög. És itt az „egy” helyett nyugodtan használhatjuk az „a” névelőt. Néhány kutyát és nőt rá lehet venni, hogy eleresszenek – és el is eresztenek. De egy macska még akkor is a tejes tálkájába dorombol, ha egy villám már rég elvitte a ház felét. Egy macska megeszi az embert, miután meghal. Akármeddig is éltek együtt előtte. Volt egyszer egy öregember, aki egyedül halt meg, mint Buk. Nője nem volt, csak egy macskája, és a macskának viszont tetszett a szag – a döglött hús szaga –, és amikor megtalálták őket, a macska éppen szedte szét az öreget karmával a földön, úgy kapaszkodott a matracba, mint egy kagyló a sziklára, és nem tudták őt elkergetni, leszedni, kifüstölni onnan; a végén a rohadt matraccal együtt dobták ki. Gondolom, egy holdsütötte éjjel a harmat és a levelek enyhítették a halál szagát, és akkor eleresztette az öreget.
Sem lelkek, sem istenek nem élnek egy macskában, ne is keresd őket, Shed. A macska ugyanolyan örök gépezet, mint a tenger. A tengert nem simogatjuk meg, holott szép, a macskát viszont igen. De miért? CSAK AZÉRT, MERT MEGENGEDI. bár ettől még kerülhet két tűz közé, de élet-halál harc közben sem gondol másra, csak a sötétség fenségességére.”
*
A macska golyóit nézem
itt ülök az ablak mellett
sört izzadok
a nyártól agyonütve
és a macska golyóit nézem.
nem önszántamból.
egy régi hintaszékben alszik
a verandán
ahonnan rám néz
macskagolyóihoz tapasztva
a farka a rohadéknak
lelóg
a székről –
nézem a szőrös tárolótartályát –
és mire gondolhat az ember
amikor egy macska tökeit nézi?
nyilván nem a nagy tengeri csatákban elsüllyedt
flottákra.
nyilván nem egy szegényeket segélyező
programra.
nyilván nem egy virágpiacra vagy egy tucat
tojásra.
nyilván nem egy elromlott villanykapcsolóra.
a golyók azok golyók, ennyi –
a macskagolyók meg macskagolyók,
az enyémek ránézésre puhának tűnnek,
és kortársaim szerint
elég nagyok:
„tökös legény vagy, te, Bukowski!”
de a macska golyói:
nem tudom eldönteni, hogy őróla lógnak-e le
vagy ő lóg-e róluk –
éjjelente pedig csatát vívnak
a nőstényekkel
és az semelyikünknek sem könnyű.
jól látszik,
hogy egy darab hiányzik a bal füléből;
egyszer úgy láttam, hogy az egyik szemét is
kikaparták,
de amikor az a rengeteg alvadt vér lepergett róla
egy héttel később
tiszta
aranyzöld szemével
nézett rám.
egész testét harapásnyomok borítják
és valamelyik nap,
amikor meg akartam simogatni a fejét
nyávogott egyet és majdnem megharapott –
a koponyáját borító szőr kettényílt
és kilátszott a csont.
egyikünknek sem könnyű.
azok a macskagolyók, szegény pára.
most épp alszik, álmodik –
miről? – arról, hogy dagadt feketerigó van a szájában?
vagy arról, hogy tüzelő szukák veszik körül?
álmodozik
de este majd rájön.
sok szerencsét, öreg haver,
nem jön az olyan könnyen,
lógunk le a golyóinkról, ennyi,
lógunk le a golyóinkról,
pedig nekem is jól jönne egy kis párzás –
addig viszont
vigyázz a szemedre, ballal indíts
és rohanj, mint állat
ha már mást nem tudsz
tenni.
Charles Bukowski: Macskák
Helikon, 2017
Kiemelt kép: Thinkstock
