Kultúra

Többet akarjunk-e az élettől egy vajas kenyérnél?

A Katona József Színházban március 10-én mutatják be a Berlin, Alexanderplatz című előadást. A kultikus Alfred Döblin-regény alapján készült színpadi mű szereplői szegény, elesett, kitaszított emberek. A főhős, Franz Biberkopf szállítómunkás, afféle fordított Mefisztóként „örökkön jóra tör, de rosszat mível”. Hiába érzi saját bőrén, hogy kifordult a világ a sarkaiból, nem tud vele mit kezdeni. Ahogy a nagyváros tömegét alkotó társai sem. Az 1920-as évek Németországában ez a tömeges talajvesztettség válik a nácizmus legfőbb hajtóerejévé. Kovács D. Dániel rendezővel és a Biberkopfot megformáló Mészáros Bélával beszélgettünk.

A nemrégiben tartott nyílt próbán úgy láttam, demokrácia van: a színészek is előállhattak ötletekkel, tehettek javaslatokat. Csak a közönség kedvéért történt így, vagy ez a munkamódszerük lényege?

Kovács D. Dániel: Ez a rendes próbán is megtörténik, csak nem ennyire sűrítve. Így szeretek dolgozni. Az évek során kialakult, hogy stabil vázlattal érkezem a próbákra, de az igazi munka akkor kezdődik, amikor beindulnak az ötletek. Egy nyílt próba annyiban más, hogy kevésbé ragaszkodom a saját görcseimhez, nem hajtom a színészeket addig, amíg nem azt látom a színpadon, amit elgondoltam, mert a nézőknek nagyobb élvezet, ha az ötletelést látják. Független színházi irányból érkeztem, a Színművészeti előtt a Tűzraktérben dolgoztam, majd a Szputnyik Hajózási Társasághoz hívott rendezni Bodó Viktor, ott csapatban dolgoztunk, tanultunk egymástól a roló lehúzásának pillanatáig, úgyhogy számomra a párbeszéd a természetes. Nem kell úgy tennem, mintha negyvenéves rutinnal rendelkező kis Buddha lennék, aki megmondja, hogyan működik a jelenet. Jó esetben sikerül kommunikálnom a helyzettel kapcsolatos tudatállapotaimat, vágyaimat, amit a Katona tapasztalt társulata tromfolni tud.

Mészáros Béla: Hasonló az ízlésvilágunk, megértjük egymást, és tudunk úgy lavírozni, hogy megtaláljuk a közös nevezőt.  Nagyon jó, amikor a színész sok mindent ki tud próbálni. Otthon olvasva, tanulva a szöveget elképzelek valamit, aztán a próbán nekiugrunk, megnézzük, technikailag hogyan oldható meg. A nyílt próbák is segítenek, mert a nézői reakciókból rájövünk, ha valami nem működik, és más megoldást találunk ki.

Kovács D. Dániel és Mészáros Béla
Fotó: Marjai János / 24.hu

Tizenöt éves színészi rutinnal hogyan viszonyul egy pályakezdő rendezőhöz? Feltétel nélkül elfogadja, vagy van önben némi távolságtartás?

M.B.: Danival már dolgoztam együtt, tudtam, milyen vele a közös munka, de teljesen ismeretlenül is odaadnám magam neki, illetve az előadásnak. Alapvető, hogy hiszek abban az emberben, aki rám gondolt egy szereppel kapcsolatban, megbízom benne. Ráadásul az eddigi próbákból az derült ki, hogy Mikó Csabával, a regény átírójával, és Bíró Bence dramaturggal együtt nagyon-nagyon mélyen beleásta magát az anyagba. Abszolút felkészült emberek. Sok olyan rendező van, aki már huszonévesen is tökéletesen átlát egy darabot, és úgy tudja kommunikálni az elképzeléseit, ahogy mások tizenöt éves rutinnal sem.  Például én sem tudnám. Sokan kérdezik, nem akarok-e rendezni, és mindig mondom, hogy nem, mert úgy érzem, ehhez még tizenöt évvel a hátam mögött is kevés vagyok.

Rendezőként mi izgatta a Berlin Alexanderplatzban?

K.D.D.: Az alapvető emberi kérdés: hogyan tudok hasznos tagja lenni a társadalomnak, vagy akár csak morálisan, saját értékrendem szerint jó ember lenni? A regény behozza ehhez a nagyvárost és vonzáskörét, Franz Biberkopf, a főszereplőnk, leginkább a várossal van aktív párbeszédben. Tisztességes szeretne lenni, és nem veszi észre, hogy ez nem egyedül rajta múlik egy, a személyes konfliktusok sokasága miatt végső soron indifferens metropoliszban.

Nyaranta lejárkálok a barátokkal, alkotótársakkal a Tisza mellé, Nagykörűbe, egy picike nyaralóba. Ott mindig eszembe jut, hogy az a teperés, az a bizonyítási kényszer, ami a pályakezdésből adódóan bennem is megvan, erősen összefügg Budapesttel, illetve a nagyvárosi létezéssel. Belekerültem egy mókuskerékbe. Évente felteszem magamnak a kérdést, hogy ez kellett-e vagy sem. Franz Biberkopfnak is egy mozgalmas nagyvárosban kell valahogyan feltalálnia magát. Keresi a csatlakozási, illetve a nyugvópontokat, de akár a szerelemben, akár egy transzcendens barátságban találja meg, azok csak pillanatnyiak, illékonyak. Az a lüktetés, az a sokat akarás, amit Döblin úgy fogalmaz meg, hogy ,,Biberkopf többet akart az élettől egy vajas kenyérnél”, sok helyzetben bénít. Ez az egyik, amiről érdemes beszélni.

A másik a társadalmi kontextus. A weimari köztársaságban vagyunk, a német császárság és a hitleri rendszer közötti időszakban.  A liberális demokrácia a mi Franzunk számára őspánikhelyzet, a fene nagy szabadságban nem tudja, merrefelé és hogyan induljon el. Munkát akar találni, közben mindenféle ideológiával találkozik, és megpróbálja azokat elsajátítani. De a hozzá eljutó szólamokat a tömegek megszólítására találták ki, az egyén csak konfliktusokba keveredik az egyszerűsített képletekkel való azonosulás során. Azt vizsgáljuk nagyítóval, hogy egy ilyen forgatagban megtalálhatjuk-e a személyes békénket, boldogságunkat.

M.B.: Franz Biberkopf elkövetett egy bűnt: szerelemféltésből megütötte a barátnőjét, aki végül belehalt a sérülésbe, őt pedig négy évre lesittelték emberölésért. A történetünk akkor kezdődik, amikor a börtönből szabadul. Az a kérdés, hogy van-e még értelme az életének abban a rohanásban, amiben a börtön után találja magát. Van-e bűnbocsánat, van-e megtérés? Ezeket a kérdéseket a magánéletemmel kapcsolatban is felteszem. Bizony nekem is vannak bűneim, ha nem is ilyen fajsúlyúak. Gyilkosságot nem követtem el, de tettem olyat, ami saját értékrendem szerint bűn volt. Küzdök, próbálok több emberséggel továbbhaladni, mégis újra és újra elbukom. Újabb gödrökbe kerülök, amikből ki kell mászni, mindig fel kell állni és azt mondani: van értelme.

Biberkopf  megpróbál kimaradni a balhékból, de a kilátástalanság és a naivitása valahogy mégis csak oda sodorja. Ha nagyobb intelligenciával lenne megáldva, talán észrevenné, mibe akarják beszervezni, elgondolkodna azon, hogy helyes-e, amit csinál. Feltétel nélkül hisz annak, aki mellé áll, akit szeret, ez ad olyan erőt az életének, amivel tovább tud lépni. Így keveredik például egy szélsőjobboldali lap terjesztésébe.

K.D.D.: Döblin nagyon ravasz csapdát állít a főhősének: az emberekbe és a jóságba vetett hit, a feltétlen bizakodás az, ami folyamatosan vissza-visszaveti. Szerethet-e az ember, ha az őt körülvevő világ nem a szeretetre van berendezkedve?

Fotó: Marjai János / 24.hu

Biberkopf csak jóhiszemű, vagy buta?

K.D.D.: A jóhiszemű embereket manapság szokás ,,leegyszerűlelkezni” vagy lebutázni. Jó esetben egy ilyen előadás rávilágít arra, hogy az a butaság, amit sokszor gondolunk másokról, talán inkább egy nyitottabb állapot, olyan nyitott érzelmi intelligencia, ahol nem a pragmatikus gondolkodás az elsődleges. A céltudatos, okosan megtervezett önmenedzselés totálisan hiányzik Franzból. Én személy szerint nemhogy elítélem ezt a fajta működést, de fölnézek rá. Nyilván azért, mert hiányolom magamból.

M.B.: Amikor Biberkopfként elkezdem árulni a szélsőjobbos lapot, megindulna bennem az a gondolat, hogy jó-e ez, nem arról van-e szó, hogy gyűlölni kell bizonyos embereket. De a partnerem elhiteti velem, hogy nagyon is jó.  Azt mondja: ,,Miért, te szeretnéd, hogy ne dolgozzanak az emberek, ne legyen munkájuk? Az a lényeg, hogy tartsunk össze, hogy rend legyen, és elküldjük azokat az embereket, akiknek nem kellene itt lenniük”.  És Biberkopf nagy hittel beáll e mögé, mert keresi a kiutat, és bízik abban, hogy ettől tényleg jobb lesz a világ. A feltétlen bizalom mozgatja.

Nem kell különösebben aktualizálni Döblint, anélkül is erős áthallásokat érezhetünk. 

K.D.D.: Mivel március 10-én, a kampányidőszak közepén lesz a bemutató, még azok a mondatok is fájdalmasan aktualizálódnak, amiket egyáltalán nem tervezünk áthallásosra. Lassan már inkább ellene kell dolgozni a párhuzamoknak, nehogy erőltetettnek, valamiféle időszerű jópofáskodásnak tűnjenek. Pedig ezt nem mi csináljuk, Döblin írta meg így a regényében, 1929-ben. Ezért is esett rá a választás. Nem szívesen vennék elő darabot múltidézés vagy hagyományőrzés céljából. Egy színpadi mű ősi emberi konfliktusokkal dolgozik, az a legfontosabb benne. De az is feladatunk, hogy keressük az összefüggéseket az 1920-as évek Németországának talajvesztése vagy akár a hatvanas-hetvenes évek (amikor Fassbindert elkezdte foglalkoztatni az Alexanderplatz) és a 2010-es évek Magyarországa között. Nem kell nagyon sokat kutakodni.

M.B.: A regény majdnem százéves, de most is ugyanolyan fájdalmakat élünk meg a párkapcsolatainkban, a munkával kapcsolatban, ugyanúgy keressük az útvesztőben a helyes utat.

Fotó: Marjai János / 24.hu

Műfaját tekintve szomorújáték vagy vígjáték lesz?

K.D.D.: Annyira sokféle lesz, mint amennyire sokfélék mi magunk vagyunk. Tragédia is, komédia is. A tragédia nem azt jelenti, hogy folyamatosan egyre rosszabb dolgok történnek a figurákkal, és a végén zokog az egész nézőtér az együttérzéstől. Egy igaznak ható történetben benne van a helyzetek komikuma, iróniája, felszabadult humora is, ami nagyon könnyen vált át fájdalomra.

M.B.: Csodálatos, mert van olyan jelenet, ami teljesen komikussá válik, felnevetnek a nézők, de három másodperccel később belefacsarodik a szívük. Mert rájönnek, hogy ők is keresik a mindennapi talajvesztések kezelési stratégiáit, ők sem tudják, hogy az egyik érvényesebb-e a másiknál, ők is követnek el bűnöket, és meg kell szenvedniük a megbocsájtásért.

Mészáros Béla megbocsátja Biberkopfnak a gyilkosságot?

M.B.: Nagy lelki terhet jelent a szerep. Bő egy hónapnyi tanulás, próba után eljutottam arra a szintre, hogy bocsánatot nyert Biberkopf, és van értelme az életének. Új emberekkel találkozik, megpróbálják szeretni, továbblökdösni, és talán le tudja tenni a terhet. Most éppen itt tartok, de ez nagyon hullámzó állapot, naponta változik. A magánéletemben is volt olyan, hogy egy év múlva jöttem rá: még mindig dolgozik bennem a múlt, csak nem volt a felszínen.

Úgy képzelem, a színész számára akkor a jó egy szerep, ha nagy érzelmi amplitúdókkal létezhet a színpadon.

M.B.: Nem feltétlenül. Varga Zoltán jut eszembe, aki a Portugálban elképesztően zseniálisan játssza az alkoholistát, pedig abban a szerepben nincs nagy ívű fejlődéstörténet. Biberkopf szerepe nagy, nehéz, bonyolult, de rettentően jó, mert megélem benne, hogy hogyan lehet újra és újra felállni. Ő akkor is képes küzdeni, amikor sokan már kiszállnak a mókuskerékből, szélsőséges esetben öngyilkosok lesznek. Talán épp emiatt érdemes mindenkinek megnéznie az előadást.

Fotó: Marjai János / 24.hu

Miért Bélát választotta erre a szerepre?

K.D.D.: Egy olyan embert kell szerethetővé formálni, akit először elítélünk. Ha külön-külön, ,,műtőasztalon” vizsgáljuk a tetteit, az a zsigeri reakciónk, hogy távolságot kell tartanunk tőle, hiszen szerelemféltésből kezet emelt egy nőre, olyan ideológiákkal szimpatizál, amelyek a huszadik század történelmének ismeretében rémisztőek.  Jó szándékkal ugyan, de hibát hibára halmoz. Ahhoz, hogy túljussunk a prüdériánkon, olyan médium, olyan színész kell, aki képes felsejtetni a cselekedetek mozgatórugóit is. Tudtam, hogy Bélában megvan ez a képesség, láttam a villanásait. Az Anamnesis című előadásban az elveszettséget, a Bihariban az érzékenységet, az alkatot, a habitust, ami fontos. De az a sejtés, hogy milyen kaland lehet Döblin történetét Bélával végigpróbálni, talán fontosabb. Összekapaszkodunk, és ugrunk egyet a mély vízbe.

Színészként könnyebbséget jelent, ha a színpadon, szituáció közben tanulja a szöveget, vagy az a típus, aki simán bebiflázza otthon?

M.B.: Otthon sokat mondogatom, főleg este, éjszaka és reggel, de a dialógokat könnyebb a színpadon rögzíteni. Akkor jó sokat próbálni, amikor az alap már megvan, tudom, mikor, kinek mit mondok. Mire eljutunk addig, hogy lemegy az összes jelenet, rengeteg minden változik. Szeretem, ha nagyjából megvan az előadás, netán már játsszuk is, beálltak a dolgok, mert igazán utána jó keresgélni. Gothár Péterrel dolgoztunk a Hétköznapi őrületekben, és körülbelül az ötvenedik előadásnál jöttem rá, hogy öt mondat egyáltalán nincs a helyén. Nem vettük észre. Olyan jó érzés volt, amikor rájöttem, hogy egészen másként kell megfogalmaznom azokat a mondatokat!

A színpadot mozivászonszerű keretbe foglalták, így hol szűkebb, hol tágabb teret látnak a nézők. Ez a figyelemirányítás Horváth Jenny tervező ötlete volt?

K.D.D.: Ez csapatmunka. Parancsnoki hídnak hívom, amikor összeül a stáb ötletelni. A dramaturggal, a zeneszerzővel, a jelmez-, a díszlettervezővel, a vizuális effektek tervezőjével közösen dolgozzuk ki azt a koncepciót, ami mindannyiunk szerint érvényes. A keret ötlete talán tőlem érkezett. Aztán sok válaszreakción keresztül jutottunk a mostani verzióig, és ez is változhat még. A Katonában a belmagasság hiánya, ugyanakkor a színpad szélessége a szélesvásznú mozik képiségét hívja  életre. A színház helyén mozi volt régen, és a mozivászon 16:9 arányú képosztata hangulatilag máig ott lebeg. Eleve szerelmes vagyok egy kicsit Katona adottságaiba, és erre ráerősített, hogy az Alexanderplatzban egyéni kamaradrámát és nagyvárosi panorámát is fel kell mutatnunk. Adta magát az ötlet.

Ajánlott videó

Olvasói sztorik