A Valami Amerika 3-ban ön KOKO. Egy híres színész, akit lecsuktak. Ez vicc, irónia vagy amolyan ráégetés?

Ez úgy történt, hogy felhívott a Herendi, hogy forgatja a Valami Amerika 3-at, és azt mondta, lenne számomra egy elég érdekes szerep. Nem is tudta először elmondani. Csak kerülgette. Mondtam neki, hogy na, ne szégyenlősködj! És akkor kibökte, hogy egy színész bekerül a börtönbe, majd hozzátette, hogy jó lenne, ha én játszanám, mert úgyis mindenki velem fogja azonosítani a karaktert.

Stimmel a szerep.

Nyilván, amikor erre igent mondtam, még jobban rám szabták. Azt gondoltam, ez jó poén, jó vicc lehet.

Érzett ezzel kapcsolatban bizonytalanságot, akár csak egy pillanatra is?

Nem. Persze amikor kiderült, hogy Kokónak hívják, az kicsit necces volt. De ezzel nem tudok mit csinálni, én nem az a színész vagyok, aki megmondja a rendezőnek vagy a forgatókönyvírónak, hogy ne hívjál engem Kokónak.

De Kokóként van egy gesztusa is, ami eléggé pontosan mutatja, hogy ez egy beszélőnév.

Azt én találtam ki, de valójában egy mémből vettem. Ebben egy ismert ember azt állítja, hogy nem csinál ilyesmit, nem szív fel semmit, közben meg rávágták egy korábbi mozdulatát, ami félreérthető. Amikor megnéztem a bemutatót, azt a gesztust soknak éreztem, és fölöslegesnek, de a felvétel időpontjában még nem, akkor még azt gondoltam, jó poén lehet. Ez rám abszolút jellemző, hogy hirtelen felindulásból leokézok dolgokat, később meg eszem a kefét, hogy nem kellett volna. Lehet, hogy talán pont a ráégetés a jó szó. Én nem hiszem, hogy a figurába illő ember lennék, inkább pont ezt a billogot sütöm magamra.

Viccet csinálni a saját börtönben töltött idejéről lehet veszélyes, mert visszaüthet, de lehet bátor dolog is. Most hirtelen nem tudom, ez melyik.

Nem bátorság. Például azért, mert – a figurával szemben – nekem a kábítószerrel nincsen problémám. Az alkohol vagy a dohányzás sokkal nagyobb probléma, mégsem erről beszélünk. Amikor eljártam a drogprevenciós előadásokra az is ugyanilyen ráégetés volt, mert igazából a kábítószerekhez nekem nem volt annál több közöm, mint azoknak, akiknek meséltem róla. De tudod mit, visszatérve a filmre, én nagyon szerettem volna benne lenni. Az első kettőt imádták az emberek, és nagyon erős színészgárda volt. És most is az lett.

Kért a börtönjelenetekhez tanácsot öntől Herendi? Volt olyan, hogy egyszer csak azt mondta, gyerekek ez hülyeség, ez sosem így zajlik?

Tanácsot nem kért, nem is kellett, de olyat mondtam a forgatás közben, hogy nincs olyan, hogy a rabok az őrök mellett sétálnak. Elől mennek a rabok és mögöttük az őr, vagy fordítva. Olyan sincs, hogy a rab kinyitja a zárkaajtót. Megállsz, és a smasszer beenged. Nyilván ezeket az ember a múltjából tudja, de Herendi külön nem kérdezett rá.

És ez a múlt meg közben mintha nem is lenne. Ismét ott van a TV2-ben, sok darabban játszik, van rádióműsora, szalad a szekér. Talán mindent megbocsátottak önnek.

Azért ez nem így van. Elég sok idő eltelt már, lassan 7 év.

Az semmi. Van, akit egy ilyen ítélet örökre elkaszál.

Semmi? Hét év semmi? Én azt hittem, hogy azt kérdezi: ez már hét éve volt? Olyan rég? Szerencsém van abból a szempontból, hogy nagyon sokat dolgoztam, és talán azt is látják, hogy jó, amit csinálok. Hogy nagyon keményen melózom, hogy ismét elfogadjanak.

De egy csomó más dolgot is megbocsátanak önnek. Például amikor azt nyilatkozta a Magyar Narancsnak, hogy „Legszívesebben ordítanék, de nem merek”, aztán néhány nap múlva aláírt Andy Vajna tévéjéhez.

Meg.

De miért? Miközben van néhány kollégája, mint például Verebes, aki arról panaszkodik, hogy a Jáksónak megbocsátották a Fideszt, neki pedig soha nem fogják. Tehát vannak emberek, akiknek semmit nem bocsátanak meg, Stohlnak meg bármit.

Hát talán szerencsém van, de nem tudom, ennek mi lehet az oka, csak abban reménykedem, hogy a minőség, amit a munkában csinál az ember, az számít. Isten bocsássa meg, amit most mondok, de a nézők nem azzal foglalkoznak, hogy egy televíziónak ki a tulajdonosa, hanem azt a bizonyos műsort nézik, amit látnak, és abból ítélnek meg. Ha te nem utalsz semmilyen pártra, akkor látják, hogy szórakoztató műsort szeretnél csinálni.

De az a közeg, amiben mozog, az nemcsak ezt nézi, hanem azt is, hogy a Piramis reklámszünetében ott van 12 db Soros-hirdetés.

Nem tudom. Nem tudok erre választ adni.

De azt csak látja, hogy futnak ezek a reklámok, és ön meg hozza hozzá a nézettséget.

Nem, soha nem gondoltam ebbe bele. Nyilván felelősségem lenne, de én próbálok abba kapaszkodni, hogy azt a dolgot, amit csinálok, szeretném maximalistán elkészíteni, és nem szeretnék semmilyen párt oldalára beállni. Erre persze lehet azt mondani, hogy dehogynem állok, hiszen ott vannak ezek a hirdetések.

Nagy Zsolt nyilatkozta önről, hogy „nagyon jó színész a Stohl András, de ő döntött: nagyon sok pénzhez szeretne jutni”.

Biztos igaza van, én Zsoltot kifejezetten kedvelem, még ha bántóbbat mondott volna, akkor is kedvelném. Sokféle cikket olvastam, sokféle embertől, és azt gondolom, hogy mindenkinek megvan a joga, hogy kinyilvánítsa a saját véleményét. Én egy műsort készítek, és az is lehet, hogy ez egy Hendrik Höfgen-es dolog, hogy én csak a dolgomat végzem, de azt gondolom, hogy még nem értünk el egy olyan határhoz, ahol azt kell mondani, hogy nem.

Tényleg?

Mármint nem a politikában, hanem az engem használásban.

És van olyan pont, amikor azt fogja mondani, hogy nem?

Biztos, hogy lesz. Ha odaérek, majd szólok.

Maradjunk még egy kicsit a felelősségnél. Csinálja a Class FM-en a reggeli műsort, egyik reggel a #metoo kampányról beszélgettek. Legalábbis értetlenkedett, miért kellett 20 évet várni Sárosdi Lillának, hogy előjöjjön azzal: Marton László zaklatta.

Ez akkor volt, amikor Lillán kívül senki más nem szólalt meg még az ügyben. Nem voltak más áldozatok. Erről beszélgettünk, de ez is bonyolultabb. Én nem lennék most Sárosdi helyében.

Mert?

Mert nem, és kész.

Innen addig nem megyünk el, amíg ezt meg nem értem. Mert rossz, amit tett?

Én nem mondtam, hogy negatív dolgot tett, azt sem hogy pozitívat, csak azt mondtam, hogy nem lennék a helyében. Ez a #metoo kampány egy rendkívül érzékeny téma, borzasztó nehéz bármit úgy mondani, hogy valaki ne forgassa ki így vagy úgy. Ez is elég nagy baj, olyan szintre jutott el a dolog, hogy az ember nem mer semmit mondani, mert attól fél, visszájára fordul a kijelentése.

De nem lenne Sárosdi helyében. Marton meg egy úriember?

Én azt mondtam, hogy Marton Lászlót úriemberként ismertem meg. Azért az más. És én ezt a mai napig tartom. Soha, semmilyen módon ezekről az ügyekről nem tudtam, hiába mondták már, hogy ezt én biztosan tudtam, mert nem. A felelősségem teljes tudatában jelentettem ki, és jelentem ki most is, hogy úriemberként ismertem meg. Azóta bocsánatot kért, elmondta, hogy mi történt, ezt most már én is tudom. Ettől kezdve az ember nyilván másképp látja a dolgokat. De ez egy elképesztően kényes téma lett.

Az alatt a négy év alatt, amíg társulati tag volt a Vígben, soha nem volt ez téma a büfében?

Soha. Nem is nagyon volt bent a Marton. Amikor bent volt, akkor pedig egy öreg mentor szerepét töltötte be. Megnézte az előadást, mindenkihez volt néhány szava, hozzám is többek között, soha semmi ilyesmit nem láttam. Ettől rettenetes ez a dolog, hogy van egy munkásság, egy életút, és van egy tragédia, ami mindent megkérdőjelez, és az egészet zárójelbe teszi.

Ezt igazságtalannak tartja?

Azt nem tudom. Ez megint olyan, hogy nem merek erre mit mondani. Ha most azt mondom, hogy igen, akkor ordítva fognak köpködni, hogy „majd ha a te lányoddal ez történik”. Nem jó ez így. Meg van mérgezve az egész.

Nem volt mindig ilyen óvatos.

Abszolút visszafogom magam, mert már nem lehet őszintén beszélgetni, és én ezt utálom, mert rögtön kiforgatják, amit mondok. Eljutottunk ebben az országban oda, hogy most már mindenki politikusként fogalmaz.

És így vannak is kétségek, mikor őszinte valaki.

Én mindig őszinte vagyok. Ezt tudja.

Az olvasó nem ismeri. 

Nagyon nehéz valakiről véleményt mondani úgy, hogy nem ismerjük. Ezzel visszakanyarodunk az elejéhez, hogy engem a munkásságom alapján ismernek, és ezért bocsátanak meg talán mindent.

Ettől függetlenül szerencsés.

Most azt érzem, vagy látom, hogy majdnem ugyanott vagyok, de bizonyos szempontból továbbhaladtam, mint a baleset előtt. De én ezt nem hívom szerencsének, ne haragudjon az olvasó, de ez nem szerencse. Ez alkat, talán tehetség, amit az édesanyámtól, az édesapámtól kaptam, és ami a legfontosabb: ez meló. Kőkemény munka.

Mennyit dolgozik mostanában?

A mai napom úgy állt össze, hogy 6-tól 10-ig rádióztam, 11-től 2-ig próbáltam, utána elmentem a gyerekekért, aztán siettem haza, mert ma szabad estém van, nem játszom.

Amikor játszik, ez minimum este 10-ig megy még. Fárad?

Furcsa lesz, ha azt mondom, hogy a rádió minden szempontból könnyebbség, mert minden este 11 órakor le kell feküdnöm ahhoz, hogy hat óra alvással reggel tudjak kezdeni.

Szabályoz. De közben meg mégsem nagy elérésű médium.

Én azt szoktam mondani, amit a színháznál is, lehet ezres vagy negyvenezres a közönség, a feladat attól még ugyanaz.

De az látszik ebben a rádióban, hogy nem lehet pénzgyár, és nagyjából tudja, mennyit lehet itt keresni. Nincs önben olyan érzés, hogy valami itt nem kóser?

Olyanokat kérdez, komolyan mondom!

Mert bennem ez a kérdés felmerülne.

De bennem nem! Nem érdekel, elém tesznek egy szerződést, amit aláírok. Beszélgettünk arról, hogy mi lenne, ha minket nem fizetnének ki egy hónapra, és azt gondoltam, hogy velem ilyen még az életben nem fordult elő.

Kivel beszélgettek?

A műsorvezető-társakkal, hogy mi lenne, ha csúszna a fizetés, mert azt rebesgették, hogy nálunk majd ez lesz. De ha nem lesz fizetés, akkor az ember abbahagyja a munkát, nem?

De az, hogy honnan van a pénz, nem érdekes?

Én úgy tudom, hogy ez egy amerikai tulajdonosé. Ennél tovább nem tudok menni, kezdjek el nyomozni, hogy kié az egész? Hol érdekel engem? Mi csináljuk a műsort, azt szeretnénk, hogy jó legyen, ez a dolgunk.

Ezt képzelte el, amikor főiskolás volt, hogy Stohl András 50 évesen tulajdonképpen lapátolja a pénzt?

Nincs mese, tennem kell a dolgomat, kapálnom kell, megint fel kell építeni egy teljes életet. Egyébként meg bizonyos szempontból igen, szerettem volna olyan híres lenni, mint amilyen most vagyok. Azt, hogy ez lesz az utam, nem tudtam, de nem változtatnék rajta. Azzal van bajom, hogy alig van egy-két napom egy hónapban magamra, és nagyon kevés az időm. Mindenhol megpróbálsz megfelelni, de közben eltűnsz. Ezt hosszú távon nem is lehet csinálni. Mindig azt mondom, hogy ez egy teherhajó, amit nagyon nehéz befordítani abba az irányba, ahova akarod.

50 évesen van-e az embernek ideje arra, hogy beforduljon a teherhajója?

Muszáj, hogy legyen. Én nem érzem magam 50 évesnek, de nincs más lehetőségem. Ha nem fordítom be a hajót, akkor lehet, hogy Titanic lesz.

Ha nem fékez időben, az is lehet, hogy nem lesz ideje befordítani. Lehet, hogy le kéne ereszteni a mentőcsónakot és spuri.

Ugyan! Miért? Ijesztő ez a tempó, amit diktálok? Figyeljen, ez mókuskerék. Az biztos, hogy egyszerre nem megy minden.

És van négy gyereke is.

Biztos, hogy van olyan ember, aki inkább több időt akar tölteni a gyerekeivel és nem akar ennyit dolgozni. De én nem az az apatípus vagyok, aki délután 5-től otthon van, mert én akkor indulok a színházba dolgozni. Talán nem is menne. Viszont amikor a gyerekeimmel vagyok, akkor próbálok mindig minőségi időt tölteni velük, legyen az bármilyen hosszúságú.

Látom a kommenteket és a holnapi bulvárcímlapokat. Rossz apa a Stohl.

Pedig csak őszinte vagyok. És akkor is az vagyok, amikor azt mondom, hogy mi van akkor, ha én nem akarok harcos lenni? Ha nem vagyok erre alkalmas? Hofi zseniálisan mondta, hogy az a korrupció, amiből ki vagyunk hagyva.

És Stohl András most nincs kihagyva. Akkor most azért nem harcol, mert dolgozhat? Megvették?

Ha ezt akarja írni, akkor írja le: megvettek. Ezek szalagcímek, amik nem igazak, nem jók. Nem lehet egy másik ember létét minősíteni. Nem tudhatják, mi történik velem. Ne ítélj, hogy ne ítéltess, ez az egyik legalapvetőbb tétel. Egyszer mindenki megkapja a magáét, az biztos. Én is.