Miért érdekli annyira a városrehabilitáció, hogy erről írta a doktori disszertációját?
A mester szakdolgozatomat a dzsentrifikációról írtam, arról, hogy hogyan alakul át egy korábban szegényebbek lakta terület egy magasabb státuszú városrésszé.
Ezt kutattam Ferencvárosban, és abba ütköztem, hogy ott és máshol is gyakran ugyanaz a közpolitikai projekt, a városrehabilitáció áll a dzsentrifikáció hátterében.
Valakik kinéznek egy városrészt, megállapítják, hogy jó befektetésnek tűnik, aztán nekiállnak megvalósítani?
Amit mondtam, az erősen kapcsolódik a 2000 körüli időszakhoz. Budapesten onnantól kezdve nagyon sok városrehabilitációs program indult vagy folytatódott, és főleg azokon a területeken, ahol a szegényebbek kiszorulása is zajlott. Az nem igaz, hogy minden dzsentrifikáció városrehabilitáció miatt lenne, de sokszor városrehabilitáció formájában megvalósuló állami vagy önkormányzati beavatkozások katalizálják a dzsentrifikációt
Mi a városrehabilitáció lényege?
Az állam vagy egy önkormányzat elhatározza, hogy egy területet megújít. Van persze olyan is, amikor állami akarat nélkül változik meg egy terület, piaci folyamatok révén.
A városrehabilitációnak nevezett dolog a világ más részein sokkal brutálisabbnak látszik, például Indiában ezreket kipakolnak otthonaikból egy felhőkarcoló építése miatt. Kelet-Európában nem kelt akkora figyelmet, mondjuk az, hogy Ferencváros teljesen megújul.
Figyelem azért van, viszont a rehabilitációról pozitívan szokás beszélni. Például a VIII. kerületről sokan mondják, hogy gettó volt, mára milyen szép lett.
Kelet-Európában nem tesznek mindenféle kompenzáció nélkül utcára tömegeket. Itthon ennek egy unalmas, szürke zakós verziója van, helyi rendeletekkel, lakástörvénnyel körül van bástyázva az, hogy papíron úgy tűnjön, minden igazságos, de valójában óriási társadalmi ára van ezeknek a megújulásoknak.
Ez nem pont ugyanígy volt még az államszocializmusban is, amikor egyenlősítő politika volt elvileg?
A kádári konszolidáció lakáspolitikája, tágabban szociálpolitikája – tehát, hogy mindenkinek legyen munkája és olcsón lakása – nagyon fontos alapköve volt a társadalmi berendezkedésnek. Az egy dolog, hogy ez sem volt teljesen igazságos, de központi helyen volt az igazságosság kérdése. Mondjuk arra hivatkozva építettek panelokat Józsefvárosban, hogy a munkások jobb körülmények közé költözhessenek. Voltak kutatások, amelyek kimutatták, hogy persze jutottak lakásokhoz olyanok is, akik a rendszer kegyeltjei voltak.
Akkor az igazságos lakáspolitika csak kirakat volt?
Nem egészen, mert a rendszerváltás után teljesen megváltozott, hogy mit tartottak szem előtt a lakáspolitikában, 2010 után meg aztán végképp. De ami fontosabb, az az objektív valóság: a Kádár-korban egy belvárosban felújított tömbben (a VII. kerület 15-ös számú háztömbjéről van szó, ami a városrehabilitáció kirakatprojektje volt)
Az állam szinte teljesen kivonult, már nem aktív szereplője a lakásépítésnek. Alapvetően fontos, hogy 1990 után a lakáspolitika és a várospolitika szétszabdalt közpolitikai területek lettek. Korábban volt Építésügyi és Városfejlesztési Minisztérium, a rendszerváltás után a szociális, az építési, a gazdasági és a többi részek más-más minisztériumokhoz kerültek. Azt látni, hogy azóta nincs egységes elképzelés arról, hogy kellene lakás-, és várospolitikát csinálni.
Miért nincs?
Főleg a kilencvenes évektől Nyugat-Európában, aztán a rendszerváltás után Kelet-Európában is a decentralizáció lett a vezérlő elv. Itthon ez úgy történt, hogy politikai jogköröket, „demokráciát” kaptak az új helyi önkormányzatok, viszont mellé nem kaptak megfelelő anyagi forrást. Ez egy látszatintézmény volt így: elvileg volt lehetőség helyi lakáspolitikát csinálni, a gyakorlatban viszont fiskális megszorítások történtek. Egyre kisebb mozgásterük lett az önkormányzatoknak, ami miatt egyre kitettebbek lettek a nemzeti- és a globális folyamatoknak. Érkezik-e működő tőke az adott helyi önkormányzathoz, amit meg tud adóztatni? Ki tudnak-e lobbizni több állami forrást bizonyos célokra, vagy nem? A lakáspolitika végig háttérben volt, az aktív beavatkozás pedig általában a középosztályt, vagy a társadalom afeletti rétegeit támogatta.
2010 után nagyon is van lakáspolitika, a CSOK-kal például.
Ez pont beleillik abba, amit a társadalom tetejének a támogatásáról mondtam.
Tehát ez nem az Orbán-kormányok sara?
Nem, ez már korábban is így volt, de azóta tovább nyílt az olló. Például az elmúlt években eltörölték az állami szintű lakásfenntartási támogatást is, az önkormányzatok dönthetnek lehetőségeik szerint arról, hogy ezt pótolják-e helyben, és ha igen, milyen feltételekkel. Márpedig tudjuk, hogy több százezer ember él lakásszegénységben, róluk most nem nemzeti szinten, hanem egy-egy önkormányzatnál döntenek. A városrehabilitáció az EU-csatlakozás óta lett jelentős, sok milliárd forintot felemésztő lakáspolitikai eszköz, amivel kijelölt területeken akartak fókuszáltan megoldani problémákat. Jelenleg Magyarországon ebben a keretben költik a legtöbb pénzt szegény háztartások lakáskörülményeinek javítására – legalábbis elviekben ez lenne a cél.
Ha sok százezer ember lakásszegénységben – vizesedő, penészes, komfort nélküli lakásokban – él Magyarországon, akkor nem lehetne mégis jó megoldás a rehabilitáció?
A rehabilitációval az a probléma, hogy úgy csinálják ezt, mintha ki lehetne emelni egy problémát egy nagyobb társadalmi realitásból. Egy területen próbálnak fókuszáltan beavatkozni, viszont azt nem veszik figyelembe, hogy vannak nagyobb lakáspolitikai-, gazdaságpolitikai-, munkaerő-piaci folyamatok. Konkrétan: egy vidéki városban láttam, hogy költenek el egy szegregátumra több százmillió forintot, ami óriási pénz ott, a város költségvetéséhez képest már kisebb, a különböző segélyek és munkabérek összességéhez képest pedig még kisebb, tehát van olyan perspektíva, amiből eltörpül a rehabilitációs beavatkozás. Pláne, ha a felújított lakásban élő lakó nem tudja fizetni a magasabb lakhatási költségeket, mert mondjuk nincs munkája. Ha olyan helyzetbe lennék, nem mondanám, hogy tegyünk kétszer annyi pénzt rehabilitációs programokba, hiába javít ez sokszor lényegesen helyi állapotokon, hanem azt mondanám, hogy legyen egy normális országos lakáspolitika, aminek esetleg része a rehabilitáció.
Mit jelent, hogy normális lakáspolitika?
Szerintem nagyon problémás, ha olyan dolgot támogatunk, ami egyenlőtlenséget szül, mert ennek negatív következményei lesznek. Amikor azt mondom, hogy normális lakáspolitika, akkor olyanra gondolok, amelyik nem mélyíti a társadalmi szakadékot különböző rétegek között, hanem összébb húzza. Már 2010 előtt sem ilyen irányba mentek a dolgok, utána viszont expliciten nem ilyen irányba mennek.
Olyan kapitalista rendszerben élünk, amely nem kedvez az egyenlősítő politikának. Hogy lehetne azt kommunikálni, hogy valaki ledolgozott egy életet egy lakásért, más meg csak úgy kap egyet?
Amikor azt mondja valaki, hogy a társadalompolitikát kell átalakítani, akkor az egy hosszabb távú folyamat, ami nem egy-két évig tart, és nem egy-két lépésből áll. Az reális probléma, hogy kialakul egy jogos sérelemérzet, akár irigység azokban, akik abban a rendszerben nőttek fel, amelyik nem támogatja a lakáshoz jutást.
A megfizethetőbb, jobb minőségű lakhatás mindenkinek érdekében áll, és egyre többeknek okoz nehézséget. Látjuk, hogy egyre problémásabb, hogy fiatalok nem jutnak lakáshoz, az, hogy szegény emberek nagyon rossz körülmények között élnek. Nulladik lépésként például létre lehetne hozni egy olyan kormányzati egységet, amely ezekre a kérdésekre komplex válaszokat képes adni. Amíg több minisztériumba van szétszedve a lakásügy, addig nem tudom elképzelni, hogy bármilyen komplex reformot át lehetne verni a rendszeren.
Jelenleg lehet egyáltalán országos szintű lakáspolitikáról beszélni?
Nagyon sok minden helyi szinten dől el az önkormányzati lakásokkal kapcsolatban, mert nincsenek átfogó szabályozások, nincs határozott kormányzati irány, hogy merre kellene vinni a bérlakáspolitikát. Illetve ami van, az a tulajdonszerzésre fókuszál, és éppen arról szól, hogy ne legyen túl nagy állami beavatkozás: olyan puhább szabályozó eszközökkel próbálkoznak, mint mondjuk az áfacsökkentés vagy a CSOK. Ezek ugyan lakáspolitikai eszközök, csak nem ágyazódnak egy igazságos rendszerbe, amely az egész társadalmi hierarchiát átfogná. Deklaráltan a középosztály tetejére lőnek ezekkel, és azon belül is azokra, akik sok gyereket vállalnak. Ez egy nem is annyira rejtett biopolitikai funkció. Arra nincs koncepció, hogy mi legyen a társadalomban középen és lent lévőkkel.
Lehet tudni, hogy azokkal, akik „lent vannak”, mi történik, ha például elveszítik a lakásukat egy rehabilitációs projekt miatt?
Kevés adat van erről, az önkormányzatok pedig nem monitorozzák. A mesterszakos szakdolgozatomban egy ferencvárosi bérházat vizsgáltam, és ott az derült ki, hogy a lakók fele, akik jobb anyagi helyzetben voltak, és kvázi tulajdonosként határozatlan idejű szerződéssel laktak a házban, már átköltöztek egy másik lakásba, és csak arra vártak, hogy végre odaérjen a rehabilitáció, mert jól tudták, hogy kompenzálni fogják őket. A másik felük viszont nagyon rá volt szorulva a segítségre: rossz körülmények között éltek, nem volt wc, fürdőszoba.
Helyileg merre költöznek a rehabilitáció vesztesei?
Ferencvárosból volt, aki a szomszédos VIII. kerületbe költözött, más hitelből vett panellakást. Volt olyan, aki hasonlóan rossz állapotú lakáshoz jutott Kőbányán vagy más külső kerületben. Tágabban a város is a vesztese a rehabilitációnak, mert kialakulnak olyan helyzetek, amelyek rosszabbak a korábbinál. Például a rehabilitáció miatt egyre kevesebb az olcsó, alacsony komfortfokozatú lakás, ezért terjedt el a lakásuzsora. Ez azt jelenti, hogy egy nagy lakást, üzlethelyiséget megvesz egy vállalkozó, és OSB-lapokkal kialakít nagyon kicsi szobákat, amiket 20-30 ezer forintért ad ki. Itt nagyon rossz, szükséglakásokénál is rosszabb állapotok között élnek az emberek, csak már nem az önkormányzatnak fizetnek.
Sokan mondják, hogy jó ez így, ne legyen a város közepén gettó.
Ha a folyamatokat nézzük, akkor nem is lesz, mert a VII., VIII., IX. kerületekben történik a leggyorsabban a dzsentrifikáció. Létezik az úgy nevezett járadékrés elmélet: ez azt jelenti, hogy azokon a területeken indulnak meg először a fejlesztések, ahol potenciálisan a legnagyobb profitra lehet szert tenni. Ezért az alacsonyabb státuszú embereknek muszáj lesz elköltözni, a helyükre pedig gazdagabbak mehetnek.
Az logikus, hogy akinek több pénze van, az jobb helyen tud lakni, nem?
Van olyan liberális érvelés, hogy mindent az határoz meg, hogy kinek mennyi pénze van, és ez felülír mindent.
Lenne szükség olyan mértékű lakásépítésre, mint a hatvanas-, hetvenes években?
Látszik, hogy nagy igény van jó minőségű, és megfizethető lakásokra. Az is biztos, hogy százezernél jóval több szubstandard, komfort nélküli lakás van az országban. Viszont nagyon sok üresen álló lakás van a lakáshierarchia tetején. Középosztálybeli családok sokszor úgy vesznek lakást befektetési céllal, hogy ki sem adják, mert kockázatos. Mennyiségi lakáshiány helyett inkább elosztási probléma létezik. Több, mint 90 százalékban magánkézben vannak lakások, a szabályozói környezet miatt pedig sokan üresen tartják azokat.
Az önkormányzatok viszont szegények, és szabadulnak a maradék ingatlanvagyonuktól is. Azt meg nehéz elképzelni, hogy az állam mondjuk rekvirálná az üres lakásokat.
Persze, ez nem valószínű, de vannak olyan javaslatok, amelyek praktikusan kivitelezhetőek. Például a Habitat Feketelakás kampánya, ami a lakásbérleti szektor rendezéséről szól, hogy a lakás kiadójának és a bérlőnek is biztonságosabb legyen egy ilyen üzlet. Vagy a szociális lakásügynökségek ötlete, ami arról szól, hogy miként lehet magánkézben levő lakásokat állami támogatásokkal kiadni alacsonyabb státuszú családoknak. Más javaslatok arról szólnak, hogy az államnak fektetnie kellene szociális bérlakás építésbe.
A saját tulajdon és a bérlemények aránytalansága probléma?
A kilencvenes években az volt a hegemón gondolat, hogy mindenkinek legyen saját lakása, ez a fagyi nyal most vissza. Egész Kelet-Európában 90 százalék fölé ment a saját tulajdonú lakások aránya. Amikor ilyen radikálisan magas ez a mutató, akkor szükségszerű, hogy nem elégülnek ki lakásigények. Aki nem tud magántulajdonhoz jutni, vagy csak olyan helyen, ahol elértéktelenednek a lakások, azok térbeli csapdába kerülnek. Ezért van most társadalmi nyomás a szegényebbek, a fiatalok részéről, aminek következtében a bérlemények piacán kezdődik mozgás. Az állami és önkormányzati bérlemények száma szűkül, ezért a magánbérleti szektorban indul a mozgás. Itt sokan megpróbálnak profitot csinálni, és mivel nagyon alulszabályozott ez a szektor, ezért negatív folyamatok is beindulnak a lakásuzsorától kezdve a mindenféle kihasználásokig.
