A parlamenti választások általában a jó kormányzás megerősítésére vagy a rosszul kormányzók leváltására kínálnak alkalmat. A rendszeresen ismétlődő politikai verseny előfeltétele a pártok sokszínűsége és az egyenlő feltételek.
A Fidesz parlamenti többsége úgy ügyeskedett, hogy a módosított törvény mértéktelen előnyt kínál a legerősebbnek és a második fordulót is kiiktatta. A jelenlegi kormányzat már mindent begyűjtött a győzelemhez: tengernyi pénzt halmozott fel, főleg magánzsebekben, amelyek politikai parancsszóra készségesen megnyílnak, hogy az uralkodás folytatását segítsék. A média túlnyomó része közvetlen kormányzati ellenőrzés alá került. Az egypárti diktatúra állami kulcspozíciók sorát foglalta el: az ügyészség, a bíróságok, az Alkotmánybíróság, a Számvevőszék, a Nemzeti Bank és sok más intézmény már egy rugóra jár, és alkalmas politikai küldetés teljesítésére.
A túlnyomásos helyzetben az ellenzéki pártok politikai tájékozódása is torzult. Ahelyett, hogy a kormányzás csúcsát rohamoznák, egyesek a saját túlélésükért aggódnak. A legkisebb pártok megindultak a nagyobbak felé, elkezdődött a pártszerkezet koncentrálódása. Ez érthető, hiszen az ötszázalékos parlamenti küszöb kegyetlenül szelektál, ilyen belépési feltétel mellett Akinek nincs reménye arra, hogy ezt a magas küszöböt megugorja, az természetszerűleg keresi az esélyesebbek szövetségét. Erre több példát is láthattunk az elmúlt napokban.
Azok a középméretű erők viszont, amelyek parlamenti pozícióban reménykedhetnek, egyelőre távolodnak egymástól. Tovább színezik a saját portréjukat és próbálnak maximálisan különbözni a többiektől. A pártok egyéniségét fejezi ki saját miniszterelnök-jelöltek állítása, akiknek személye és hitvallása képviseli az adott pólus profilját.
A jobb sarokban Orbán Viktor és Vona Gábor vetélkedik az elsőségért, a balsarokban jelenleg a sokat próbált Gyurcsány Ferenc és a két ígéretes fiatal, Karácsony Gergely és Szél Bernadett vezette pártcsoportok tömörülnek. A két pólus egymás szavazói köreiben is próbálkozik. A végső mérkőzésre azonban mindkét oldalon csak egy fő kihívó marad, azután pedig Magyarországot a győztes csapat kormánya fogja irányítani. Ma még minden jel arra mutat, hogy az Orbán-Góliát túlereje győzhet, de a Dávidok is küzdenek és reménykednek.
A politikai szerepek osztogatása, a folyamatosan változó felállás azonban elvonja a figyelmet a lényegről: tulajdonképpen merre tart Magyarország? Merre nyílik út a következő nemzedékek számára? Melyek a XXI. század igazi kihívásai és kockázatai?
A rendszerváltozás idején úgy tűnt: a nagy többség a nyugati felzárkózást akarja, mert arra vezet a jólét és az alkotó szabadság lehetőségének megnyíló, de meredek ösvénye. Akkor még kevesen tekintettek hátra vagy vágytak vissza a korábbi viszonyok közé. Tapasztalatból tudtuk, hogy a keleti lejtő szélesebb és könnyebben járható, de nem a magasabb minőség, a jobb élet és az átlátható viszonyok világába mutat.
Ráadásul a kormányzat közvetlenül élvezi az EU-tagság számos előnyét. A magyar gazdaságot elsősorban nyugati beruházások – az Audi, a Mercedes és mások – tartják lendületben, az export fő felvevő piaca a fizetőképes Európa, az itthon állástalan munkaerőt százezer szám szívja fel az EU. A kormányzó többség az uniós pénz jelentős részét hatalmi befolyással a saját köreinek osztja szét, és még az általa gyűlölt nyugati birodalmat támadó üzeneteit is egyenesen Brüsszelből, az ottani tanácskozások díszletei közül küldheti haza. A Fidesznek az a fő gondja, hogy a nyugati szövetségi rendszer átláthatóságot követel, és egyre rosszabbul tűri az előnyöket zsebre vágó és a normáit megtagadó magatartást. Ezt a kettős játékot nem lehet sokáig folytatni.
Orbán téved, ha azt hiszi, hogy a „kézitusáig” fokozott látványharcot elhúzhatja áprilisig, és ezzel lelkesítheti megmaradt szavazóit. Közben ugyanis Európában fontos döntések érlelődnek, amelyekbe Magyarország is bele tud és bele kell, hogy szóljon. Formálódik az EU jövője. Az angol kilépés miatt a legfejlettebb országok összezárnak, és a többieket is hívnák magukkal. és amely az állampolgárok szabad mozgását is képes fenntartani és a külső migrációs nyomás okos kezelésével a nehezedő körülmények között megőrizni. Közben a háttérben megkezdődik a következő hétéves uniós költségvetés összegeinek és elosztási jogcímeinek vitája, ami számunkra is meghatározó lesz 2027-ig, vagyis több mint két következő kormányzati cikluson át.
A magyar politika színpadán eközben két előadás zajlik, mindkettő látványos, ám egyik sem a lényegről szól. A kormány ijesztő árnyképeket vetít a falra, amelyek a valóságban sokkal kisebbek, vagy nem is léteznek, és azokkal vívja gyermeteg csatáit. Az ellenzék szerepeket és reménybeli pozíciókat osztogat, miközben szétforgácsolja az erejét. Magyarországnak viszont valódi programra és higgadt vezetésre volna szüksége. Ismét válaszúthoz érkeztünk: hagyjuk magunkat letéríteni a nyugati útról és visszacsúszunk a bizonytalan perifériára, kiszámíthatatlan keleti partnerek karjai közé, vagy utolsó erőnkkel megkapaszkodunk a nyugati parton a magunk és gyermekeink jobb és biztosabb életéért.
A szerző korábbi EU-biztos, külügyminiszter
Fotó: AFP/ludovic Marin
