2016. április 26., kedd
Az arcán most is meglátszottak az elmúlt éjszaka nyomai. A bőre kiszáradt, és a szeme alatti karikák jóval mélyebbnek tűntek, mint amikor lefeküdt. Denise rávicsorított a tükörképére. Már egy órája küszködött, hogy rendbe hozza a képét, de még mindig nem volt elégedett az eredménnyel.
– Úgy nézel ki, és úgy bűzlesz, mint egy kurva – utánozta a nagyanyja hangját, és még egy adag festéket kent a szeme alá.
A beszűrődő hangokból ítélve lassan a többi bérlő is kezdett magához térni, ami azt jelentette, hogy közeledik az este. Most is a szokásos zajok kísérték a készülődését: üvegcsörömpölés, a cigit tarhálók türelmetlen kopogása a szomszédok ajtaján, és léptek döngése a folyosón, ahogy egyesek a vécével egybeépített zuhanyzóba siettek, amely teljesen lepusztult volt, noha a bérleti szerződésben exkluzívnak nevezték.
Denise forgolódott egy kicsit a tükör előtt, majd közelről is szemügyre vette az arcát.
– Tükröm, tükröm, mondd meg nékem, ki a legszebb a vidéken! – húzta rezignált mosolyra a száját.
Megcirógatta a tükörképét.
Lecsípett pár bolyhot az angórapulóveréről, még egy kis alapozót kent az arcán virító, nem elég jól elfedett foltokra, és viszonylag elégedetten lépett hátra. A kiszedett és jól kihúzott szemöldöke és a szempillanövesztő szérummal kezelt szempillája megtette a hatását. A tekintete hipnotikusan sugárzott, az írisze erőteljesen csillogott, egyúttal sikerült megközelíthetetlen benyomást keltenie.
Egyszóval készen állt arra, hogy meghódítsa a világot.
– Denise vagyok – gyakorolta a bemutatkozást, miközben megfeszítette a nyakizmát.
Ennél mélyebb hangon nem tudott megszólalni.
– Denise – suttogta lassan elnyíló szájjal és egy kicsit leszegett állal. Ilyen apró trükkökkel elképesztő hatást lehetett elérni. Néhányan talán a behódolás jeleként értelmezték a mozdulatot, pedig pontosan az ellenkezőjét jelentette,
– Minden a legnagyobb rendben – bólintott elégedetten.
Visszacsavarta a kupakokat a tégelyekre, és fegyverarzenálját a tükrös szekrénye mélyére rejtette.
Miután végignézett a parányi szobán, megállapította, hogy többórás kemény munka vár rá, ha úgy dönt, hogy kimossa a szanaszét heverő szennyest, beveti az ágyat, elmosogat, és megszabadul a szeméttől meg az üres üvegektől.
Halkan káromkodva felkapta és megrázta a dunyhát, egy kicsit megpaskolta a párnát, és sikerült meggyőznie magát,
Leült az ágy szélére, és villámgyorsan ellenőrizte, hogy benne van-e a táskájában minden, amire szüksége lehet. Most már tényleg késznek érezte magát arra, hogy szembenézzen a világgal.
Egy jól ismert, gyűlölt hang hallatán az ajtó felé kapta a fejét. Valaki sántikálva közeledett a szobájához. Ezek szerint az anyját már megint ideette a fene. Megnyikordult a lépcsőházból a folyosóra vezető ajtó.
Denise nem értette, miért most tolja ide a pofáját. Alig pár perc volt hátra nyolc óráig, már rég elmúlt a vacsoraidő.
Fejben számolta a másodperceket, és kedvetlenül kászálódott fel az ágyról, amikor felhangzott a kopogás.
– Kincsem! – trillázta az anyja. – Beengedsz?
Denise a lehető leghalkabban vette a levegőt. Ha nem felel, akkor talán elhúz a vén boszorkány.
– Denise, tudom, hogy bent vagy. Nyisd ki, kérlek, valami fontosat akarok mondani.
– Mi van? Kaját hoztál? – kérdezte minden lelkesedés nélkül.
– Nem, most nem. Ma nem jönnél le kivételesen enni, Denise? Itt a nagyi.
Denise a szemét forgatta. Ezek szerint a nagymuter lent várja. Már érezte is, hogy a pulzusa emelkedni kezd, és a hónaljában izzadságcseppek ütköznek ki.
– Kinyalhatja a seggem! Rühellem azt a ribancot!
– Jaj, Denise, ne mondj ilyeneket! Nem engednél be csak egy pillanatra? Muszáj beszélnem veled.
– Most nem. Tedd a kaját az ajtó elé, ahogy szoktad.
Hirtelen minden elcsendesedett, csak a pár szobával arrébb lakó dagadt pasas nyöszörgése hallatszott be. Nyilván bedobott már pár sört, és most a szánalmas élete felett kesereg. Denise le merte volna fogadni, hogy a többi lakó kíváncsian hegyezi a fülét, de nem törődött velük. Ha ő képes arra, hogy ne vegyen tudomást az anyjáról, akkor nekik sem eshet annyira nehezükre.
A hozzá hasonló elvált, pár négyzetméteren nyomorgó lúzerek csak undort és gúnyos megvetést váltottak ki belőle. Hogyan hihették még, hogy jobbra fordulhat a sorsuk? Hát soha nem néztek tükörbe? Nem érezték a mosatlan ruhájukból áradó bűzt? Az sem lendített az ügyükön, hogy piába fojtották a magányuk felett érzett bánatukat. Egyáltalán hogyan bírták elviselni azt a szánalmas embert, akivé lettek?
Denise lenézően horkantott egyet. Hányszor kuncsorogtak az ajtaja előtt valami olcsó lőrével abban a reményben, hogy beengedi őket – és nem csak egy röpke éjszakára! Mintha szóba állna ilyen lecsúszott idiótákkal.
Az anyja nem adta fel.
– Hozott pénzt, Denise.
Ez már felkeltette az érdeklődését.
– Le kell jönnöd, különben ebben a hónapban nem kapunk semmit. – A következő mondat előtt az anyja pár másodpercet habozott. – És akkor egy fillérünk sem lesz! – A hangja feldúltan csengett.
– Nem tudnál egy kicsit hangosabban ordibálni, hogy a szomszéd házban is biztosan meghallják?
– Denise! – Az anyja hangja megremegett. – Figyelmeztetlek. Ha a nagyi nem adja ide a pénzt, akkor el kell menned a munkaügyi hivatalba, mert nem fizetem ki az e havi lakbéredet. Erre nem számítottál, ugye?
Denise mély levegőt vett, odasétált a tükörhöz, és még egyszer végighúzta a rúzst az ajkán. Tíz percet hajlandó eltölteni azzal a nőszeméllyel, de egy másodperccel sem többet. Amúgy sem várhat tőle mást, mint szemrehányásokat és hasonló szarságokat. A vén boszorkány egy percre sem fog leszállni róla. Követelőzni fog.
Teljesen elszívták az erejét.
Nem hagyták levegőhöz jutni.
Lent az anyja lakrészében igénytelen konzervételszag terjengett. Nem mintha másra számított volna. Nagy ritkán került csak pár napja lejárt szavatosságú csirkehús az asztalra, és a desszertek csúcsát a tejberizs képviselte. Bélszínre még ünnepélyes alkalmakkor sem lehetett számítani. A díszesnek szánt asztal nyomorúságos látványt nyújtott a rozsdafoltos, valamikor ezüstszínben tündöklő tartókban hunyorgó gyertyák fényében.
Denise hátrahőkölt, amint megérezte az olcsó parfümje és púdere bűzét. Egy magára valamit is adó üzletben biztosan nem lehetne ilyen pacsulit venni.
A nagyanyja kicserepesedett, ízléstelenül kikent szája szólásra nyílt. Grimaszolását más talán mosolynak vélte volna, de Denise nem hagyta magát megtéveszteni. Számolni kezdett magában, de csak háromig jutott, amikor az öregasszony támadásba lendült.
– Szóval a nagyságos kisasszony végül mégis leereszkedett odáig, hogy üdvözölje a nagyanyját.
Megvetően mérte végig az unokája pólója alól kivillanó hasát.
– Látom, már szépen ki is pingáltad magad, és felvetted a legelegánsabb ruhádat. Muszáj mindig neked lenned a középpontban, ugye, Dorrit?
– Megtennéd, hogy nem szólítasz így? Már majdnem tíz éve megváltoztattam a nevem.
– Hát, ha ilyen szépen kéred… Nem ezt szoktuk meg tőled. Szóval úgy gondolod, az új neved jobban illik hozzád? Denise… Hát, tényleg franciásabban hangzik. Szinte látom magam előtt a felsliccelt szoknyájú hölgyeket, akik a sugárutakon vonulnak fel és alá kuncsaftra lesve. Tényleg megfelelő ruhát választottál – mérte végig a lányt. – Gratulálok! Ha jól látom, felkészültél a vadászatra.
Mintha ez bármikor is bejött volna.
– És mivel múlattad az időt a legutóbbi találkozásunk óta, ha szabad kérdeznem? – folytatta az öregasszony. – Mintha tanfolyamra akartál volna menni, vagy egy gyakorlati helyet találtál? – húzta össze a szemét. – Úgy emlékszem, hogy most műkörmösnek akartál állni. Alig tudom követni a rengeteg izgalmat az életedben, szóval segíts egy kicsit! Ugye, nem azt akarod mondani, hogy éppen semmit sem csinálsz? Ugye, nem?
Denise nem felelt. Minden idegszálával arra koncentrált, hogy ne vágjon vissza.
A nagyanyja felhúzta a szemöldökét. – Ja, tényleg, a munkához nem fűlik a foga a kisasszonynak, igazam van?
Minek kérdezgeti, ha úgyis mindenre tudja a választ? És mit ül itt ilyen undorral az arcán? Denise legszívesebben leköpte volna. Igazából nem is értette, miért nem teszi.
– Denise egy tanfolyamra akar jelentkezni, hogy coachnak tanuljon – csipogott közbe az anyja minden bátorságát összeszedve.
A nagyanyja hihetetlen átalakuláson esett át.
majd nevetésben tört ki a vén boszorkány. A hangtól Denise hátán felállt a szőr.
– Aha, szóval most éppen ezt vette a fejébe? Bizonyára remek coach lesz a mi Denise-ünkből. A kérdés csak az, milyen területen tud bárkit is coacholni. Felfogadna bárki egy ilyen semmirekellő, kikent-kifent coachot? Kötve hiszem.
– Anya… – próbált Denise anyja közbevágni.
– Maradj csendben, Birgit, hadd fejezzem be! – Az öregasszony megint Denise felé fordult. – Megmondom úgy, ahogy van. Nincs még egy ilyen lusta, tehetségtelen és a valóságtól elrugaszkodott teremtmény, mint te, Denise. Abban azért mindannyian egyetértünk, hogy semmit sem tudsz, igaz? Szerintem itt az ideje, hogy a szerény képességeidnek megfelelő munkát keress. – Nem kapott választ. Megrázta a fejét. Denise tudta, mi fog következni. – Már figyelmeztettelek. Azt hiszed, elég, ha szétteszed a lábad? A helyedben ezen elgondolkodnék! Annyira azért nem nézel ki jól, drágaságom, és öt év múlva teljesen le leszel épülve.
Denise az orrán keresztül vette a levegőt.
A nagyanyja most a lánya felé fordította a hideg, gúnyos tekintetét.
– Te is pontosan ilyen voltál, Birgit. Csak magadra gondoltál, és a legkisebb erőfeszítésre sem voltál képes, hogy előrejuss az életben. Mihez kezdtél volna nélkülem és az apád nélkül? Ha nem lettünk volna hajlandók finanszírozni a nagyzási hóbortjaidat?
– De hát én dolgoztam, anya – sikerült kinyögnie.
Az öregasszony már évek óta eleresztette a füle mellett a magyarázkodási kísérleteit. Most ismét Denise-t vette célba.
– Te még a legegyszerűbb munkák elvégzésére sem vagy alkalmas. Ezt jól jegyezd meg!
Denise sarkon fordult, és gyors léptekkel kivonult a konyhából, hogy minél hamarabb maga mögött hagyja a nagyanyja rémes szóáradatát.
Ha valaki most belelátott volna a lelkébe, engesztelhetetlen gyűlölettel és bosszúvággyal találta volna szemben magát. Lelki szemei előtt látta a rég elmúlt időket, amelyeket a nagyanyja mindig olyan szépnek festett le. Hiába hallotta már rengetegszer ugyanazt a szar dumát,
és milyen szépen éltek, amikor a nagyapjának még megvolt a jól menő cipőboltja Rødovre-ban.
Dühösen szitkozódott magában. A családja nőtagjai mindig is otthon kuksoltak, és a saját dolgaikon kívül semmi mással nem törődtek. Folyton a férfiakra támaszkodtak, egyebet nem tettek, csak cicomázták magukat, és őrizték a családi tűzhelyet.
És a nagyanyja most neki veti a szemére ugyanezt?
– Anya! – szűrődött ki az anyja hangja bentről. – Ne legyél vele ilyen szigorú, mert…
– A lányod huszonhét éves, és semmihez sem ért, Birgit. Semmihez! – vonyított a boszorkány. – Mégis hogyan fogtok boldogulni, ha én már nem leszek? Arra aztán ne számítsatok, hogy tőlem örököltök valami nagyobb összeget. Megvannak nekem is az igényeim.
Ezt sem most hallotta először. A vénasszony
és azzal fogja vádolni, hogy minden rossz tulajdonságát sikeresen továbbadta a lányának.
Denise érezte, hogy az undor és a gyűlölet szó szerint fojtogatja. Nem bírta elviselni a vénasszony támadásait és követeléseit. Az anyját azért gyűlölte, mert gyenge volt, és nem tudta megtartani a férjét, aki mindegyikükről gondoskodhatott volna. A nagyanyját pedig azért, mert ő meg tudta tartani az urát.
Miért nem krepál már be?
– Elhúzok – szólt vissza hidegen a konyhába.
– Tényleg? Hát akkor nem kapjátok meg ezt – húzott elő a nagyanyja egy köteg bankjegyet a táskájából, és lóbálta meg előttük.
Ezresek voltak.
– Gyere, és ülj le, Denise – könyörgött az anyja.
– Igen, gyere szépen, és csücsülj le, mielőtt elmennél, hogy felkínálkozz az első jöttmentnek – lendült megint támadásba a vénasszony. – Szolgáld ki magad az anyád ízletes főztjéből, mielőtt meghívatod magad pár italra valami szerencsétlennel. De vigyázz, Denise, mert egy rendes férfi soha nem fog rád mászni. Olcsó, műhajú, műmellű libuska vagy, a bizsud is pont annyira eredeti, mint a bevakolt pofád. Ugye, nem gondolod, hogy nem látnak át rajtad egy másodperc alatt? Abban reménykedsz, hogy nem fognak rájönni abban a másodpercben, amikor kinyitod az élénkvörösre rúzsozott szádat, milyen tudatlan és műveletlen vagy? Hogy semmit sem érsz?
– Neked aztán fogalmad sincs semmiről – sziszegte Denise.
Miért nem kussol már el?
– Úgy gondolod? Akkor meséld el szépen, mihez is akarsz kezdeni, mielőtt elhúznál, ahogy az előbb olyan elegánsan a tudomásunkra hoztad! Igazán kíváncsi vagyok. Milyen terveid vannak? Csak nem még mindig filmsztár akarsz lenni, amiről kiskorodban hablatyoltál, amikor egyébként sokkal szeretetreméltóbb voltál, mint most? Vagy talán festőművészként szándékozol meghódítani a világot? Most éppen mivel eteted az ügyintéződet? Esetleg…
Bárcsak lett volna valamilyen hatása a szavainak! Ha a nagyanyja most az egyszer csendben maradt volna, akkor Denise talán nyugodtan elfogyaszthatta volna az anyja által ételnek titulált undorító kotyvalékot, de hiú ábránd volt.
Az anyjára mindenesetre nagy hatást tett: csak ült, és rémülten kapaszkodott a székébe. De a nagyanyja nem hagyta magát elhallgattatni.
– Még hogy fogjam be! Más mondanivalód nincs számomra? Azt hiszed, ezzel meg tudsz sérteni? Hát nagyot tévedsz! Csak azt érted el, hogy lemondhattok az apanázsról, amíg magadba nem szállsz, és elnézést nem kérsz tőlem.
Denise olyan vadul pattant fel a székéről, hogy az evőeszközök csörömpölni kezdtek az asztalon. Egy pillanatig nem tudta eldönteni, mitévő legyen. Hagyja, hogy az öregasszony elvonuljon, és magával vigye a jussukat?
– Add oda anyunak a lóvét, vagy elveszem – sziszegte. – Gyerünk, vagy megbánod, hogy idetoltad a pofádat, és ilyen fölényeskedve beszélsz velünk.
– Csak nem fenyeget a kisasszony? – emelkedett fel a nagyanyja is.
– Nem hagynátok abba? Üljetek szépen le! – könyörgött az anyja, de egyikük sem hallgatott rá.
Denise tisztán látta maga előtt a jövőt. A vén dög soha nem fogja békén hagyni.
neki pedig el kell viselnie az állandó szemrehányásait és gúnyos megjegyzéseit.
Összehúzott szemmel meredt a nagyanyjára.
– Na, ide figyelj! Nincs túl nagy különbség közöttünk. Te elvetetted magad egy harminc évvel idősebb, összeaszott, undorító nácival, és kitartattad magad vele. Azt hiszed, jobb vagy nálam?
Az öregasszony arca megrándult. Úgy lépett hátra, mintha attól félne, hogy az unokája savat löttyint a képébe.
– Nincs igazam? – folytatta Denise ügyet sem vetve az anyja nyavalygására. A nagyanyja a kabátja felé indult. – Hiába próbálod megjátszani az úrinőt, engem nem tudsz átverni! Ide a lóvéval!
Már nyúlt, hogy kitépje a kezéből a pénzköteget, de a vén dög elhúzta előle. Denise-nek nagyon elege volt. Sarkon fordult, és az egész cirkuszt maga mögött hagyva jó hangosan bevágta az ajtót.
Egy pillanatra a falnak vetette a hátát, hogy kifújja magát. Az anyja zokogása és könyörgése kihallatszott a lépcsőházba, de Denise jól tudta, hogy feleslegesen alázkodik meg. A vén szipirtyó csak akkor fogja kiköhögni a zsozsót, ha az unokája behúzott farokkal kisomfordál a teljesen gáz elővárosi lakásához, és lesütött szemmel az elnézéséért esdekel. Erre viszont Denise nem lesz hajlandó.
Soha többé.
Az emlékei szerint volt még egy üveg vörös Lambrusco a mélyhűtőrekeszben. Az olyan nyomorúságos szobákban, mint az övé, általában nem volt más, csak egy csap, felette tükör, egy ágy és egy farostlemezből készült ruhásszekrény. De Denise képtelen volt meglenni hűtő nélkül, elvégre
Kivette az üveget a mélyhűtőből. A pia a várakozásnak megfelelően jéggé fagyott, de a dugó nem pattant ki. Elégedetten méregette. Egy ilyen helyes kis üveg sok izgalmas lehetőséget rejt.
Jussi Adler-Olsen: Szelfik
Animus, 2017
