Kamu
Mi ez a sípolás? Jól hallom, hogy valaki üvölt? Maradna már csendben, aludni szeretnék! Nem látok semmit. Minden homályos. Azt hiszem, fekszem, és valaki fölém hajol.
Pedig hogy vártam a mai napot! Mint egy kis pisis. Nem sok mindenre emlékszem gyerekkoromból, de két dologra élénken. Arra, ahogy leskelődöm karácsony előtt, hogy mi kerül a fa alá. Anyáék látták, hogy ott vagyok, de úgy tettek, mintha nem vennének észre. Meg a lángosos délutánokra, amikor a nagyi jött értem az oviba. Mindig kierőszakoltam, hogy vegyünk egy sajtos-tejfölöst a buszmegállóban, bár tudtam, hogy legfeljebb az első sarokig marad bennem.
Szóval ma újra gyereknek éreztem magam, bár már tizenhét vagyok. Harmadikos gimnazista. Ha pár szóval kellene leírnom magam: nem túl mutatós, vicces, kicsit sem buta. Az elsőt a másodikkal és harmadikkal kompenzálom, mondhatni, népszerű vagyok.
Jóban vagyok mindenkivel, fiúkkal is, akik bár nem potenciális csajként tekintenek rám, de bírnak. Hívnak bulikba, benne vagyok a kemény magban. Minden tökéletes, Néha cikiztek is a csajok, mondták, hogy sminkelhetnék, befesthetném a hajamat, hordhatnék menőbb cuccokat, akkor tuti felfigyelnének rám a pasik. De minél többet nyaggattak, annál kevésbé volt kedvem hozzá.
Pár hete bejelölt egy srác a Facebookon. Nem volt ismerős, ezért megnyitottam a profilképeit. Izmos, barna hajú, barna szemű, szépfiús arcú srác. Gyönyörű. Nem értettem, mit akarhat tőlem, honnan ismer, de gondoltam, biztos félrenyomott, nem is engem akart bejelölni. Hagytam a fenébe.
Pár nap múlva jött tőle egy üzenet. Megnyitottam, és ez állt benne:
Megfogta a profilképem? Alig látszom rajta, egy baseballsapka mögé rejtőzöm, szinte semmi nem látszik belőlem. Muszáj volt válaszolnom. Mégis, mikor ír rá egy hozzám hasonló csajra egy ilyen fickó?
A válaszból válasz lett, majd megint válasz, és a végére naphosszat beszélgettünk. Ő is suliba jár, így szünetekben kommunikáltunk. Azt mondta, esténként nem tud írni. Nem indokolta meg, miért, de elfogadtam. Ezen kívül minden csodálatosan alakult.
„Ma mit csinálsz?” – írta az első óra után.
„Hazamegyek, és olvasok. Anyáék mostanában elég sokat veszekszenek. Remélem, nem lesz nagy gebasz. Szeretik egymást szerintem, csak szűkösen vagyunk. Úgyhogy inkább olvasok, nem kunyerálok pénzt tőlük, hogy elmenjek valahova.”
„Elképesztően jó ember vagy, tudtad? Rögtön lejött a képedről. Nem tudom, miért, de ahogy megláttam, ezt éreztem. Hogy neked szép lelked van. Nálunk is vannak gázok, de biztos, hogy megoldják az ősök. Neked is hinned kell benne.”
A beszélgetést itt befejeztük, mert jött a következő óra.
– És mikor taliztok? – kérdezte Anna barátnőm.
– Nem tudom, félek azért, hogy így élőben nem jövök majd be neki – válaszoltam.
– Ugyan már, minél hamarabb találkozzatok. Át kell esni ezen is. Ha meg seggfej, otthagyod.
Rájöttem, hogy végül is igazuk van: minek dumálunk ennyit, ha lehet, hogy élőben nem is lennék neki szimpi? Még aznap este írtam neki, hogy jó lenne talizni. Nem válaszolt, csak másnap reggel. Majd kiugrottam a bőrömből, amikor írta, hogy ő is ezt akarta javasolni, csak nem merte. Meg is beszéltünk egy találkozót mára.
„A suliddal szemben van egy tök jó park, nem?” – írta.
„Aha.”
„Akkor legyen ott, suli után, olyan négy felé. Hm?”
„Persze, tökéletes. Remélem, megismersz majd” – írtam egy kacsintós fejjel.
„LOL, biztos.”
Amikor reggel elindultam, Anyum nem értette, hogy mi van, de nem is firtatta, csak megkérdezte, mikor érek haza. Megnyugtattam, hogy vacsira tuti otthon leszek.
A csajok tűkön ültek, egész nap röhögcséltek, már a fiúk is tudták, hogy húúú, randim lesz. Reméltem, hogy nem jönnek oda, nem is mondtam meg nekik, hogy hol találkozunk. Nem tudtam figyelni egyik órán sem, alig vártam, hogy kicsöngessenek, és mehessek át a parkba. Csak úgy zakatolt a szívem, bambultam ki az ablakon, kaptam is egy egyest. Mert naná, hogy engem hívtak ki felelni.
Végre vége lett a napnak, és gyorsan berohantam a mosdóba. Kisminkeltem magam, megigazítottam a hajamat, mély levegőket vettem.
Üresnek tűnt, de még nem volt látótávolságban a pad, amelyikhez megbeszéltük a találkozót. Ahogy közelebb értem, láttam, hogy ott ül rajta egy alak. Nem volt magas, sem kisportolt, hanem köpcös volt, és nagydarab.
Közelebb kerülve észrevettem, hogy Márk az a tizenegy céből. Márk a többiek gúnyolódásának céltáblája. Csúnya fiú, hörgő hanggal, szemüveggel, gázos szerkókban. Úgy ült ott, mint egy mérges pocok, feje a nyakába húzva.
– Szia, Márk. Mi újság? Mit keresel itt?
– Rád várok… ööö… szépségem – válaszolta, mintha valami szar színházi próbán olvasná fel.
– Mi van? – kérdeztem vissza kicsit sem kedvesen.
– Hát rám vártál eddig, nem? Sosem gondoltad volna, hogy ilyen hamar megtalálod a közös hangot valakivel – idézett a facebookos srácnak írt egyik üzenetemből.
Ahogy ezt kimondta, hangos röhögést hallottam az egyik fa mögül. Pár pillanat múlva előjött a fél „baráti” társaságom mutogatás, combcsapkodás és huhogás közepette.
– Hát, baze’, ez mekkora volt! Nem gondoltam, hogy így bekajálod! Óriási! – kiabálta Sanyi, az egyik haverom.
– Nevess már, basszus, poén volt! – rázta meg a vállamat Anna.
Úgy éreztem, megfulladok, ha nem ereszthetem ki a könnyeimet. Nem akartam, hogy lássák, így elkezdtem futni tiszta erőből, ahogy csak bírtam. Még hallottam, hogy kiabálják a nevemet, de nem érdekelt, csak futottam, azt sem tudtam, merre, alig láttam valamit, annyira könnyes volt a szemem.
Aztán csak a csattanásra, az éles fájdalomra emlékszem. De mi ez a sípolás? Jól hallom, hogy valaki üvölt?
Most alszom.
Pedig próbáltam fennmaradni, hogy szóljak anyának, nem érek haza vacsorára.
Herczeg Szonja: Kis üdítő, kis krumpli
Scolar, 2017
