Pető Péter: Vigyázat, az ajtók zárva

Alig vártam, hogy feltegye végre a másik lábát is a csoffadt vénasszony a buszra, már nyomtam is a gombot. Gyorsan kellett cselekednem, mert láttam, ahogy szalad felénk a nő, majdnem ideért, alig tudtam bezárni előtte az ajtót, ha csak egy pillanatot kések, felslisszol.

Verte is az üveget veszettül, de meg se rezzentem.

Pedig még három percet kellett állnom a megállóban. Ritka, hogy a kilencessel ennyivel korábban érünk a megállóba, de most úgy átrohantam a Nyugatinál, hogy a Jászain bekkelni kényszerültem.

Jól meg is szoptam ezzel.

Az idióta nő ugyanis egyre dühösebben öklözte az ajtót, kiabált. Az utasok lehordtak mindennek, gonosznak, aljasnak, szemétnek, kurvának, irigynek, de nem mozdultam. Volt, aki nulláról ordított át a plexin, mi az, hogy nem nyitom ki.

Nem értették, hogy éppen megmentem azt a nőt.

Alig egy hete ugyanígy siettem a buszhoz, az ötöst akartam elérni. Civilben voltam, nem tudta a pofa, hogy kolléga vagyok, de látott a visszapillantóban, nyitva tartotta a hátsót, ott ugrottam fel. Örültem, hogy elértem, megkönnyebbültem, előreintettem. Aztán ledermedtem örökre. Azt láttam, hogy

a férjem, az a senkiházi strici csókol egy ribancot, ott álltak összefonódva a középsőnél.

Sejtettem én, hogy van valami közte és aközött a kurva között, éreztem, gondoltam.

Sose jártam egyébként az ötös vonalán, akkor is csak véletlenül, kikísértem az unokaöcsémet a vonathoz, Zugló vasútállomáshoz. Ráadásul szabadnaposként nem siettem sehova, azóta se tudom, minek rohantam az ötös után, hiszen láttam, hogy jön már a hetes, én meg úgyis a Blahára tartottam. Véletlen, de hát felszálltam, és tönkrement minden, vége lett mindennek.

Nem mentem oda megtépni, megütni, nem omlottam azonnal össze, nem kapott el a sírás, inkább csak abban voltam akkor biztos, hogy én megvédek majd mindenkit ettől,

elhatároztam, hogy bezárom majd az ajtót a rohanók előtt, mert úgyis a végzetük felé szaladnak.

Azért nem engedtem fel a nőt, azért hallgattam, hogy anyáznak.

Ordított a nő egyre reménytelenebbül, alighanem üresnek látta a tekintetemet. Nem tudhatta, ha meghalok se nyitom ki az ajtót, nem engedem, hogy odalegyen az élete.

Egy öreg férfi ült az első ülésen, ő normálisan, egyenes hangon érdeklődött, miért nem eresztem fel a nőt. Neki elárultam, hogy épp jót teszek vele, ugyanis tudom, hogy mindenki a végzetébe rohan, és ez a kerítés majd megállítja őt.

Amíg ezt elmondtam, futva érkezett egy férfi a nőhöz, szeme vérben úszott, hirtelen mozdulattal fogta össze a nő hosszú szőke haját, úgy rántotta hátra a fejét, majd irgalmatlan erővel verte arcba. A reccsenés üvöltött a fejemben, nyomkodtam az összes gombot, minden ajtót kinyitottam, de már késő volt,

a nő fejéből ömlött a vér, spriccelt a szájából, az orrából,

öntudatlan volt, a fékevesztett állat meg ütötte újra és újra. Senki nem mert a közelébe menni, csak hívták a rendőröket, a mentőt.

Az öregember továbbra is nyugodtan ült, egy másik utas viszont a plexibe rúgva azt sikította, hogy megöltem a nőt. Nem tudta, hogy megmenteni akartam, arról álmodtam, hogy akkor vele majd nem történik meg, ami velem, nem teszi majd tönkre az életét soha egyetlen férfi sem.

Az öregember, akinek a hangját a kiáltás közben is hallani akartam, egyenes hangon mormolta, hogy

itt az álmoknak is megvannak a határai, erős védelem alatt állnak, itt az álmoknak is megvannak a határai, erős védelem alatt állnak.

Nem értettem, mi az, hogy itt még az álmoknak is megvannak a határai, mondjuk, akkor már úgysem tudtam felfogni semmit, mert köpködtek rám.

Végül aztán nem ültettek le, nem bűncselekmény, amit csináltam, csak kirúgtak, meg betették a bulvárba a fényképemet, így ölték meg végleg az életemet. Ezt kaptam, amiért meg akartam menteni a nőt. A fegyelmi tárgyaláson nem érdekelt senkit a védekezésem, az sem, hogy megígértem, ha maradhatok, mindig nyitott ajtókkal közlekedem.

Sokkal később történt, rég közmunkás voltam már, az utcán takarítottam, éppen az ötös vonalán, az Astoriánál, amikor összefutottam azzal az öregemberrel. Alig hittem el, hogy ő az, őt látom. Szó nélkül megöleltem, úgy, ahogyan voltam, sárga mellényben.

Nem nyúlt felém és nem lökött el.

Annyit kért, meséljem el gyorsan, mi történt, mióta nem láttuk egymást. Elmondtam, az öregember meg ugyanolyan egyenes hangon darálta,

nem azon múlik, hogy az ajtó nyitva vagy zárva, így is, úgy is meg lehet menekülni, és így is, úgy is meg lehet halni, úgysem mi nyitjuk és zárjuk az ajtót, amikor mások rohannak.

Nem értettem most sem, mit mond ezzel azon az egyenes hangon, de annak azért örültem, hogy azt ki tudtam venni belőle, lehet, hogy nem is én zártam be az ajtót, mert az mindenhogy zárva volt akkor.

Kiemelt képünk illusztráció. Fotó: MTI/Máthé Zoltán