Hatost dobtam, kidobtam a boldogságot, úgyhogy akkortól már csak játszottam, mulattam mindig. A zenegép előtt álltam a Pozsonyi sörözőben, kitaláltam, hogy dobókockával döntöm el, melyik nótát választom, és eldöntöttem akkor azt is, hogy a nyertes dal szerint élek majd. Úgy emlékszem,
ezt olyan dalnak értettem, hogy a segítségről, barátságról, odaadásról szól, úgyhogy, ha azt dobtam volna, én lettem volna a bulinegyed Batmanje, aki vigyáz azokra, akik bajban vannak, éppen összeestek, elfáradtak, lerészegedtek, szakítottak, beleszegényedtek a piálásba, őket vezettem volna haza.
A hármas, úgy rémlik, a Kafkaztól volt a Földlakó, ami azt mondja, hogy megszületett, megérkezett, de jó, a legeslegújabb kis földlakó, ha ezt hozta volna a szerencse, babákat üdvözöltem volna, mentem volna a kórházba, együtt sírtam volna fel a bébikkel,
azt iszogatom, kerek szemmel néztem volna a világba, és folyton sírtam, ordítottam volna, örültem volna, hogy itt van a legeslegújabb kis földlakó. Vagy lehet, hogy inkább apákkal piáltam volna tejfakasztókon, odahajtom a fejem reggel hatkor a vállukra, amikor már a mámor mélyén pihenve csak néznek a semmibe,
Aztán a hatos volt Ihász Gábortól a Múlnak a gyermekévek, amiben az van, hogy már hosszú évek óta azt mondják nekem, olyan vagyok, mint egy kisgyerek, belátom, így igaz, én nem lettem komoly, úgy mint más emberek. És persze hatost dobtam, mi mást dobtam volna, így beletoltam a pénzt a zenegépbe, és még véget sem ért a szám, máris mentem mulatni.
Először a pékhez siettem, ott kezdtem játszani, várat építettem. Croissant lett volna az alapja, de azt puhának találtam, tegnapi zsömlét hoztam, azt lett az alap, arra mentek falnak a túrós batyuk, lekváros bukták. A pék odavolt, hogy milyen jó játék ez, ingyen adta a süteményeket mindenkinek, amíg építettem, segített is,
Mikor végeztem, átmentem a könyvesboltba, kértem a vevőket és az eladókat, hogy bújócskázzanak velem, én hunytam, tízesével számoltam lassan ezerig, addig elbújt mindenki. Ha nekem kellett volna elbújnom, biztosan Dosztojevszkij mögé rejtőzöm, oda
Esetleg odakuporodtam volna A kis herceg közelébe. Oda nem bújt akkor senki, utoljára azt a hetven körüli nénit találtam meg, aki a szakácskönyvek közé rejtőzött. Azt mondta, azért, mert nincs pénze egyszerre könyvre és ételre, de olvasás nélkül meghalna, így szakácskönyveket vesz, azzal lakik jól, életben marad, hiszen a Váncsa István úgy írja azokat, hogy a mondatokat falja, eszi, a mondatok veszik el az éhségét.
Utána átsiettem a henteshez,
szárította őket már régen, alig várta, hogy valaki bejöjjön végre, aki azt kéri, kardozzon a kolbászokkal. Persze tudta, hogy nem lehet, hogy mindig csak szomorú szemmel találkozik, olyannal, ami a csirkefarhát árát fürkészi. Nem is lehetett úgy, megjöttem, kardoztunk önfeledten, még lovagi tornát is játszottunk, ő lett a pacim, megkértünk két vendéget, álljon be, az egyik ereszkedett is féltérdre, a másik ráült, és akkor vele kardoztam, a hentessel meg galoppoztam.
Onnan mentem az ékszerboltba, ott már focizni akartam, vittem labdát, csináltunk kaput, nyolc tyúklépés volt a mérete, rúgtam egy bivalyerőset, széttört az egyik vitrin,
hangos viszlátot mondott, de inkább már cselezett, gót akart rúgni nekem.
Utána már a Radnóti-szoborhoz akartam csak menni, ami ott van a Pozsonyi út meg a Radnóti utca sarkán, oda hullahopp karikát vittem, gondoltam, megtáncoltatom kicsit a nagy költőt is, aki tonnás sorokat írt élete alkonyán. De nem fértem oda, mert ott volt egy hetvenöt éves vénasszony, könnyezett magában, mormogta a Járkálj csak, halálraítélt!-et, ott tartott, hogy zsugorodj, rettentő világ!, szóltam neki, hogy játsszon velem, mulasson, de mondta, hogy ő nem játszik, nem mulat,
Dehogy ítélték arra, mondtam neki, hogy jöjjön velem, kidobjuk neki a boldogságot.
Nem akart jönni, de felnyaláboltam, vittem a Pozsonyi sörözőbe, ott volt nagyon közel, énekeltem, hogy új mesék nem várnak reánk, de aztán elmondtam neki, hogy ez a szöveg hülyeség, mindig és mindig mesék várnak ránk. Nem számít a szöveg, csak egy sor, amit kiválasztunk, amit igazán akarunk.
Amikor odaértünk a Pozsonyi sörözőbe, megkérdeztem, mit szeretne, hogyan szeretne még élni kicsit, mire mondta, hogy szeretne még szeretni. Tudtam, hogy a Presser hazaviszelje nem lesz jó, meg a Földlakó sem, és akkor eszembe jutott, hogy az ötös a másik Presser volt, a Jó veled, hogy fenn a fán és a fáról leesve, négykézláb a diót keresve, almalopás és menekülés közben, lihegve, röhögve, kéz a kézben,
és a vége meg az, hogy a szerelmem voltál, a szerelmem vagy, a szerelmem leszel és szeretve, szeretve vagy. És ehhez ötöst kellett neki dobni, és megpróbáltuk. De négyes lett. Aztán újráztunk. Ez este hat felé volt. A néni este tizenegyre már nagyon elfáradt, azt mondta, hazamegy, ő már halálra van ítélve, szeretetlenségre, szomorúságra, míg él, nem dob majd ötöst. Aztán még rávettem egy dobásra, és az ötös lett,
Felragyogott az arca, így még mélyebbek tűntek a ráncai, csoffadt arcán finoman hullámzott az öreg bőr, mind a hetvenöt éve, összes szenvedése oda volt rajzolva. Én akkor huszonegy voltam, és abban a pillanatban egészen pontosan tudtam, hogy meg kell csókolnom azt a vénasszonyt, mert igenis lehet még szeretni, és ő is fog még szeretni.
És behunytam a szemem, és odahajtottam a fejem,
Aztán elhúztam az ajkam, kinyitottam a szemem, az övé még csukva volt, csak az arca ragyogott, néztem még kicsit, ahogyan áll ott csukott szemmel, ráncosan, aztán kiléptem az utcára.
Mentem tovább játszani, elmentem a Radnóti-szobor előtt, mondtam a szobornak, hogy járkálunk mi itt, életre ítéltek, járkálunk, és ha már életre ítéltek, végre megtudtuk, hogy igenis ki tudjuk dobni a sorsunkat.
én is kidobtam a boldogságomat meg a végére a vénasszony is kidobta a boldogságát. És aztán már elnémultam, így meghallottam a Pozsonyi sörözőből a dalt, az volt, amelyiket kidobta a vénasszony, hallottam a szövegét, hogy taxiban, biciklin, mezítláb porban, izzadva, fázva, jóban-rosszban, jó, jó, jó veled. De akkor már nem a zenegépből szólt, a néni, az a néni énekelte.
