Kultúra

Ezért keveredett egy politikus a kurtizánok utcájába

"Férfi volt, mint a többi, aki idetévedt, jól tudta ezt minden nő a lefüggönyzött ajtók mögött." Egzotikus Matiné egy pakisztáni angol írónőtől.

Kajjam üvöltött, aztán felemelte a kezét, és színpadias mozdulattal kivette a szemgödréből az üvegszemet. A katona, aki előtte volt, hátrálni kezdett, nekiment egy ajtónak, és kiejtette a kezéből a szuronyt.

Kajjam magasra emelte a szemet és odatartotta elé. A katona elrohant. Kajjam nevetve hallgatta, hogy a másik kettő megkérdezi tőle, mit látott.

Harcosnak érezte magát, aki megnyerte a csatát.

De a lendülete csakhamar alábbhagyott, mert a lövések és bakancsos lábak zaja még mindig hallatszott a fallal körülvett város felől. A katonák úgy kergették az embereket Pesavár utcáin át, mintha kopóvadászaton lennének. Úgy érezte, bármelyik pillanatban kürtszót hallhat, vagy belebotolhat egy hullába, akinek összevarrták a száját. Befordult egy utcácskába, amely olyan szűk volt, hogy a napsugár is elkerülte. Egy kapualjban lapult, mint az árnyék.

Fotó:Getty Images/Kuni Takahashi

Évekkel azelőtt az anyja megpróbált neki feleséget szerezni. Már mindent elrendeztek, amikor a lány hirtelen megbetegedett és meghalt. A pletyka gyorsan szárnyra kapott – Kajjam Gul, a félig vak férfi, rossz csillagzat alatt született. Aki neki adja a lányát, katasztrófát kockáztat. Elég legyen, mondta akkor Kajjam az anyjának. Ne keress tovább! Az élete egyre inkább a politika felé mozdult. Attól a pillanattól kezdve, hogy először hallotta Ghaffar Khánt a kék ponyva alatt arról beszélni, hogy a pastunok nem lehetnek kiszolgáltatva többé saját erőszakosságuknak és bosszúvágyuknak, tudta, hogy végre talált egy tábornokot, akit bármilyen csatába követhet. Amikor majd véget ér ez a csata, lesz elég ideje feleséget keresni és családot alapítani – a férfiak egyébként sem úgy öregszenek, mint a nők.

 

Addig is, amire vágyott és amiről nem mindig tudott lemondani, azt megkapta itt, a Kurtizánok utcájában.

Most, életében először látta teljesen némának az utcát. Az ajtók zárva. De látta, ahogy meglebben a függöny, előtte pedig kinyílt egy ajtó, és megjelent egy kéz, amely jelezte, hogy gyorsan menjen be.

A bakancsos lábak és a haldokló emberek hangja egyre közelebbről hallatszott.

Gyors léptekkel gyűrte le a távolságot, amely közte és a szentély között maradt. Az ajtó becsukódott mögötte; egy olyan szobában találta magát, ahol talán már járt korábban. Éppen elfért benne egy ágy fodros takarókkal. Egy olyan nő fogadta, akivel talán már feküdt együtt abban az ágyban, bár ezt lehetetlenség volt megmondani; a festék, amely máskor inkább eltakarta, mint kiemelte a kurtizán vonásait, most hiányzott. Úgyhogy csak egy fáradt nőt látott maga előtt, aki már nem volt fiatal, és véraláfutás éktelenkedett a szeme alatt.

Fotó:Getty Images/Kuni Takahashi

A függönyt, mellyel minden kurtizán szobájának hátsó falát takarták, ezúttal széthúzták, és életében először látta, hogy egy ajtó van mögötte. Eddig csak riválisnak tekintette ezeket a nőket, nem gondolt rá, hogy a háttérben összekapcsolódik az életük.

Azon gondolkozott, miről beszélgethetnek egymással egy munkanap végén. Összehasonlítgatják a tapasztalataikat? Már a gondolattól is elvörösödött, és ez még akkor is egyértelműen látszott, amikor átlépett a függönyökön, és egy folyosón át besétált a hatalmas terembe, amely zsúfolásig telve volt férfiakkal.

Egyesek khaddarban, mások vörös ingben, megint mások hovatartozásuk jelzése nélkül. Maga a terem egyszerű, de otthonos – párnák és szőnyegek a földön, a falon csíkban ismétlődő virágmotívumok. A festés egy kicsit elhalványult már, és néhol pergett is, de nem volt zavaró. Néhány férfi a kezébe temette az arcát, vagy üres tekintettel bámult maga elé, a legtöbben azonban egymással beszélgettek sürgető suttogással, mely azonnal abbamaradt, amikor Kajjam belépett, majd újraindult, miután látták, hogy közülük való.

– Azt próbáljuk megérteni, miért küldtek páncélautókat – mondta egy párttisztségviselő, és közben helyet csinált Kajjamnak, hogy leülhessen. – A polgári engedetlenségi mozgalom egész Indiában aktív, erre azonban még sehol sem volt példa.

Fotó:Getty Images/Kuni Takahashi

Kajjam tudta a választ. Benne volt minden beszédben, melyet angol tisztektől hallott a hadseregben, büszkén hallgatta őket, amíg nekik szolgált. Akkor még azt hitte, nagy dicsőség katonának lenni. – Nem hitték el, hogy nincs nálunk fegyver; tehát azt sem, hogy nem akarunk erőszakhoz folyamodni.

– Csendet, idióták! Itt vannak!

Ősz hajú, kemény arcú nő rohant be a terembe. Még azok a férfiak is érzékelték a hangszínét, akik nem hallották a szavait, és azonnal elhallgattak Az űrt, amelyet egy pillanattal előbb még a hangjuk töltött be, most dörömbölés zavarta meg. Egy hang angolul követelte, hogy engedjék be. Az ősz hajú nő hátranézett a mögötte belépő lányra.

A lány sugárzott, egyértelműen tudni lehetett, hogy új itt. Sokkal inkább ez szépítette meg, nem a fekete szemceruza vagy a tépett rózsaszirmot idéző, festetlen szája.

A terem megváltozott, kellemetlenség áradt belőle, talán veszély, amelynek Kajjam is része, mint a többiek.

Egyre hangosabban dörömböltek az ajtón, a szép lány elsétált a férfiak mellett, és kiment a folyosóra. Az ősz hajú nő tiltakozó suttogása ellenére majdnem a férfiak fele felállt, és lábujjhegyen a lány után osont, hogy meghallgassa, mi történik, amikor a lány kinyitja az ajtót.

– Mit tehetek önökért, uraim?

– Át kell kutatnunk a helyet!

– Férfiak ide csak akkor léphetnek be, ha fizetnek. Ilyen sokan vannak? A lányok teljesen kimerültek a nap végén.

– Keresünk valakit…

– Tudom, kit keresnek.

Fotó:Getty Images/Kuni Takahashi

Senki nem tudta, hogy csinálta: talán a szavai, a hangszíne, az ereje tette, amelyet azok is megértettek, akik a folyosón álltak, és egyáltalán nem tudtak angolul: a brit tiszt nem szólt többet, és mire a lány visszament, hallatszott, ahogy a katonák elmasíroznak. Az egyik férfi mentében megragadta a lány ruhaujját.

– Ő nem dolgozik! – csattant fel élesen az ősz hajú nő.

– A dupláját fizetem.

– Maguk akarták a sztrájkot! Hát akkor most tessék.

– Akkor a háromszorosát!

Az ősz hajú nő körbenézett a teremben lévő férfiakon.

– Mindenkinek a háromszorosa – felelte.

A férfiak – leszámítva a társukat, aki elment a lánnyal – visszatértek a szalonba, és hallgattak, egymásra sem néztek. Nem sokkal később belépett néhány nő, munkához sminkelve, a férfiak pedig egymás után álltak fel, és követték őket a szobákba. A következő néhány percben több mint a férfiak fele hagyta el így a termet.

Kajjam körbenézett azokon, akik maradtak, és arra gondolt, vajon hányan vannak köztük, akik inkább más férfiaknál keresik a gyönyört, hányan tartják magukat távol a kurtizánoktól erkölcsi okokból vagy hűségből, és hányan várják, hogy mikor jelenik meg az ajtóban egy igazán csinos darab. Amikor a következő csoport nő megérkezett, köztük volt az is, akire várt.

Fotó:Getty Images/Kuni Takahashi

Szinte csak őt látogatta, az évek során a kapcsolatuk komolyabb lett puszta aktusok sorozatánál. Mosolyogva figyelte, hogy tudomást sem vesz a többi férfiról, odabiccent, hogy kövesse.

Beléptek a szobába, ő pedig leült az ágyra, és nézte, ahogy a nő hátat fordít neki, és leveszi a bő nadrágot, a salvárt; az egyszerű mozdulat megható és izgató volt egyszerre.

Kajjam is levette a salvárját, szépen összehajtogatta, és letette az ágy lábához. A nő, mint mindig, nevetett ezen a katonás kényességen.

– Mi lett az angol lánnyal?

– Kést kapott a szívébe. Talán egy angol férfi tette, vagy egy pastun. Vagy a nő, aki a sikátoron vele szemben lakik. De inkább férfiak gyilkolnak, ha a nő elgyengíti őket.

– Ki lehetett az apja?

A nő a kezébe vette Kajjam nemi szervét, jóllehet már kész volt az aktusra, mielőtt hozzáért volna. Aztán válaszolt:

– Egy férfi, mint te.

Kajjam ellökte a nő kezét, aki félreértésből vagy szándékosan figyelmen kívül hagyta a gesztust, aztán már késő lett volna visszakozni. Kajjam férfi volt, mint a többi, aki idetévedt, jól tudta ezt minden nő a lefüggönyzött ajtók mögött.

Kamila Shaamsie: Isten a kőben

Tarandus, 2016

Ajánlott videó

Olvasói sztorik