Akartok halott Da’ás katonát látni?
– kérdezi lelkesen Mahmud Tálib iraki tiszthelyettes. Aztán gyors léptekkel megindul a szétlőtt kórház alagsora felé.
Szétszóródott laboratóriumi eszközök recsegnek a lábunk alatt, miközben a sötét folyosókon haladunk botladozva. A telefonjainkkal világítunk. A tiszthelyettes egyszer csak kitár egy ajtót és eltakarja az orrát. Az arcunkba csap a bomlás édeskés szaga.
Odabent fekete ruhában mozdulatlanul fekszik egy alak. A nemét nem lehet kivenni, a korát sem. Hatalmas vágás van az oldalán, látszik a gerinccsontja. A testben nyüzsögnek a férgek: több hónapja hever itt temetetlenül.
Átvágunk a kiégett laboratóriumon, hogy talán a másik oldalról látunk egy arcot. Nem látunk. Az emberi test hamar felismerhetetlenné válik a halál után.
Abból pedig akad bőven jelenleg Moszulban. Bár az újságírókat nem engedik a konkrét fegyveres harcok közelébe, folyamatos az ágyútűz. Az Iszlám Állam-ellenes koalíció légi- és földi egységei ágyúzzák a Tigris folyó nyugati partját.
Az is sejthető, hogy mi fog történni a győzelem után.
Orrunkban a bomló emberi test szagával kitámolygunk a szétbombázott Szalam kórház udvarára.
Nem kérdezzük, miért nem temették el azt a halottat és hányadik újságíró csoport vagyunk, amelyiknek megmutatják.
Az iraki katonák a győzelem jelét mutatják az ujjukkal és mosolyognak. Készségesen vezetgetnek körbe a kórház területén, anekdotákat mesélve, üres ampullatartókat mutogatva, ahol a halálszekta harcosai tartották a kábítószereiket.
Az Iszlám Államról és viselt dolgairól mindent készségesen az ember rendelkezésére bocsátanak az iraki katonák. Egyedül arról nem kapni információt, pontosan kik is harcolnak Moszulnál és milyen szintű az etnikai tisztogatás. Akinek fogalma sincs a szektarianizmus természetrajzáról Irakban, könnyen gondolhatja úgy, hogy a rémálomnak hamarosan vége szakad, és az ország magához fog térni. Ennél nincs is nagyobb tévedés.
Félreértés ne essék: egy cseppnyi szimpátia sincs bennünk az utolsókat rúgó halálszekta iránt, ám a győzők most bosszút állni jöttek. Ezt mutatja a borzalmas rombolás, ami jellemzi a város felszabadítását. Szinte nincs sértetlen épület Moszulban. A tavaszi esőktől feldagadt sárban, bombatölcséreket kerülgetve halad a lakosság.
Bár a piacokon már újra kapható cigaretta, és nőket is látni a szétbombázott épületek között használható hulladékok után kutatva, a civil szunnita lakosság retteg. Folyamatosak a megtorlások.
Ezt neve elhallgatását kérő kurd vezetőnk is megerősítette. Mobiltelefonos felvételt kínált eladásra, amelyen fiatal szunnita férfiakat végeznek ki az „iraki katonák”. Ez utóbbi gyűjtőnév. Magában foglalja a hivatalos iraki hadsereget és azokat a siíta milíciákat is, amelyek a földön a piszkos munkát végzik.
A siíta milíciákat nem is olyan régen „olvasztotta be” a reguláris hadseregbe az iraki kormány: a lojalitásuk minden, de nem megkérdőjelezhetetlen. A Szisztáni ajatollah hívására létrejött szabadcsapatok inkább tűnnek hűségesnek vallási felekezetükhöz, mintsem az elvben szekuláris iraki kormányhoz. Moszul ostroma is késett miattuk, mert látva az etnikai tisztogatást, amelyet Tikritben műveltek, az Iszlám Állam-ellenes koalíció nem szerette volna, ha részt vesznek a város felszabadításában. Mégis bent vannak a városban.
Ezt mondják magasrangú kurd forrásaink, a nevetgélő iraki katonák. Gesztusok egész sora is ezt jelzi a hajdan kétmilliós városban. Síita szabadcsapatok jelvényeivel és vallási vezetők portréival van tele a város.
Elbúcsúzunk a kórházat őrző iraki katonáktól. A müezzin imára hívása már a sáros utcán fogad, amelyen fel-le járőröznek a terrorsejtek után kutató páncélozott humvee-k, 50 kaliberes gépágyúik a lakosság felé mutatnak.
A félelem persze nem alaptalan: a vallási fanatikusok, akik még mindig tartják a város egy részét, számtalan alvó sejtet, “improvizált” robbanóeszközt hagytak hátra.
A szunnita mecset hangszóróiból már a siíta imádságra hívás szövege verődik vissza a szétlőtt házak falairól – az elfoglalt mecseteket újranevezték a siíták, és ahogyan a helyi boltban elmondják, nem is látnak benne szívesen szunnitát.
Gyerekek rohannak meg minket, olyanok, akik néhány hónapja még bombák és kalasnyikovok rajzaival tanulták az összeadást. Pénzt koldulnak, vagy éppen a szüleiknek segítenek kotorászni a romokban valami eladható után.
Egy fedetlen arcú idős asszony szóba is áll velünk. „Ezt a fémhulladékot el tudjuk adni a piacon” – mondja. Egy szót sem szól arról, milyen volt az Iszlám Állam alatt, de azonnal elmegy, amikor meglátja az iraki katonákat. Fél.
Ez a félelem lengi körbe Kelet-Moszult, amely felszabadult az Iszlám Állam elnyomása alól. Senki sem tudja, mit hoz a jövő. Bár „önkéntesek” tisztogatják az utcákat és teherautók százai hordják be a városba az árut a nélkülöző lakosságnak, még mindig tömegesen menekülnek a városból a helyiek, csatlakozni ahhoz a több mint kétmillió menekülthöz, aki a kurd autonómia területén várja, hogy sorsa jobbra forduljon.
A jelek szerint a számuk nemigen csökken majd. Bár sokan indultak vissza az olyan városaikba, mint Moszul, a szunnita menekültek többsége a táborokban vár. Minek is térne haza, amikor a kollektív bűnösség jegyében komoly retorziókra számíthat – Irak szektáriánus erőszakának történetét ez a gyakorlat jellemzi.
Ez Európának jelent majd hosszú távon problémát. Ha a győztes, többségében siíta iraki hadsereg és a siíta milíciák etnikai tisztogatásba kezdenek (és minden jel erre mutat), szunnita irakiak százezrei indulhatnak meg Európa felé – köztük olyanok is, akik kollaboráltak korábban az Iszlám Állammal vagy akár fegyveresen is részt vettek a halálszekta terjeszkedésében.
Autóval megyünk kifelé a városból, amikor egy kereszteződésnél Apache helikopterek húznak el felettünk. A folyó nyugati partját lövik rakétákkal. Komótosan köröznek felettünk, többször ráfordulnak a célpontra. Gépfegyverek kelepelnek fel a földről minden egyes alkalommal, amikor a célra fordulnak, a becsapódó rakéták után pedig zsíros, fekete füst száll fel a földről.
